1967

Költészet és imádság

Pierre Emmanuel, a neves francia költő, az emberi lélek legbensőbb titkainak lírikusa, legutóbb gyűjteményes verseskötettel lepte meg olvasóit, mely a párizsi Le Seuil kiadásában jelent meg. Terjedelmes előszava kitűnő kommentár Emmanuel munkásságához. Az élet és az írás egy – vallja a költő –, a könyvek csak korszakokat jelölnek, s megírásuk után rendszerint el is szakad tőlük. Nem tud többé törődni velük, ahogy a már egyszer megfogalmazott mondattal sem törődik az ember.

Ugyanakkor a Le Monde-nak adott interjúban bizonyos zsákutcáról beszél a költő, melybe – úgy érzi – a keresztény és a művész közti konfliktus vezette. „Az, amit szét akarok törni – mondja –, nem a művészet önmagában, hanem a határok, melyek közé bezártam magam. Nem tagadom meg műveimet. Azt hiszem, egy olyan pontra vezettek el, ahol elszakadhatok tőlük. Valójában szeretném elérni azt az állapotot, hogy költészetem láthatatlan belső imádság legyen. Úgy érzem, az utóbbi időben írt verseim túl keresztények voltak, vagy inkább (lényegükben!) nem elég keresztények.”

Jegyzet

Katolikus szemmel (XI.)

A művészet csodája címmel szép írást jelentetett meg Ferenczy Béniről a Film, Színház, Muzsikában Gách Marianne. Kár, hogy a cikk zárósorai meglehetősen lerontják a beszámoló írói hitelét. Szent-Györgyi Albert lemezről lejátszott Psalmus Humanum-áról van szó. „Uram! Óvd meg gyermekeimet / Óvd meg elméjüket, hogy az én romlottságom őket meg ne rontsa / Óvd meg életüket, hogy a fegyverek, melyeket kovácsolok, őket el ne pusztítsák! / Hogy különbek legyenek szüleiknél, és felépítsenek egy új és jobb világot / Egy világot tele szépséggel, tisztességgel és jóakarattal / Hogy szeretet és béke uralkodjék mindörökké…” – így Szent-Györgyi Albert. S ekkor átveszi a szót a riporter: „Ferenczy Béni asztalra könyökölve hallgatja távoli jó barátja béke-könyörgését a maga teremtette béke-istenhez.”

E kommentár akkor is abszurd, ha hívő, s akkor is, ha hitetlen ember művét tolmácsolná. A hívő: Istenhez fordul efféle könyörgésével; a hitetlen: az emberiség lelkiismeretéhez fellebbez. De egy maga csinálta istentől senki semmit nem várhat komolyan. Márpedig Szent-Györgyi verse komolyan esdekli a békét, ahogy Ferenczy Béni is komolyan hallgatja barátja szavait. Hogy is lehetne ezt félreérteni: „Uram! Óvd meg gyermekeimet…”

Jegyzet

Jákob harca

Istennek meg kellett testesülnie, hogy természetfeletti valóságát a maga isteni tisztaságában szerethessük. Az Ószövetség Istenének arcát még elhomályosítja a nagyon is emberi tolmácsolás. Ugyanakkor e könyveknek ez egyik legfőbb szépsége: az emberi ösztönök dadogása, küzdelme a kimondhatatlannal – a kimondhatatlanért; birkózása Istennel – Istenért.

Az Igének ez az előzetes, szavakban való megtestesülése örök időkre hű képe marad minden istenkeresésnek, s híven a keresés és küzdelem természetéhez, egyszerre keveredik benne az isteni és a nagyon is emberi vonás. A tükörkép tükörképe ez még, de a kettős fénytörésben is hellyel-közzel megkapó erővel villan föl Isten és ember drámájának egy-egy mozzanata, „mozdulata”.

*

Csak ezt szem előtt tartva érthetjük meg Jákob „birkózását” az Úrral. Az ösztönök emberi, nagyon is emberi síkján kezdődik e harc, a nehézkedő anyag szinte áthatolhatatlanul vaskos szférájában, amikor minden úgy történik, mintha a mindenható Isten megadná magát az ember erejének. Ha Jákob szorítása itt megáll, Jákob örökre egyedül marad győzelmével. De tudjuk, Jákob ölelése nem lankadt, győzelmes szorítását a szeretet szorításáig fokozta, valami mindennél többet sejtve meg titokzatos ellenfeléről. S az, amit győzelme közben megsejtett, s amitől arra se volt ideje, hogy győzelmét fölismerje s ott megálljon, nem volt más, mint Isten szeretetének mindennél hatalmasabb vonzása.

Innét, hogy bár ő a győztes, mégis ő, Jákob az, aki a másik áldását kéri. „Nem bocsátalak el, míg meg nem áldasz engem.” E képtelen szavak egyedül a szeretet szférájában érthetők. Győzelem? Vereség? A szeretet egyszerre haladja meg mindkét szó jelentését.

*

Az ószövetségi Istennek titokzatos „veresége” különben rendkívül hasonlatos Jézusnak a kereszten elszenvedett halálos kiszolgáltatottságához. Mindkettő határszituációt jelöl Isten és ember viszonyában. Jákob e drámában – láttuk – a szeretetet választotta. Ezért talált meghallgatásra. És ezért térdelhetett le győzelmével, hogy a mindennél hatalmasabb Isten áldását elnyerje.

„Láttam az Istent színről színre” – vallja e találkozás után, s valóban, Jákob Isten ama legtitkosabb természetébe nyert bepillantást, mit számunkra az Örök Bárány szimbolizál.

Jegyzet

A költészet dicsősége

A költészet egyedülálló dicsősége, hogy senki költő még meg nem gazdagodott belőle. A színjátszás, a zeneszerzés, a regényírás, a festészet már sokakat tett gazdaggá – a kereskedésről vagy hasonlókról nem is beszélve –, de a költészet még soha senkit.

A verseket nem lehet megfizetni, vallják a költők, s valóban, a költészetet éppúgy nem lehet se megfizetni, se megvásárolni, akár magát a szegénységet. (Bár az is igaz, hogy idáig még egyikre se mutatkozott komoly kínálat.)

Isteni rokonság fűzi egybe a szegénységet és a költészetet. A költészet szépségétől mi sem áll hát távolabb, mint a luxus tündöklése. A költészet, az igazi szépség: lemondás a teljesség kedvéért. A luxus viszont: birtokolni akarja a birtokolhatatlant, bekeríteni az oszthatatlant. De ilyen szépség nincsen. A luxusban nem az oszthatatlan szépség kápráztat el, hanem a könnyűség, az, hogy a luxus nem kötelez semmire.

Nem így a szépség! Nincs költészet állandó és alapvető lemondás nélkül. A költők szegénysége nem is egyéb, mint mesterségük hiteljele.

A közénk született Isten bölcsőjénél minden bizonnyal ott volt a költészet is. Úgy is, mint a szegénység, és úgy is, mint a teremtett világ oszthatatlan jelenléte, véghetetlen szépsége, megvásárolhatatlan fényessége. Mivel a kettő egy.

Minden művészet közül, még a külső technikájában is, ezért lehet a költészet a legeszköztelenebb. Szelet papír, meg egy darabka ceruza kell hozzá – vagy még az se. Elég a puszta belefeledkezés a mindenségbe, a teljességbe. Akkor megjelenik a szépség, és ott van Isten, s az égi rendek is; melengetőn a szelíd barmok, s térden állva a pásztorok és háromkirályok.

Persze – önhibájukból vagy azon kívül – a költők időnként elvesztik szegénységükből a teljességet. De még ilyenkor is megőrzik szegénységüket. Ilyenkor úgy tűnik, hogy csak szegények maradtak, az igazi szegénység gazdagsága, páratlan gazdagsága, teljessége nélkül. Ez az állapot csaknem olyan, mintha egy költő meggazdagott volna. Majdnem és mintha. De az már megint a költők és a költészet dicsősége, hogy a költők ilyenkor is, csak szegényen és a teljesség vigasza nélkül is, nem akarják lerombolni ezt a minthát és majdnemet, hanem úgy élnek vele, mint végvári vitézek az utolsó vizesárokkal, bástyafallal. Tudják, hogy egyedül így menthetik át – a mindenséget.

Jegyzet

Esztendők szerpentinútján

Évről évre új körforgásba kezd az idő, s vele az égbolt roppant óramutatója kimért és befejezhetetlennek tűnő pályáján. Szerpentinút ez, mely egyszerre süllyed és emelkedik alattunk. Köreit járva egyre kifosztottabbak s egyre gazdagabbak leszünk: az idővel együtt öregedve mind szélesebb és szélesebb tájakra pillanthatunk alá. Süllyedve emelkedünk, kifosztva gazdagodunk. Földi időnk ellentmondásaiban mintha máris az öröklét derengene.

