Orfeusztól Krisztusig

Pierre Emmanuel egész eddigi költői munkásságát kifejtő bevezetőt írt válogatott verseinek nemrég megjelent gyűjteménye alá. A belső pálya, mit részben tudatosan, részben öntudatlanul megtett idáig, fontosságában túlnő a személyes lírai vállalkozás megszokott keretein.

Orfeusszal kezdte, majd Szodoma és Bábel mitologikus fölidézése következett. A test és a lélek kereste itt önmagát a nosztalgia sivatagosan fénylő „örökkévalóságában”, a szándékolt töredékesség, a befejezetlenség végtelenében. Ezt az útszakaszt jelképezte számára Orfeusz és Eurüdiké.

Szodoma volt a következő állomás. A férfiak esete, kik erőszakot kívánnak venni az angyalokon: Emmanuel számára az önmagunkkal való azonosulásnak lázadó, törvénytelen átélésére, abszolutizálására szolgáltatott lírai alkalmat. A szexusban nem tudomásul venni a megosztottságot – épp az önmagunkkal való azonosulás, a mindenséggel való azonosulás, a végső egység reményétől és élményétől foszt meg. Az embernek ez a szexusban való lázadó és törvénytelen önmagaállítása, „töredékes teljessége”, szükségszerűen vonta magára a katasztrófát, a szellem tűzvészét, Szodoma pusztulását.

De van egy másik város is, mely még ékesszólóbb példával szolgálhat annak, ki keresésében továbblép Szodománál. Bábel ez újabb város neve, vagy pontosabban: a modern KZ-lágerek abszolutizált világa. „A valóságos történelem kiszakítja az embert az önszeretet mítoszából: a hamvasztókemencék füstje tökéletesen más, mint Szodoma lángjai voltak. Az elképzelhetetlen hazugságok élménye nélkül a beszéd lehetett volna valaha is szent számomra?” – írja Emmanuel. Identitás helyett a massza. Egység, ami örökre elkülönít. Maga az „emberi beszéd” szenvedett, hullt itt értelmetlen darabokra a drótsövények mögött, Auschwitz-Bábel, Majdanek-Bábel pokolian magára zárt, szörnyeteg vállalkozásában. És mégis: „Meggyalázva, beszennyezve, hogy elveszítse minden hasonlóságát, vagy – ami tán még rosszabb – neutralizálva, megsemmisítve, az ember szava, az ember képmása mindettől csak még fölismerhetőbb lett: igen, ez Jézus Krisztus Arca, Igéje!”

Emmanuelt mitológiákon és gnosztikus kereséseken át így vezette el a szívében mindig ott élő-bontakozó útravaló, „viaticum”, jelenlegi hitvallásáig. S e drámaian meglelt Credón éppúgy munkálkodott és munkálkodik a bukás, mint a fölemelkedés, hozzásegítve őt ahhoz, hogy mindenkor egységben lássa az embert, mert egyedül így, e hűség és keresés árán pillanthatta meg azt, aki tökéletesen egy velünk, s véghetetlenül több nálunknál, Krisztust, aki „legfőbb megjelenítője, kifejezője az ember realitásának”. „Benne lakozik, az ő szívében, véges szeretetünk végtelenje; szenvedésünk, amikor mi már nem bírjuk tovább; törekvésünk, amikor mi már kifulladunk; benne minden elhagyatott keserűsége, minden száműzött magánya, minden megalázott bánata, minden bukott szív esettsége, minden test és minden lélek éhsége, szomja, kifosztottsága, halódása. Rajta minden elkövetett bűn bélyege, minden máglya tűznyoma, minden háborúk és lágerek szennye, ragálya.”

Íme, Pierre Emmanuel eddig megtett útjának, költői világának rövid keresztmetszete. Emmanuel öt esztendeje hallgat. Hogy miért? – erre ad választ tanulmánya befejező részében, felvázolva némasága gazdag kockázatát, s egy szívében bontakozó, új költészet reménységét.

Befejezésül hadd idézzük gyermekkori és perdöntő Krisztus-élményének megkapó részletét. „Emlékezem – írja Emmanuel –, hogy gyermekkoromban valahányszor kiejtettem az Írás sorait: »Megtörték kezemet és lábamat, és megszámlálták minden csontomat« hirtelen szívembe hasított valamiféle robbanó erejű hála e gyengeség végtelenjének, totalitásának, egyetemességének gondolatára. Ez hát Ő! – szóltam magamban. Ő, aki szüntelenül elveszi a világ bűneit, nyomorúságát. És tudtam, hogy ez a föltámadás. És tudva tudom azóta, hogy a kereszténység az erősek vallása, mivel a gyengék vallása, az örökre Megsebesítetté. E végső elgyengülés, tökéletes elveszettség, önmagáról való végletes lemondás nélkül Isten Igéje nem oltódhatott volna bele az emberbe. Mindannyiunk élete csak annyi lehetne, amennyi: futó örömeivel, gondjaival, halálával. De valójában egyetlen élet se annyi csupán, amennyi: pillanatonként kimerülő egzisztenciánkra egy másik simul rá, hogy örökösen megújítson bennünket. Honnét árad ez az életnedv? Feneketlen mélységből, a tökéletes gyengeség mélyéről, ki maga a tökéletes szentség. S még az is, ki úgy pusztul, mint holmi kóbor állat, éhségtől veszetten, lehetetlen, hogy így múljék ki, mivel utolsó pillanatban elvétetik tőle halála, hogy egy másik halál lépjen helyébe. Jómagam nemcsak hogy fiatalon fölismertem a hármas keresztény misztérium értelmét, de paradoxonát a Költő és Krisztusá-ban elkeseredett szerelemmel, a blaszfémiáig menő indulattal meg is énekeltem. Mivel nyilvánvaló botrány, hogy az Isten Igéjével, az Istenben való élettel beoltott ember – s magam elsőként – úgy éljen, ahogy él, úgy beszéljen, ahogy beszél, és úgy haljon meg, ahogy meghal. Ez oly botrány az ember számára, ki Isten mindenhatóságába fogódzkodik és oly szenvedést jelent Istennek, hogy a világ egyikük és másikuk számára se volna egyéb tragikus komédiánál, gyötrelmes félreértéseknél, ha nem lenne Feltámadás. Isten Igéje: maga a Föltámadott. Ő Isten Beszéde, mely átformálja kapcsolatainkat a világgal, anélkül hogy látszatra bármit módosítana rajta, jóllehet lényegében változtatja meg azt.”

 

Jegyzet