Katolikus szemmel (XIII.)

Múlt héten a rádió „Lányok, asszonyok” rovatában szó esett arról, hogy manapság a falusi emberek is egyre korszerűbben rendezik be otthonaikat. Ma is szokásban maradt azonban, hogy továbbra se lakják épp a legkényelmesebben bebútorozott lakószobát, a régi „szép szoba” modern utódát és örökösét. „Pedig – fűzte hozzá a glosszaíró – a használati tárgy arra való, hogy használják.”

Ez kétségtelenül igaz. Lehetetlen azonban nem meglátnunk a régi szokás mögött a megható igényt, az ünnepek és az ünnepnapok nagyon is emberi, s nagyon is fontos, sőt elemi szükségletét. Azt, hogy az ember nemcsak használni kívánja eszközeit, hanem napi céljuktól függetlenül szépnek is kívánja látni őket. Adott esetben a népszokás megható túlzása elsőrendűen ezt jelenti: nevezetesen, hogy épp az „egyszerű embereknek” van legfőbb szükségük a szépségre. Ez az érem másik oldala. Ezt a tanulságot viszont nekünk kell megszívlelnünk. Mert erről meg mintha mi nem tudnánk eléggé, mi, kik oly természetes közönnyel használjuk tárgyainkat.

 

(Új Ember, 1967. február 19.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]