Ismerjük a tagolatlan idő iszonyatát, a ritmusától megfosztott, puszta mulandóság őrjítő monotóniáját. A puszta időt, miből eltűnik a nappalok és éjszakák irgalmasan eligazító hullámverése s az évszakok körszínpada!

De az embernek még ez se elég. Számunkra az igazi feloldást a körforgás üres nyomása alól igazában az ünnepek csillagképei hozzák. Kozmikus hasonlattal szólva, ha a nappalok és éjszakák, s nyomukban az évszakok „bolygóközi” állomásai a földi időnek, az ünnepek hatalmasan gyengéd csillagképek benne, egyetemes megállók, s az öröklét hírnökei már. Ilyen megállókkal azonban csak az igaz hit ajándékozhatja meg a hétköznapi mulandóságot.

A hit realitásából ezért semmiképp se hiányozhat az egyházi év liturgiájának realitása. Ritmustalan idő volna az, örök agónia csupán, a megszentelt napok és vasárnapok hullámverése s az ünnepkörök váltakozó évszakai híján. Mert ez a mi valódi, legmélyebben átélhető időnk. A mulandóság monotóniájában egyedül az öröklét ajándékozhat meg bennünket reális tartalommal.

Kell az ünnep. De az ünnepeket nem lehet „kitalálni”, az ünnepet csak kapni lehet, ahogy a csillagképeket is kaptuk a teremtés kezéből. A valódi ünnepek éppúgy tények, mint a csillagok. Ez hozzátartozik a realitásukhoz. Azonban csaknem minden realitásukat elvesztik akkor is, ha csak tényeknek vesszük őket. Akkor hamarosan ugyanoda süllyedünk vissza, ahonnan kiemelkedtünk: az idő elviselhetetlen monotóniájába. A realitás ugyanis sokkal több, mint puszta tény. Az elfogadás, az együttérzés és az együttélés elengedhetetlen hozzá. Nem elég az ajándékozó Isten s az ünnepi ajándék – mi is kellünk hozzá, a mi elfogadásunk, hogy az ajándékozás valóban megtörténjék, s hogy az ünnep valóban ünnep lehessen.

Jegyzet

Emberi jelen vagy isteni jövő?

Érdekes vitát folytat Charles Moeller Isten csendje című könyvében Albert Camus-val. Elemzéseinek egyik legaktuálisabb fejezete Camus híres mondatához kapcsolódik: „Jövőnkkel szemben akkor vagyunk valóban nagylelkűek, ha mindent megadunk a jelennek.” Camus szerint a keresztények vétenek a humanizmus e parancsa ellen, amikor a lelket megvetve, passzív várakozással fordulnak isteni jövendőjük felé.

Moeller szerint viszont ennek épp ellenkezője az igaz. A keresztényt épp Isten iránti engedelmessége és Istennek a teremtés iránti szeretete arra kötelezi, hogy élete minden pillanatával bizonyítsa: „jövőnkkel szemben akkor vagyunk valóban nagylelkűek, ha mindent megadunk a jelennek”. – Ebben – hangsúlyozza Moeller – tökéletesen egyetértünk Camus-val. Majd így folytatja: „Az egyház időleges kompromisszumai olykor talán kikerülhetetlenek…; de soha nem igazolhatják oly sok keresztény passzivitását a világ bajaival szemben. A legfőbb keresztény erény a szeretet… s ez nem egyedül a természetfeletti javakra vonatkozik, amiket ki kell érdemelnünk felebarátaink számára, hanem az ideiglenes javakra is, mikről le kell mondanunk, hogy táplálékul nyújtsuk nekik”.

„Ki ne ismerné Ruysbroec híres mondását, miszerint Istenben való elragadtatásának óráján, ha egyszer meghallaná egy szegény kiáltását, megszakítaná szemlélődését, hogy a szerencsétlen segítségére siessen.”

Semmi nem szól amellett, hogy a keresztények természetfeletti hite élét venné a földi igazságtalanságok elleni protestálásuknak. Lehet, hogy a langyos hívők ilyenek, de semmiképp a szentek, kik legvalódibb képviselői az egyháznak. Ők mindenkor harcoltak a világ bajai, igazságtalanságai ellen – az „univerzális konkrét” nevében, mit Camus humanizmusa oly élesen állít szembe az „univerzális elvontságokkal”.

Hogy a keresztény mégse hívja lázadásnak a rossz elleni küzdelmét, mit Krisztusban vív Krisztusért, az egyedül azért van, mert a dolgok végső titkát a szeretetben véli megfogalmazva. „Viszont a szeretet, legjobb tudásunk szerint, nem jelent se elfordulást, se megfutást, hanem épp ellenkezőleg, lelkesedést és odaadást, erőt, mely a nyomorúság hegyeit képes megmozgatni és átalakítani Istenben” – zárja fejtegetését Moeller atya.

Jegyzet

Orfeusztól Krisztusig

Pierre Emmanuel egész eddigi költői munkásságát kifejtő bevezetőt írt válogatott verseinek nemrég megjelent gyűjteménye alá. A belső pálya, mit részben tudatosan, részben öntudatlanul megtett idáig, fontosságában túlnő a személyes lírai vállalkozás megszokott keretein.

Orfeusszal kezdte, majd Szodoma és Bábel mitologikus fölidézése következett. A test és a lélek kereste itt önmagát a nosztalgia sivatagosan fénylő „örökkévalóságában”, a szándékolt töredékesség, a befejezetlenség végtelenében. Ezt az útszakaszt jelképezte számára Orfeusz és Eurüdiké.

Szodoma volt a következő állomás. A férfiak esete, kik erőszakot kívánnak venni az angyalokon: Emmanuel számára az önmagunkkal való azonosulásnak lázadó, törvénytelen átélésére, abszolutizálására szolgáltatott lírai alkalmat. A szexusban nem tudomásul venni a megosztottságot – épp az önmagunkkal való azonosulás, a mindenséggel való azonosulás, a végső egység reményétől és élményétől foszt meg. Az embernek ez a szexusban való lázadó és törvénytelen önmagaállítása, „töredékes teljessége”, szükségszerűen vonta magára a katasztrófát, a szellem tűzvészét, Szodoma pusztulását.

De van egy másik város is, mely még ékesszólóbb példával szolgálhat annak, ki keresésében továbblép Szodománál. Bábel ez újabb város neve, vagy pontosabban: a modern KZ-lágerek abszolutizált világa. „A valóságos történelem kiszakítja az embert az önszeretet mítoszából: a hamvasztókemencék füstje tökéletesen más, mint Szodoma lángjai voltak. Az elképzelhetetlen hazugságok élménye nélkül a beszéd lehetett volna valaha is szent számomra?” – írja Emmanuel. Identitás helyett a massza. Egység, ami örökre elkülönít. Maga az „emberi beszéd” szenvedett, hullt itt értelmetlen darabokra a drótsövények mögött, Auschwitz-Bábel, Majdanek-Bábel pokolian magára zárt, szörnyeteg vállalkozásában. És mégis: „Meggyalázva, beszennyezve, hogy elveszítse minden hasonlóságát, vagy – ami tán még rosszabb – neutralizálva, megsemmisítve, az ember szava, az ember képmása mindettől csak még fölismerhetőbb lett: igen, ez Jézus Krisztus Arca, Igéje!”

Emmanuelt mitológiákon és gnosztikus kereséseken át így vezette el a szívében mindig ott élő-bontakozó útravaló, „viaticum”, jelenlegi hitvallásáig. S e drámaian meglelt Credón éppúgy munkálkodott és munkálkodik a bukás, mint a fölemelkedés, hozzásegítve őt ahhoz, hogy mindenkor egységben lássa az embert, mert egyedül így, e hűség és keresés árán pillanthatta meg azt, aki tökéletesen egy velünk, s véghetetlenül több nálunknál, Krisztust, aki „legfőbb megjelenítője, kifejezője az ember realitásának”. „Benne lakozik, az ő szívében, véges szeretetünk végtelenje; szenvedésünk, amikor mi már nem bírjuk tovább; törekvésünk, amikor mi már kifulladunk; benne minden elhagyatott keserűsége, minden száműzött magánya, minden megalázott bánata, minden bukott szív esettsége, minden test és minden lélek éhsége, szomja, kifosztottsága, halódása. Rajta minden elkövetett bűn bélyege, minden máglya tűznyoma, minden háborúk és lágerek szennye, ragálya.”

