Krisztus és Sziszüphosz

Az eucharisztia titka és realitása kimeríthetetlen. A szentmisében isteni drámának vagyunk tanúi, aminek azonban semmi köze a teatralitáshoz. Hiszen lényege szerint minden látszattól megfosztott dráma. Ahol az emberi kifejezés elnémul, s a remekmű is elhallgat – ott, Isten csendjében és tartózkodásában zajlik le, újul meg újra és újra a Bárány áldozata. Közelíteni e realitáshoz mi is csak akkor közelíthetünk, ha minden látszatot levetkőzve, túl érzékeink esetlegességein, fordulunk feléje.

Az oltáriszentség egyedülálló jelentését ismerjük mindannyian. De magasabb síkon – meglepő gazdagsággal – e szentségben, közvetett formában, ott látjuk beolvasztva az emberiség szinte minden nagyobb mítoszának a szenvedés tartalmait feszegető igazságát. E kapcsolat természetesen lehet közvetlen, mint az ószövetségi húsvéti bárányé, és közvetett, távoli, s mindig a szóban forgó jelkép igazságának megfelelő mértékű.

Albert Camus híres írásában, melyben az emberi sors képtelenségét bizonygatja, Sziszüphoszt, a görög mondahőst jelöli meg az ember legkifejezőbb megtestesítőjeként. „Az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy egy sziklát hengergessen szünet nélkül egy hegy tetejére, ahonnét a kő, saját súlyától, újra és újra visszagördült a mélybe. Joggal hihették az istenek, hogy nincs rettenetesebb büntetés e haszontalan és céltalan munkánál.”

Tanulmánya végén azonban megkísérli örömre változtatni e kép egyértelmű poklát. Sziszüphosz lassan kioltja magában a föld emlékeit s az istenek létezését. Büntetéséből sorsot kovácsol – fölébe nő a rettenetes kőnek. Ettől kezdve a hegy belseje, hová bebörtönözték, egyedül az övé, hazája és királysága. S míg a legördült kőért a hegy csúcsáról Sziszüphosz lebotorkál – az út e szakaszán tudata mintegy időt nyer, hogy majd erőfeszítésében is megőrizze felsőbbségét a büntetés terhe felett. „El kell tudnunk képzelni – hangzik Camus zárómondata –, hogy Sziszüphosz boldog.”

Mindez azonban – minden árnyaltsága ellenére – csak „irodalom”. Jelenléte semmivé foszlik a szenvedés első valódi érintésére.

Némi igazsága azonban mégis van Camus-nak, s magában a mítoszban is, töredékesen és mély árnyékba borulva, lehetetlen nem megpillantanunk bizonyos elemeket, melyek az oltáriszentségben isteni erővel és mélységgel nyernek megfogalmazást. Krisztus is újra és újra magára veszi a világ terheit, mint Sziszüphosz a szikláját. De Jézus áldozata tökéletes és teljes. Sziszüphosz bűnhődik, de épp bűne teszi lehetővé számára, hogy bűnhődésén hazugsággal enyhítsen. A tökéletes ártatlanság azonban nem tudja nem magára venni a szenvedések teljes súlyát. A kereszten elhagyottan függő Istent nem lehet boldognak elképzelnünk. De épp mert tökéletes volt szenvedése, áldozata is tökéletes öröm forrása. Erre egyedül az isteni jóság vállalkozhatott. Ami Jézus áldozatában történt és történik – az súlytalanítja Sziszüphosz szikláját, árnyékba borítja éjszakáját és ragyogásával kioltja a mítoszhős valószínűtlen mosolyát. Sziszüphosz sziklája dübörög. Jézus megújuló áldozata tökéletesen csendes. Sziszüphosz sziklája: a pokol monotóniája. Krisztus megújuló áldozata: az isteni szeretet örökkévalóságának bizonyítéka.

Hogyan lehetne hát az emberiség szenvedésének modern hőse Sziszüphosz? Sorsa betöltheti egy könyv, egy esszé, vagy akár egy színházi este keretét. De mi, emberek egy olyan mindenségben élünk, szenvedünk és hullunk el, aminek titkát az értünk és velünk szenvedő Isten törheti fel egyedül számunkra.

 

Jegyzet