Pascal húsvétja

„Pascal gondolatai”-nak nevezzük azt a jegyzetgyűjteményt, amelyre halála után nagy rendetlenségben találtak rá barátai – kezdi érdekes beszámolóját Jean Guitton Pascal páratlan művéhez írt előszavában. Sógora, Etienne Perrier, Pascal Gilberte nevű nővérének a férje, még úgy gondolta, hogy e „zűrzavar” Pascal lázas munkatempójában, „kapkodó teremtésében” leli magyarázatát. De nem. „A lapokat ollóval szelték le; mások át vannak lyuggatva. Minden arra vall, hogy Pascal lázasan, sebtiben és szakadozottan róva tele a fehér papírlapokat, végezetül cédulákra vagdosta (kétségtelenül elhajítva a neki nem tetsző mondatokat), majd átlyukasztva – mint egy vadember a legyőzött harcosok fülét – téma szerint spárgára fűzte az apró följegyzéseket. Röviden: Pascal fölfedezte a maga számára a cédulázás rendszerét.”

Így – Gutenberg elkülönített betűihez hasonlóan – „annyi önálló elemre bontotta szövegét, ahány különválasztható gondolat élt benne. Ezzel mintegy mozgékonnyá és bármikor mozgósíthatóvá tette gondolatait: a cédulakötegeket újabb és újabb rendbe lehetett átcsoportosítani… Bonapartéhoz hasonló stratégaként, ameddig csak lehet, szabadon kívánta hagyni csapatait, készen a legkülönbözőbb kombinációkra”. A rögtönzés és a rend ellentmondásos erényeit kívánta egyesíteni így, mivel tudta, hogy ha egyszerre kívánunk hatni a szívre és az értelemre, „többfelől kell elindulnunk, mert egyedül ily módon érhetjük el azt a rendezetlen rendet, többszintű valóságot, mit Pascal a szeretet rendjének hív, s ami Jézus minden megnyilatkozását jellemezte”.

A nagy mű, mely a keresztény hit minden lényeges kérdését, mélységét és titkát érintve az Ószövetségtől az Evangéliumon át az egyház életéig ível, lényegében befejezetlen maradt. De épp azzal, hogy „töredékes, félbemaradt, hogy – akár a csillagos égbolt – üres foltokkal, az örök csend hatalmas mezőivel teljes – épp ettől oly változó, lüktető és mozgalmas”.

Pascal bizonyos értelemben a modern nyugtalanság atyja. Húsvét közeledtével alig akad hát kései örökösei számára vonzóbb feladat, mint kikeresni e gondolatvilág, a „pascali égbolt” húsvéti csillagait, körül a passió csöndjével, fekete gyászmezőivel.

 

*

 

Vezércsillagul a 729. gondolatot választanám. „Nemcsak Istent, de magunkat is – írja ebben Pascal – egyedül Jézus Krisztus által ismerhetjük meg. Hasonlóképpen az életet és a halált is. Jézus Krisztuson kívül nem érthetjük meg se az életünket, se a halálunkat, se Istent, se önmagunkat.”

Mindennél fontosabb tehát számunkra Jézus megértése, szakadatlan követése egészen a keresztig, s a föltámadásig. De hogyan is vagyunk ezzel a követéssel?

„Jézus némi vigasztalást keres legalább három legkedvesebb tanítványánál, s ők alszanak; kéri őket, tartsanak vele, mégis tökéletes nemtörődömséggel magára hagyják. Oly erőtlen volt bennük a részvét, hogy pillanatra se űzte el álmukat. S Jézus így tökéletesen egyedül maradt Isten haragjával.”

„Akárcsak Ádám a paradicsomban, hol bűnbe esett, s az egész emberiséget romlásba döntötte, Jézus is egy kertben van, de ez nem az örömök, hanem a gyötrelmek kertje, hol maga által az egész emberi fajt megváltotta.”

„Azt hiszem, Jézus sose panaszkodott, csak most az egyszer; de most úgy, mintha soha többé nem tudná visszafogni fájdalmát: »Szomorú az én lelkem mindhalálig«”.

„Jézus az embereknél keres védelmet és vigasztalást. Úgy tűnik, életében először. De hiába. Tanítványai alszanak.”

„Jézus agóniája a világ végezetéig tart: nem szabad átaludnunk ezt az időt.”

„Jézus, miközben övéi aludtak, megváltásukon munkálkodott… Látva, hogy minden barátja alszik, és minden ellensége éber, mindenestől Atyja akaratának engedi át magát.

Jézus Júdásban nem az ellenségességet, hanem Atyja rendelését látja, mit csak szeretnie lehet; az árulót ezért szólíthatja barátjának.”

Pascal alábbi két-három gondolata ezután már magát a megváltó agóniát idézi.

„Jézus kiszakítja magát tanítványai közül, hogy megkezdje haláltusáját; nekünk is meg kell válnunk azoktól, akik legkedvesebbek és legközelebbiek számunkra, ha követni akarjuk őt.”

„Ne azért kérjük hát Isten irgalmát, hogy békén hagyjon bűneink közepette, hanem hogy megszabadítson azoktól.”

S a titkok titka: „Jézus misztériuma. – Jézus passiójában az emberek okozta kínokat szenvedi el; de agóniájában azokat, miket önmaga nyújt önmagának: turbare semetipsum. E kín már nem emberi kézből való, de mindenható, s mindenhatónak kell lenni az elviselésére is.”

„Krisztus sírja. – Jézus mindenki szeme láttára halt meg a kereszten. De holtában a sírbolt rejti el.

Krisztus itt ölt új életet, nem a kereszten.

Ez a Passió és a Megváltás utolsó titka.

Jézusnak nem volt a földön hol megpihennie, egyedül a sírban.

Ellenségei nem szűntek gyötörni őt, egyedül itten.”

Az örök Húsvét jelentését viszont legszebben Pascalnak talán ez a mondata fogalmazta meg számunkra:

„Mint halottat osztotta szét magát az utolsó vacsorán, s mint föltámadottat az emmauszi tanítványok között. S mint aki fölment a mennybe, nyújtja magát az egyház áldozásakor.”

A következő szavakat pedig már magának az Üdvözítőnek a szájába adja:

„Inkább vagyok barátod, mint bárki más; többet tettem érted bárkinél. Senki se szenvedné el, mit én elszenvedtem miattad, s nem halna meg hűtlenséged s kegyetlenséged idején, ahogy én tettem és teszem továbbra is érted, választottjaimban és az oltáriszentségben.”

Végezetül pedig álljon itt Pascal zaklatottan és örökösen kutató szívének híres mondása, mit a szerző mint Isten beszédes csendjéből jött személyes üzenetet őrizgetett magában:

„Vigasztalódj, nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.”

 

Jegyzet