Íme, Pierre Emmanuel eddig megtett útjának, költői világának rövid keresztmetszete. Emmanuel öt esztendeje hallgat. Hogy miért? – erre ad választ tanulmánya befejező részében, felvázolva némasága gazdag kockázatát, s egy szívében bontakozó, új költészet reménységét.

Befejezésül hadd idézzük gyermekkori és perdöntő Krisztus-élményének megkapó részletét. „Emlékezem – írja Emmanuel –, hogy gyermekkoromban valahányszor kiejtettem az Írás sorait: »Megtörték kezemet és lábamat, és megszámlálták minden csontomat« hirtelen szívembe hasított valamiféle robbanó erejű hála e gyengeség végtelenjének, totalitásának, egyetemességének gondolatára. Ez hát Ő! – szóltam magamban. Ő, aki szüntelenül elveszi a világ bűneit, nyomorúságát. És tudtam, hogy ez a föltámadás. És tudva tudom azóta, hogy a kereszténység az erősek vallása, mivel a gyengék vallása, az örökre Megsebesítetté. E végső elgyengülés, tökéletes elveszettség, önmagáról való végletes lemondás nélkül Isten Igéje nem oltódhatott volna bele az emberbe. Mindannyiunk élete csak annyi lehetne, amennyi: futó örömeivel, gondjaival, halálával. De valójában egyetlen élet se annyi csupán, amennyi: pillanatonként kimerülő egzisztenciánkra egy másik simul rá, hogy örökösen megújítson bennünket. Honnét árad ez az életnedv? Feneketlen mélységből, a tökéletes gyengeség mélyéről, ki maga a tökéletes szentség. S még az is, ki úgy pusztul, mint holmi kóbor állat, éhségtől veszetten, lehetetlen, hogy így múljék ki, mivel utolsó pillanatban elvétetik tőle halála, hogy egy másik halál lépjen helyébe. Jómagam nemcsak hogy fiatalon fölismertem a hármas keresztény misztérium értelmét, de paradoxonát a Költő és Krisztusá-ban elkeseredett szerelemmel, a blaszfémiáig menő indulattal meg is énekeltem. Mivel nyilvánvaló botrány, hogy az Isten Igéjével, az Istenben való élettel beoltott ember – s magam elsőként – úgy éljen, ahogy él, úgy beszéljen, ahogy beszél, és úgy haljon meg, ahogy meghal. Ez oly botrány az ember számára, ki Isten mindenhatóságába fogódzkodik és oly szenvedést jelent Istennek, hogy a világ egyikük és másikuk számára se volna egyéb tragikus komédiánál, gyötrelmes félreértéseknél, ha nem lenne Feltámadás. Isten Igéje: maga a Föltámadott. Ő Isten Beszéde, mely átformálja kapcsolatainkat a világgal, anélkül hogy látszatra bármit módosítana rajta, jóllehet lényegében változtatja meg azt.”

Jegyzet

Katolikus szemmel (XII.)

Richternek Párizsban a Chaillot-palotában adott koncertjét közvetítette hangszalagról a Magyar Rádió. Műsorán Haydn-, Debussy- és Prokofjev-művek szerepeltek. A hasonló föllépések sorában e kivételes sikernél talán érdemes pillanatra megállnunk. Nem Richter kiválóságát kívánjuk fölfedezni, se Haydn nagyságát. Számunkra ma a siker legaktuálisabb jelentése: a kultúrák szinte korlátlan átélhetősége. Hogy közös dolgokban egyek vagyunk, ez természetes. De hogy a kultúra, a művészet nyelvén a legtávolabbi vonatkozások is közérthetően lelkesítőek – ez újra és újra megismétlődő varázslat, a szellem magasrendű ajándéka. Mert a valódi kultúra legfőbb ajándéka mindenkor ez: hogy a különbözőségeket, sőt ellentéteket – anélkül, hogy elmosná őket – oly közel hozza értelmünkhöz és szívünkhöz, hogy nemcsak közelinek, hanem magunkénak érezzük azokat. Haydnt vagy Richtert megérteni sose lehet kizárólagos, hanem elősegíti más szerzők megértését is. A művészetben a részlegesben, az egyszeriben való előbbrejutás mindig előbbrejutás az egyetemesben; az egyes megértése közelebb visz a többi megértéséhez, szeretetéhez. Amikor tapsolunk, ezért tapsolunk, ez az öröm örvendezik bennünk. S még tágasabban: erre az örömre születtünk, s nem az önzésre, mely szétszór, értetlenné tesz és boldogtalanná.

Jegyzet

Hitünk „iskolája”

A nagyböjti időszak, végén Jézus kereszthalálával és föltámadásának dicsőségével, az egyházi év legfontosabb fejezete. Hitünk legélesebb kontrasztjait egyesíti magában, s oldja fel végül valamennyiünk feltámadásának reménységében.

Bűn és lemondás, szenvedés és öröm, halál és föltámadás: hitünk és életünk minden színe jelen van itt, s méghozzá a maga teljességében, legtelítettebb állapotában. A szenvedés itt kapja meg végérvényes jelentését a bűn rettenetes valóságával való összefüggésében. Eszerint a lemondás egyszerre jelenti az öröm és a szenvedés iskoláját. Ha nem volna szenvedés, talán örökre megmaradnánk a bűn állapotában. De a csapások kimozdítanak a rosszból. Ezért beszélhetünk a szenvedés kegyelméről, s a szenvedésről, mint az igazi öröm kezdetéről.

Ugyanakkor a szenvedés sokkalta intenzívebb valami, semhogy a legmélyebb hit is e földön megfoszthatná realitásától. A szenvedés elől a hívő éppúgy nem térhet ki, mint a hitetlen. A hit a szenvedéseknek csupán vállalásában, elviselésében lehet segítségünkre.

A lemondás így a szenvedések iskolája, a szenvedés viszont – kisegítve a bűnből – az igazi örömre készít fel bennünket.

A kereszténységben minden az öröm felé mutat, az örömöt szolgálja – anélkül, hogy elhalványítaná az odavezető út valóságát. Öröm és szenvedés, halál és föltámadás, mind-mind reális. De az öröm, a végső keresztény öröm valósága mégis a leghatalmasabb. A többi mind egyedül érte van. Nélkülük tán örökre megmaradnánk a bűn állapotában, soha nem jutnánk el az örömig (ahogy egyes keresztény írók szerint az a bűnös, ki már nem is szenved bűnei terhétől, tulajdonképpen már itt a földön a kárhozat állapotában leledzik).

Ebből azonban két dolog következik. Az egyik: hogy a keresztény szenvedés semmiképp se öncélú. A másik: hogy sose az az igazi szenvedés, amit magam róvok ki magamra, hanem az, amit épp akaratom ellenére sikerül minél tűrőbben a kegyelem segítségével elviselni. De még ez esetben sem önmagáért, mert ez még sokkal inkább szólna természetfeletti aspirációim, mint emberi természetem ellen.

A kereszténység lényege szerint az öröm végtelenjének reménysége. A szeretet teremtő valóságába kívánunk mindannyian eljutni – a bűn riasztó egyformaságából, stagnáló ürességéből, elviselhetetlen kilátástalanságából. S erre nincs más mód, mélyebb, reálisabb, s ugyanakkor vigasztalóbb út, mint az, amit a liturgikus év az elkövetkezendő hetekben – évről évre – elénk tár.

Ha egyszer valóban elindulnánk ezen az úton?

Jegyzet

Krisztus és Sziszüphosz

Az eucharisztia titka és realitása kimeríthetetlen. A szentmisében isteni drámának vagyunk tanúi, aminek azonban semmi köze a teatralitáshoz. Hiszen lényege szerint minden látszattól megfosztott dráma. Ahol az emberi kifejezés elnémul, s a remekmű is elhallgat – ott, Isten csendjében és tartózkodásában zajlik le, újul meg újra és újra a Bárány áldozata. Közelíteni e realitáshoz mi is csak akkor közelíthetünk, ha minden látszatot levetkőzve, túl érzékeink esetlegességein, fordulunk feléje.

Az oltáriszentség egyedülálló jelentését ismerjük mindannyian. De magasabb síkon – meglepő gazdagsággal – e szentségben, közvetett formában, ott látjuk beolvasztva az emberiség szinte minden nagyobb mítoszának a szenvedés tartalmait feszegető igazságát. E kapcsolat természetesen lehet közvetlen, mint az ószövetségi húsvéti bárányé, és közvetett, távoli, s mindig a szóban forgó jelkép igazságának megfelelő mértékű.

Albert Camus híres írásában, melyben az emberi sors képtelenségét bizonygatja, Sziszüphoszt, a görög mondahőst jelöli meg az ember legkifejezőbb megtestesítőjeként. „Az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy egy sziklát hengergessen szünet nélkül egy hegy tetejére, ahonnét a kő, saját súlyától, újra és újra visszagördült a mélybe. Joggal hihették az istenek, hogy nincs rettenetesebb büntetés e haszontalan és céltalan munkánál.”

Tanulmánya végén azonban megkísérli örömre változtatni e kép egyértelmű poklát. Sziszüphosz lassan kioltja magában a föld emlékeit s az istenek létezését. Büntetéséből sorsot kovácsol – fölébe nő a rettenetes kőnek. Ettől kezdve a hegy belseje, hová bebörtönözték, egyedül az övé, hazája és királysága. S míg a legördült kőért a hegy csúcsáról Sziszüphosz lebotorkál – az út e szakaszán tudata mintegy időt nyer, hogy majd erőfeszítésében is megőrizze felsőbbségét a büntetés terhe felett. „El kell tudnunk képzelni – hangzik Camus zárómondata –, hogy Sziszüphosz boldog.”

Mindez azonban – minden árnyaltsága ellenére – csak „irodalom”. Jelenléte semmivé foszlik a szenvedés első valódi érintésére.

Némi igazsága azonban mégis van Camus-nak, s magában a mítoszban is, töredékesen és mély árnyékba borulva, lehetetlen nem megpillantanunk bizonyos elemeket, melyek az oltáriszentségben isteni erővel és mélységgel nyernek megfogalmazást. Krisztus is újra és újra magára veszi a világ terheit, mint Sziszüphosz a szikláját. De Jézus áldozata tökéletes és teljes. Sziszüphosz bűnhődik, de épp bűne teszi lehetővé számára, hogy bűnhődésén hazugsággal enyhítsen. A tökéletes ártatlanság azonban nem tudja nem magára venni a szenvedések teljes súlyát. A kereszten elhagyottan függő Istent nem lehet boldognak elképzelnünk. De épp mert tökéletes volt szenvedése, áldozata is tökéletes öröm forrása. Erre egyedül az isteni jóság vállalkozhatott. Ami Jézus áldozatában történt és történik – az súlytalanítja Sziszüphosz szikláját, árnyékba borítja éjszakáját és ragyogásával kioltja a mítoszhős valószínűtlen mosolyát. Sziszüphosz sziklája dübörög. Jézus megújuló áldozata tökéletesen csendes. Sziszüphosz sziklája: a pokol monotóniája. Krisztus megújuló áldozata: az isteni szeretet örökkévalóságának bizonyítéka.

Hogyan lehetne hát az emberiség szenvedésének modern hőse Sziszüphosz? Sorsa betöltheti egy könyv, egy esszé, vagy akár egy színházi este keretét. De mi, emberek egy olyan mindenségben élünk, szenvedünk és hullunk el, aminek titkát az értünk és velünk szenvedő Isten törheti fel egyedül számunkra.

Jegyzet

Tél és tavasz közt

Hogy tél volt: az első tavaszias napsütésben derül csak ki igazán. A szokatlanul éles ragyogásban mintha tussal húzták volna ki a téli utcák rajzát, mindent szürkének, fáradtnak és gyűröttnek látunk. Vállunkon mázsás a télikabát; a kirakatok üvegét mintha sűrű por lepné; az utcák sárosak; arcunk színe valószínűtlenül sápadt és fehér. Vitaminhiány, mondjuk, klorofillhiány. S mindezt a tavasz előhírének ragyogásában tapasztaljuk meg először.

A természet újjáéledése a tél legszembetűnőbb külszíne, a természet halandóságának legszembetűnőbb burkán át közeledik felénk. Az égbolt vadonatúj kékjét kopár ágak rácsai fogadják.

S ugyanezt a képet mutatja a liturgikus év megfelelő időszaka, ha hasonlíthatatlanul mélyebb tartalmak színe alatt is. A nagyböjt komor gyászát a keresztény reménység emelkedő hullámai feszítik.

Valamikor a tanítványokat is a feltámadás öröme a halál legszembetűnőbb jegyei közt érte. A sírbatétel, a keresztlevétel kopár tényei után. A halál mozdulatlansága után, mi őket is megbénította, halott Mesterükhöz hasonlítva őket. Nem lázadoztak, még csak nem is panaszkodtak. Egyszerűen tovább szerettek. Tovább szerették a halottat, kit életében talán nem mindig tudtak követni.

S itt – a szeretet e „sötétjében” – veszik hírül, hogy akit szeretnek: föltámadott. Szakasztott úgy, ahogy azóta is egyedül itt, a szeretet csendjében, „sötétjében” tapasztalhatja meg ki-ki közülünk a föltámadás fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás véghetetlenül csendes, s akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte észrevétlenül köszönt ránk.

Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel mindennél hatalmasabb.

Jegyzet

Katolikus szemmel (XIII.)

Múlt héten a rádió „Lányok, asszonyok” rovatában szó esett arról, hogy manapság a falusi emberek is egyre korszerűbben rendezik be otthonaikat. Ma is szokásban maradt azonban, hogy továbbra se lakják épp a legkényelmesebben bebútorozott lakószobát, a régi „szép szoba” modern utódát és örökösét. „Pedig – fűzte hozzá a glosszaíró – a használati tárgy arra való, hogy használják.”

Ez kétségtelenül igaz. Lehetetlen azonban nem meglátnunk a régi szokás mögött a megható igényt, az ünnepek és az ünnepnapok nagyon is emberi, s nagyon is fontos, sőt elemi szükségletét. Azt, hogy az ember nemcsak használni kívánja eszközeit, hanem napi céljuktól függetlenül szépnek is kívánja látni őket. Adott esetben a népszokás megható túlzása elsőrendűen ezt jelenti: nevezetesen, hogy épp az „egyszerű embereknek” van legfőbb szükségük a szépségre. Ez az érem másik oldala. Ezt a tanulságot viszont nekünk kell megszívlelnünk. Mert erről meg mintha mi nem tudnánk eléggé, mi, kik oly természetes közönnyel használjuk tárgyainkat.

Jegyzet

A jobbik lator

Rilke, majd Rilke nyomán Heidegger mély és legalábbis újszerű megfogalmazását adták az egyéni halál jelentésének. Mert más „a halál” és más az én „saját halál”-om. A halál általános gondolata bármennyire is bizonyos, mégse bénít meg, mivel még mérföldek választják el a valódi haláltól, saját halálom bizonyosságától.

De ez a megkülönböztetés gyümölcsözően érvényes egyéb vonatkozásokban is. Mérföldek választják el a hit fölismerését attól, amit az én hitem megvallásának nevezünk. Jézus, és nyomában az apostolok, a hit világosságát hirdetik nekünk, de a kegyelem munkájára van szükség ahhoz, hogy e hit az én saját hitemmé váljék, gyökeret is eresszen bennem. Jézus mindig a hit világosságáról beszél, de „a te hited megszabadított téged”, mindig ilyenfajta fordulatot használ, amikor a hit világossága valóságosan meg is fogant egy lélekben.

Tudjuk, hogy szó szerint egyetlen embernek ígérte meg a paradicsomot: a jobbján függő latornak. S ez egyáltalán nem véletlen. Benne, a jobbik latorban, egyetlen pillanatban valósult meg az emberi lét három végletes pillanata: a halál, a szeretet és a hit élménye, s mindhárom tökéletes egységben, s tökéletesen sajátjaként már. Abban a pillanatban, amikor Jézushoz fordult, fogadta el és teljesítette be halálát. De ettől nemhogy megszűnt volna szeretni, hanem szeretete is épp ezzel a fordulattal született meg benne, hogy a hit legintimebb és legbizonyosabb vallomását mondassa el vele anélkül, hogy Jézus tanításaiból bármit ismert, s föltámadásának dicsőségéből bármit is előre tudhatott volna.

Ha valóban szó szerint – ahogy kell – fogadjuk el azt a párbeszédet, amely a megfeszített Isten és a megfeszített ember közt lezajlott, hány kételynek, felesleges okoskodásnak, ilyen vagy olyan megkülönböztetésnek vehetnénk elejét.

Az, ami Jézus tanításából és követéséből fontos, lényege szerint egyetlen pillanatba tömöríthető. Ez volt az ő jó híre. Hogy a szeretet meredeken lerövidíti a hozzá vezető végejárhatatlan utakat. Egyetlen föltétele, hogy a szeretet valóban gyökeret eresszen bennem, az én szeretetem legyen (szemben az énszeretettel) a másik iránt. Ez az a „kisajátítás”, mely sohase önzés, hanem épp ellenkezőleg, kitárulás és elszemélytelenedés, mely szabad utat enged szívünkben Isten üdvözítő szeretetének és baráti meghívásának.

Pascal húsvétja

„Pascal gondolatai”-nak nevezzük azt a jegyzetgyűjteményt, amelyre halála után nagy rendetlenségben találtak rá barátai – kezdi érdekes beszámolóját Jean Guitton Pascal páratlan művéhez írt előszavában. Sógora, Etienne Perrier, Pascal Gilberte nevű nővérének a férje, még úgy gondolta, hogy e „zűrzavar” Pascal lázas munkatempójában, „kapkodó teremtésében” leli magyarázatát. De nem. „A lapokat ollóval szelték le; mások át vannak lyuggatva. Minden arra vall, hogy Pascal lázasan, sebtiben és szakadozottan róva tele a fehér papírlapokat, végezetül cédulákra vagdosta (kétségtelenül elhajítva a neki nem tetsző mondatokat), majd átlyukasztva – mint egy vadember a legyőzött harcosok fülét – téma szerint spárgára fűzte az apró följegyzéseket. Röviden: Pascal fölfedezte a maga számára a cédulázás rendszerét.”

Így – Gutenberg elkülönített betűihez hasonlóan – „annyi önálló elemre bontotta szövegét, ahány különválasztható gondolat élt benne. Ezzel mintegy mozgékonnyá és bármikor mozgósíthatóvá tette gondolatait: a cédulakötegeket újabb és újabb rendbe lehetett átcsoportosítani… Bonapartéhoz hasonló stratégaként, ameddig csak lehet, szabadon kívánta hagyni csapatait, készen a legkülönbözőbb kombinációkra”. A rögtönzés és a rend ellentmondásos erényeit kívánta egyesíteni így, mivel tudta, hogy ha egyszerre kívánunk hatni a szívre és az értelemre, „többfelől kell elindulnunk, mert egyedül ily módon érhetjük el azt a rendezetlen rendet, többszintű valóságot, mit Pascal a szeretet rendjének hív, s ami Jézus minden megnyilatkozását jellemezte”.

A nagy mű, mely a keresztény hit minden lényeges kérdését, mélységét és titkát érintve az Ószövetségtől az Evangéliumon át az egyház életéig ível, lényegében befejezetlen maradt. De épp azzal, hogy „töredékes, félbemaradt, hogy – akár a csillagos égbolt – üres foltokkal, az örök csend hatalmas mezőivel teljes – épp ettől oly változó, lüktető és mozgalmas”.

Pascal bizonyos értelemben a modern nyugtalanság atyja. Húsvét közeledtével alig akad hát kései örökösei számára vonzóbb feladat, mint kikeresni e gondolatvilág, a „pascali égbolt” húsvéti csillagait, körül a passió csöndjével, fekete gyászmezőivel.

*

Vezércsillagul a 729. gondolatot választanám. „Nemcsak Istent, de magunkat is – írja ebben Pascal – egyedül Jézus Krisztus által ismerhetjük meg. Hasonlóképpen az életet és a halált is. Jézus Krisztuson kívül nem érthetjük meg se az életünket, se a halálunkat, se Istent, se önmagunkat.”

Mindennél fontosabb tehát számunkra Jézus megértése, szakadatlan követése egészen a keresztig, s a föltámadásig. De hogyan is vagyunk ezzel a követéssel?

„Jézus némi vigasztalást keres legalább három legkedvesebb tanítványánál, s ők alszanak; kéri őket, tartsanak vele, mégis tökéletes nemtörődömséggel magára hagyják. Oly erőtlen volt bennük a részvét, hogy pillanatra se űzte el álmukat. S Jézus így tökéletesen egyedül maradt Isten haragjával.”

„Akárcsak Ádám a paradicsomban, hol bűnbe esett, s az egész emberiséget romlásba döntötte, Jézus is egy kertben van, de ez nem az örömök, hanem a gyötrelmek kertje, hol maga által az egész emberi fajt megváltotta.”

„Azt hiszem, Jézus sose panaszkodott, csak most az egyszer; de most úgy, mintha soha többé nem tudná visszafogni fájdalmát: »Szomorú az én lelkem mindhalálig«”.

„Jézus az embereknél keres védelmet és vigasztalást. Úgy tűnik, életében először. De hiába. Tanítványai alszanak.”

„Jézus agóniája a világ végezetéig tart: nem szabad átaludnunk ezt az időt.”

„Jézus, miközben övéi aludtak, megváltásukon munkálkodott… Látva, hogy minden barátja alszik, és minden ellensége éber, mindenestől Atyja akaratának engedi át magát.

Jézus Júdásban nem az ellenségességet, hanem Atyja rendelését látja, mit csak szeretnie lehet; az árulót ezért szólíthatja barátjának.”

Pascal alábbi két-három gondolata ezután már magát a megváltó agóniát idézi.

„Jézus kiszakítja magát tanítványai közül, hogy megkezdje haláltusáját; nekünk is meg kell válnunk azoktól, akik legkedvesebbek és legközelebbiek számunkra, ha követni akarjuk őt.”

„Ne azért kérjük hát Isten irgalmát, hogy békén hagyjon bűneink közepette, hanem hogy megszabadítson azoktól.”

S a titkok titka: „Jézus misztériuma. – Jézus passiójában az emberek okozta kínokat szenvedi el; de agóniájában azokat, miket önmaga nyújt önmagának: turbare semetipsum. E kín már nem emberi kézből való, de mindenható, s mindenhatónak kell lenni az elviselésére is.”

„Krisztus sírja. – Jézus mindenki szeme láttára halt meg a kereszten. De holtában a sírbolt rejti el.

Krisztus itt ölt új életet, nem a kereszten.

Ez a Passió és a Megváltás utolsó titka.

Jézusnak nem volt a földön hol megpihennie, egyedül a sírban.

Ellenségei nem szűntek gyötörni őt, egyedül itten.”

Az örök Húsvét jelentését viszont legszebben Pascalnak talán ez a mondata fogalmazta meg számunkra:

„Mint halottat osztotta szét magát az utolsó vacsorán, s mint föltámadottat az emmauszi tanítványok között. S mint aki fölment a mennybe, nyújtja magát az egyház áldozásakor.”

A következő szavakat pedig már magának az Üdvözítőnek a szájába adja:

„Inkább vagyok barátod, mint bárki más; többet tettem érted bárkinél. Senki se szenvedné el, mit én elszenvedtem miattad, s nem halna meg hűtlenséged s kegyetlenséged idején, ahogy én tettem és teszem továbbra is érted, választottjaimban és az oltáriszentségben.”

Végezetül pedig álljon itt Pascal zaklatottan és örökösen kutató szívének híres mondása, mit a szerző mint Isten beszédes csendjéből jött személyes üzenetet őrizgetett magában:

„Vigasztalódj, nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.”

Jegyzet

Az ünnepek

a baleseti statisztika szerint mindig súlyos napoknak számítanak. Szóhasználatunkba lassanként bevonul az „ünnepi baleset”-ek fogalma. S ez annál szomorúbb, mivel az ünnep nem utolsósorban a munka utáni pihenőt, megnyugvást jelenti. Ha el is tekintünk az ünnepnapok szakrális tartalmától, a kapkodás, rohanás tisztán formailag is idegen tőle.

De a statisztika azt mutatja, hogy az ünnep sokak számára egyre inkább a napi felelősségből az ünnepi felelőtlenségbe való menekülés szerepét játssza. Az ünnep olyanfajta világméretű devalválódásának vagyunk tanúi, mint ahogy a szerelem gazdag formáinak lefoszlásával színre lépett a nyers erotika, s a természetes nevében polgárjogot és publicitást nyert a természetellenes.

Az ünnep, s a keresztény ünnep mindenekelőtt a pihenés, a hálaadás, a megszentelés napja kellene hogy legyen. A „kikapcsolódás” erre kevés; hiányzik belőle az ünnepteremtő erő. Valójában „bekapcsolódásnak” kellene lennie. A modern munka szükségszerű megosztottsága után az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja.

Ünnep – ünnepélyes. Még a nyelvészkedő elemzés is azt bizonyítja, hogy az igazi ünnep tempós és ráérős; nem kapkod, királyi nyugalommal bánik az idővel. (A keresztény ünnepnek az öröklét visszfénye biztosítja ezt a „többletidőt”.)

Ha az ünnepnek van mozgásmintája, mozgásmodellje, az semmiképp se a rohanó gép, hanem a virágba boruló fa. A növények képzeletünkben egyszerre mozdulatlanok, s ugyanakkor villámcsapásszerűen, egyik napról a másikra öltenek lombkoronát. Ők a szellemi munka, a lelki erőfeszítések, s a napok családjában az ünnepek szimbólumai közöttünk. A láthatatlanul halmozódó erőfeszítések, s kegyelemszerűen megjelenő bőség jelképei – „mozgásmintái”.

Igaz – hogy játékos gondolatmenetünket tovább játsszuk –, a film bűvészkedésével sikerült a növények „mozdulatlan mozgását” is láthatóvá varázsolnunk a mozivásznon. De az ilyen oktatófilmek, miken szemünk láttára, néhány pillanatba sűrítve nyílnak ki a virágok – semmit se lepleznek le és semmit se feledtetnek el a növények gyönyörű és ünnepélyes mozgásából, ami a szívünkben él.

De valóban ott él? Abban, hogy a városi ember még az ünnep tempóvételét is kezdi elfelejteni, bizonyára szerepet játszik az is, hogy élete kiszakadt a növények környezetéből. Keserű humorral azt mondhatnánk, hogy a mai ember legfőbb kísértése, hogy olyanná szeretne lenni – mint az autója.

Viszont az is igaz, hogy vissza-visszavágyik a „zöldbe”. Valószínűleg azért is rohan ünnepenként a szabadba, vissza a növényvilág elvesztett paradicsomába. De ez még nem elég. Nem elég visszarontani az édenkertbe. Szeretni is kell a növényvilágot, tanulni is kell tőle. Elsősorban a tempót, az ünnep ünnepélyes tempóját. A lélek hosszú és látszólag mozdulatlan készülődésének az ütemét – s a virágba borulásét, mely gyorsabb minden gyorsaságnál. Egyszerre csak itt van, mint a kegyelem gyümölcse, mint egy ünnepélyes villámcsapás, az örök és a pillanatnyi ajándékaként.

Ézsau és Jákob története

Hatvanesztendős volt Izsák, amikor Rebekka ikreket szült neki. „Aki először kijöve, vörhenyős vala, és mint a bőr, egészen szőrös; és neve Ézsaunak hívaték. A másik azonnal kijövén, testvére sarkát fogá kezével; és ezért nevezé őt Jákobnak.” „Kik fölnevelkedvén, Ézsau ügyes vadász lőn és szántóvető ember. Jákob pedig csendes férfiú és sátorokban lakó vala. Főze pedig Jákob lágy étket; kihez mikor Ézsau a mezőről elfáradva jött, mondá: Adj nekem a vörhenyes főzelékből, mert igen elfáradtam.” „Mondá neki Jákob: Add el nekem elsőszülöttségedet. Ő felelé: Íme meghalok, mit használ nekem elsőszülöttségem? Mondá Jákob: Esküdjél meg tehát nekem. Megesküvék neki Ézsau, és eladá elsőszülöttségét.

És így elvévén a kenyeret és lencseétket, evék és ivék és elméne; csekélységnek tartván, hogy elsőszülöttségét eladta.”

Ezekkel a sorokkal indul az Ószövetség talán legnehezebben kibogozható története. Isteni szándék és emberi akarat (emberi csalárdság, furfang, hűség és alku) oly bonyolult szövedéke, amit szinte lehetetlen minden mozzanatában egyértelműen nyomon kísérni.

Annyi bizonyos, hogy bár test szerint Ézsau volt az elsőszülött, lélekben Jákob bizonyult méltónak a kiváltságra. „Csendes férfiú volt” és „sátorokban lakó”, vagyis szemlélődő természetű, míg Ézsau „ügyes vadász lőn”.

Ézsau könnyelműsége némi magyarázatát leli „alkatában”, s Jákob cselekedetét is enyhíti, hogy épp tisztánlátása támasztotta föl benne az elsőszülöttség joga utáni csillapíthatatlan vágyat. Azt a tényt, hogy Isten és az atyai ház örökét egymás közt alku és csere, adás-vevés tárgyává alázták, Ézsaunál testi elvakultsága, Jákobnál viszont éppen felismerésének értéke enyhíti.

Az egész történet ugyanakkor megrendítően példázza, hogy az emberiség bűnbeesése után még a választottak számára is milyen nehéz volt fölismerni az isteni rendelés és az emberi akarat, a szó és a valóság, a cselekedet és az igazság oszthatatlan egységének törvényét. Jézusnak kellett eljönnie, hogy azt a bizonyos „keskeny utat”, mely az üdvösségre visz, félreérthetetlenül kijelölje számunkra. Azóta tudjuk, hogy a legügyesebb kazuisztika se pótolja az igaz cselekedet „hármas szabályát”, azt, amikor Isten törvénye tökéletesen egyet jelent a kimondott szóval s a végbevitt tettekkel.

Hogy ez milyen nehéz, azt csak mi tudjuk igazán, kik az Evangélium fényében is napról napra visszaélünk hol a törvénnyel, hol a szavakkal, hol a cselekedetekkel, egyszóval azzal az oszthatatlan igazsággal, mit Jézus egy gyermek egyszerűségével és nyíltságával s a kereszt félremagyarázhatatlan komolyságával bízott ránk. Kiknek, ha nem nekünk kell hát végtelen elnézéssel és együttérzéssel olvasnunk a novellisztikusan szép beszámolót, ahogy Jákob rászedi öreg és vak atyját, Izsákot, hogy Ézsau helyett az ő fejére adja atyai áldását?

*

Az áldás szavai elhangzanak, s bár Jákob cselszövéssel nyeri el, az áldás mégis realitás lesz rajta – ember és Isten színe előtt. Ez a szavakban rejlő erő az átváltoztatás szavainak hatalmát, szuverenitását idézi. Az isteni „konvenció” független attól, hogy az, aki beteljesíti, méltó vagy méltatlan rá. Ami kimondatlanul azt is jelenti, hogy valójában mindig méltatlanok vagyunk az Istennel való reális kapcsolatra, s hogy e kapcsolat egyedül Isten föltétel nélküli, abszolút szeretetéből jöhet létre, és semmiképpen se lehet függvénye a mi érdemeinknek.

Az elsőszülöttség áldása teljes érvénnyel Jákob fejére száll hát. Mégis: úgy fut el hazulról, akár egy útonálló tolvaj. És most már Ézsau is siratja eljátszott kiváltságát, a testi ember gyilkos haragjával s a rászedettek keserű könnyével.

Kettejük ügye ezzel tulajdonképpen le is zárult. És mégse. Évek múlva ismét találkoznak, s e rövid találkozás néhány nagyon szép gesztusra ad alkalmat mindkettőjük számára. Ézsau – nyilván éveken át hordozva magában gyilkos dühét öccse ellen – most egyszerűen magához öleli Jákobot, és elsírja magát. Jákob viszont „előremenvén, hétszer hajtá meg magát földig, míg bátyja közeledett”.

Mi történt? Mindkettőjükben nyilván ugyanaz a lelkiismeret végezte el idők folyamán a maga csendes, isteni munkáját. Ez a zárójelenet mintha az Evangélium lapjaira kívánkozna már: egyszerű, nyílt, egyenes – isteninek és emberinek tökéletes egysége. Ezért kiálthat fel a megigazult Jákob a megigazult Ézsaura tekintve: „úgy tekintem orcádat, mintha az Isten színét láttam volna”. Mivel az elsőszülöttség jogait csalárdsággal is megszerezhette, de Isten arcát csak most, föltámadt lelkiismeretének valódi megalázkodásában pillanthatta meg.

Kő és kenyér

Tudjuk, Jézus a köveket nem változtatta kenyerekké, s azt is, hogy aki kenyeret kér, nem kaphat követ az Atyától.

E két tény híven tükrözi a keresztény imádság lényegét. Azt, hogy az imádság az Istenbe vetett emberi bizalom helyreállításának eszköze. Bármit kérünk tehát, nem kérésünkben, nem is annak teljesülésében kell bizakodnunk, hanem egyedül Istenben.

Ehhez tudnunk kell azonban, hogy Istentől egyedül kenyeret kérhetünk, de sose azt, hogy a köveket változtassa kenyerekké. Amikor kenyeret kérünk tőle, nem teszünk egyebet, mint hogy fiúi bizalommal fordulunk hozzá. Valahányszor tökéletes bizalommal imádkozunk, kenyeret kérünk Istentől.

A kenyér itt: jót jelent. Isten nem tud mást adni nekünk, egyedül kenyeret. Egyedül a tiszta jóból tud megetetni bennünket.

Igaz tehát, fordítva is igaz, hogy aki követ kér Istentől, az is csak kenyeret kaphat tőle. Sok – látszatra teljesítetlenül maradt – kérésünknek ez az egyszerű magyarázata. Követ kértünk Istentől, s ő nem adhat nekünk, csak kenyeret. Vagyis tiszta jót és soha semmi alacsonyat, vagy akár közepes értékűt.

Az imádság az Istenben való bizalom helyreállításának az útja és iskolája. Önmagunk fokozatos hozzászoktatása ahhoz, hogy merjük a tiszta jót kérni és elfogadni Istentől. Ami nem is olyan egyszerű. Az igazság az, hogy szívünk túlontúl hozzászokott a rosszhoz, vagy legalábbis a közepeshez. S akkor is, amikor a legfőbb jót – a kenyeret – kérjük, ezt a kérésünket is csak kerülő úton merészeljük megkockáztatni. Kenyeret kérünk, igaz, de a kövek átváltoztatása árán. Ami röviden annyit jelent, hogy áttételesen még ezt a kérésünket is valami alantashoz kapcsoljuk. Tévelygő szívünk legtöbb esetben egyszerre szeretné a Tékozló Fiú kétféle útját megjárni. Úgy elkódorogni hazulról, hogy az hazatérésnek tűnjék az atya szemében.

A tékozló fiú története nem egyes bűnösök története, hanem az egész emberiségé, minden emberé. Minden vágyunk, ami legmélyén nem az Istenre való tökéletes ráhagyatkozást tartalmazza, lényege szerint távolodást jelent az atyai háztól, és minden lépésünk, legyen bármi is az, mit az Istenre való ráhagyatkozás vágya vezérel, lényege szerint mindig közeledés.

Távozás és hazatalálás ilyen értelemben már valóban nem két élesen elválasztható utunk. Legtöbben olyan tékozló fiúk volnánk, kiknek távolodó és közelítő léptei hetenként, naponként, s nemegyszer óránként váltják egymást azon a bizalmi úton, hol választanunk kell a kő és a kenyér között. Bűnbeesésünk döbbenetes titka, hogy a követ választjuk, hogy az út kemény kövét akarjuk, s hogy a kenyér utáni gyermeki vágyakozás csak nehezen és aggodalmaskodó félelmek után születik meg szívünkben.

A jó ima ezért mindig megtérés, mindig a hazatalálás csodája, s a legszentebbek ajkáról éppúgy, mint a legbűnösebb ember szájából. És valójában: nincs is más ima, csak ez; amikor a tiszta jót nemcsak kérjük, de el is merjük fogadni Istentől; a hazatalálás imája, a kenyéré, amire – tudjuk – az ég minden angyalai térdet hajtanak.

Jegyzet

Új hullám

A gazdagság egyre gyakrabban és általánosabban jelentkező problematikája közepette mind világosabbá válik, mit is nevez az Evangélium szegénységnek. A lélek erkölcsi, gondolatbeli és vallásos önállóságát, belső szabadságát a múló értékek viszonylatában.

Különös megfigyelni, hogy e felismerés egyre inkább tért hódít a szellem legkülönbözőbb területein, és sokszor tán anélkül, hogy tudatos keresztény ihletésről beszélhetnénk. Három évvel ezelőtt láttam a lengyelek legbátrabb színházának egyik előadását. A tündöklő együttes tudatosan a „théâtre du pauvreté”-nak, a szegénység, az eszköztelenség színházának nevezi magát. S ez nemcsak a művészi elvek aszketikus szigorát kívánja jelölni, hanem elsősorban a szegénység – a belső szabadság – alkotóerejébe vetett emberi, szellemi bizalmukat. A múlt év világsikert hozott számukra: Párizst lenyűgözte művészetük. Grotowski, a színház rendezője, az állítólag példátlan siker után csak annyit mondott volna társulatának: idáig volt takarítónőnk, ezután magunk takarítunk is. Nyilván tudta, hogy amit az eszköztelenség hívott életre, azt csak az eszköztelenség képes megőrizni is. Nem a sikert kívánta elhárítani meghökkentő döntésével, hanem – a bukást.

De a művészet egyéb területein is lehetetlen nem észrevenni rokon törekvések jelentkezését. Az „igénytelenség” stílusjegyeinek fölbukkanását – mi egyedül lenne hivatott a kor gazdagodó tartalmainak méltó fölmutatására. Minden, ami „dekoratív”, „irodalmias”, „artisztikus” – halálra van ítélve. S ez a születő igény több, mint egyszerűségre való törekvés. Forradalmi hévvel jelentkezik, és gyökeresen új fölismerések ígéretével.

Számunkra viszont az Evangélium jobb megértését hozhatja ez a „hullám”, előbbrejutást az Írás szellemének világosságába. Azt, hogy a nyomorúság kényszere után a luxus kényszereit is le kell vetnie annak, aki a szív és az ész szabadságára pályázik. Az „evangéliumi szegénység” – ma már egyre inkább látjuk – a szabadság új partjaira nyit kilátást. Végtelenül összetett fogalom, anélkül, hogy a szó eredeti értelmét egyetlen vesszővel is megváltoztatná.

Jegyzet

A Tragédiáról – Bécsből

A legszuverénebb remekműnek is szüksége van az olvasó egyfajta hozzájárulására, hogy valóban életre keljen. Madách műve azon esendő művek közé tartozik, mely végtelenül gyengéd figyelmet és megértést, csaknem elnéző szeretetet követel a maga számára. Törékeny remekmű, hajszálon múlik, hogy az – de épp ez a legfőbb szépsége, legigazibb sajátja. A drámairodalomnak talán nincs még egy hozzá hasonló művészi gyanútlansággal megírt alkotása. De ami megértésre és magyarázatra szorul benne, az segíti diadalra is.

Az ember tragédiája ezzel a sajátosságával nemcsak az irodalomban áll valószínűleg egyedül, hanem magának költőjének is lényegében egyetlen műve. Madách minden egyéb, megelőző írása mélyen alatta marad a Tragédiá-nak.

Egy minden vagy szinte minden költői eszközt nélkülöző lélek „remekel” benne – ez a nyers igazság. Ezért érezhetjük – bár műnek is sikeres – elsőrendű erkölcsi tettnek, ezért válhatott kereken száz éve már egy nehéz sorsú kis nép nem is annyira művészi, mint inkább morális ereklyéjévé. Ilyen értelemben a Tragédia szerzőjére is áll Simone Weil gyönyörű mondata: „Hosszú-hosszú gyötrődés után egyszeriben és mindenkorra megszületett bennem a bizonyosság, hogy bárki halandó, még ha természetes adottsága a semmivel lenne is egyenlő, eljuthat a lángelmék számára fönntartott királyságba, föltéve, hogy szomjúhozza az igazságot és nem szűnik meg figyelme teljes odaadásával törekedni rá.”

Közelebbről: az ember tragikus történelmének drámai ábrázolására csak egy tökéletesen gyanútlan kamaszszellem vállalkozhatott, s e kamaszos vállalkozást csak egy sokat szenvedett, kivételesen egyenes lélek, s egy nehéz történelmi szituáció irgalmas kegyelme segített megvalósítani.

A kamaszos vakmerésből végezetül így lett prófécia, s a léleknek a művészetben rendszerint használhatatlan férfiassága egyedül így válhatott alkalmassá egy olyan költői nyelv megteremtésére, mely tömörségében és komolyságában kivételes plaszticitással közvetíti a XIX. századi férfiasság ritka szép, azóta rég feledésbe merült jegyeit.

Említettem a szituáció kegyelmét, irgalmas kegyelmét. Hogy mi is volt az? Nem más, mint az a bizonyos sokat emlegetett, 1848 utáni „téli Magyarország”, vesztett reményeivel, bukott szabadságharcával. Mert mi is volna adottabb egy fogoly lélek számára, mint hogy a semmibe, ami rámaradt, beleálmodja az elveszített mindenséget? Fölidézze a történet egészét, kárpótlásul a nemzet bukásáért. Megejtő hűség a szituációhoz: ez a Tragédia másik titka, amitől a naiv vállalkozás egyedül lehetséges vállalkozásnak bizonyult.

Így lett Madách műve a költői remeklés megindító csodája; szuverén alkotás, mely mégis fokozott odaadást követel, de a csoda mindenképp jelen van benne. Igaz, nem a nagy múlt századi oroszok, nem Dosztojevszkij módjára, belülről, hanem inkább Verne fantáziájára emlékeztetően, kívülről, de azért nem kevésbé halványan idézi fel ő is az azóta már jelenné vált emberi jövőt (például az űrjelenetben, vagy akár a koncentrációs táborok világát megsejtő falanszter-ábrázolásban).

Az is igaz, hogy világképe helyenként gyötrelmesen könyvszagú, mechanisztikus, iskolás. De épp ez csikarja ki belőle a keserűség találékonyságát, a valódi nagy költészet szabadító ellenképeit, hellyel-közzel megrázó dialektikáját.

S végül tagadhatatlan, hogy a „naiv vállalkozás” során Éva és Ádám örök figurája végig elvont marad – ugyanakkor azonban oly alakváltásokra ad lehetőséget, mely már-már az abszurd színház sakkhúzásait idézi.

Az élőképek veszélyétől meg szenvedélye menti meg. A színeket teremtve-romboló sietség, mely első perctől mindig a dolgok végét látja, s lehetővé teszi az egész emberi történet valószínűtlennek tűnő színpadi pulzusát. Ebben ismét a szituáció segíti Madáchot, megteremtve számára a drámai mű legszerencsésebb belső idejét, azt, amikor már nincsen vesztenivaló, s attól, hogy minden ráér már, minden azonnal végére is ér.

Igen, mindaz, aminek szét kellene hullania e műben, mégse hull szét; valami nagyon keserű, ellenállhatatlan ábránd, hűség és ártatlanság szegecseli örökre egybe. Ezekre a szegekre figyeljünk. Akkor megkapjuk cserébe a kamaszos képzeletnek és a férfias komolyságnak a művészetben csak nagyon ritkán, vagy talán soha ilyen mértékben meg nem valósult, át nem élhető színpadi alkalmát.

Jegyzet

Bécsi képeslap

Rossz utas, a lehető legrosszabb utas vagyok; riadt és tájékozatlan. Előre csaknem minden idegen nagyváros ugyanazt jelenti számomra: káprázatot és szorongást. Azt, hogy a taxi zajtalanul siklik velem a Westbanhoftól „hazáig”, hogy az üvegen át fák világos zöldje csap be, s egy-egy arc, szép és nyugodt arc, elvesző tekintet – nemhogy enyhítené, inkább csak növeli bennem az aggodalmat. Ismerem jól, az álom módszere ez: elvakít, úgy vakít meg; elbűvül, mielőtt kiszúrná az ember szemét.

Amit tudok nem több, mint hogy pl. április 23-a van, vasárnap, de még ebből is a dátum merő elvontság. Egyedül azt, ahogyan a terek üresek, ahogyan a szálloda csendes és mozdulatlan, mint egy lehorgonyzott hajó, egyedül ezt ismerem. S ezt nemcsak látom és tudom, de el is hiszem. Vasárnap délután három óra van.

A többiek térképet kérnek, egyedül én nem. Minek? Az egész nyomaszt. Hol kezdjek, hol vágjak bele? De mint az álomban, szorongásomnak fordítottja is igaz, ami talán még nyomasztóbb, még idegenebb. Még minden tökéletesen én vagyok.

Egyszer jártam Nizzában, nem sokkal a háború után. Késő éjszaka érkeztem, vaksötétben, mintha a világ e részén még mindig háború lett volna. Sötétség az utcán, a szálloda halljában, a portásfülkében és a liftben. Valósággal elvakított a világosság, amikor végre fölgyújtottam a villanyt. Hajnali ötkor aztán ugyanabban a sötétségben, amiben az este megjöttem, tehettem meg az utat visszafelé. Nizza azóta egyetlen hotelszobából áll. Se napfény, se város, se tenger – egyetlen jegesen ragyogó kristály: piros szőnyegen hófehér cirádás vaságy. Kis híja, hogy a 67-es Bécs is nem maradt egyetlen előadóterem a számomra.

Ebben a bizonyos elegáns teremben különben minden úgy volt és aszerint történt, ahogy az ilyenkor szokásos, bármennyire is szokatlannak tűnt előttem. Lent széles sorokban a közönség, s fönt, a reflektorfényes dobogón ültünk mi – ültem én? Ez utóbbi végig nem tisztázódott, mivel mi, az előadók, s ők, a közönség. Auden kockás ruhája, McCarthy szürke haja, Höllerer okos érvelése, Friedrich Heer egy-egy villámló mondata, Claude Simonnak az öreg Rilkére emlékeztető pillantása, s végül az, ahogy Etkind professzor „tempózott” a zöld posztó felett, mindez éppúgy látvány volt, és maradt is csupán, akár a filmesek „ágyúi”, vagy a közönség derűje, tapsa, hallgatása.

Mentem át, ahova vezettek, azzal, aki épp kézen fogott. Így jutottam el egy este a képtárba, a Rembrandtok, a Brueghelek, a Cranachok közé. Cranach törte meg először a nehéz varázst. Nemcsak ismerős, sokkalta több volt annál. Az ismerősnél is ismerősebb: az, ami végképp elveszett, időtlen pázsit, paradicsomi ártatlanság. „Milyen különös – fogalmazódott meg bennem jelenünkre, a délelőtti előadóteremre gondolva –, milyen különös, hogy az entellektüelek, kik oly könnyen elfogadták Isten halálát, milyen nehezen törődnek bele a művészet agóniájába, halálába…” – Kijövet, visszafelé sétálva a Burg monumentális parkjain, Cranach kegyelméből először éreztem szilárd talajt a lábam alatt, mint amikor hosszú-hosszú lábadozás után először jár egyet az ember, s csak épp annyit érzékel a világból, hogy minden a helyén van, lehet élni és dolgozni tovább.

Aztán megint vezetnek, mosolyogva és siettetve, balról egy fiatalember, jobbról egy fiatal, apródforma lány. Megállunk egy ház előtt: nem jó. Megállunk egy fa alatt: ez se felel meg. Roppant udvariasak, de érzem, hogy nincs vesztegetni való idejük. Talán itten, a folyóparton? Eltávolodnak tőlem, összehúzott szemmel, hidegen fölmérnek, s udvarias futólépésben máris vonszolnak tovább, le egészen a Dunához, a rakodópartra, a híd alá. Ez az a hely, amit kerestek, s amit szemlátomást szántak nekem. Csupasz, vakolatlan fal a háttérben, ázott fekete fák, és szürke köd, meg víz. Mikor aztán Montreux-ből megkapom tőlük a Duna-parton készített „copyright”-os fölvételeiket, meglep, hogy se kőgátat, se folyót, se fákat nem találok egyiken se, csak az én élesre nagyított arcomon van este hat óra, vakolatlan öregség, üres és kemény világosság.

A következő bizonyosságom megint egy park. Ezúttal a park. Csodálatosan szétszabadalt levegő, bokrok ábrái, brutálisan szép kőfelületek, magabiztos lépcsősorok, a semmitmondás királyi fensőbbségében. Ez gyönyörű – mindig és mindenütt. Napok múlva tudom meg, hogy a Belvederében jártam.

Lassan-lassan már térképet is vásárolhatok. A nyomás kezd szétfoszlani, a város kezd alakot ölteni bennem. A Stefanskirche idáig csak az ösvény tengelye volt: ezentúl már nyugodtan szemügyre vehetem valóban páratlan személyét, s ha úgy adódik, magam is megbújhatok a köpönyege alatt.

Már tudom, hogy hol van a belváros, érzem a Ring vonalát, a külvárosok egy-egy szigetét, szállásom helyét magasan a Grinzing oldalában. Megannyi nem várt eredmény. Már ítélkezem is felettük. A belváros élő és elegáns, de van benne némi keresettség. A külvárosok ápoltak, de nem tudom, miért, még akkor is, ha színesek, érzek bennük valami megmagyarázhatatlan szürkeséget.

Ha azonban az egészre gondolok, szinte kivétel nélkül parkokra emlékezem, továbbra is palotákat, montázsszerűen kivágott palotasorokat látok, és vakítóan üres barokk szobrokat.

Már kávéházam is van, ahová rendszeresen betérek egy feketére, s végigböngészem az újságokat, akár az osztrák polgárok. A kisasszony már első alkalommal egy csodálatos mosollyal hozza a kávémat, mintha öröktől fogva ismernénk egymást. Bevallom, jólesik a kedvessége. Egy óra múltával azonban különös nyugtalanságot érzek, aminek sehogy se lelem magyarázatát, s hihetetlennek tűnik, amikor rádöbbenek. A kisasszony pillanatra se mosolygott rám, mivel a kisasszony örökösen mosolyog.

Este koncert. Schubert-négykezeseket hallgatunk. Igazában nem értek a zenéhez, csupán néhány esztendeje, amióta egyedül élek, vált a lemezhallgatás mindennapos táplálékommá. Sajátos módon lényegében kétféle muzsikát különböztetek meg egymástól. Azt, amit kora reggel is hallgathatok, s azt, amit reggel lehetetlen elviselnem. A régi nagy mesterek művei, élükön Bachhal: reggeli zene. Ez a muzsika, jóllehet, mindent megkövetel, akár az égbolt, semmi erőszakot nem ismer. A későbbi szerzők, egészen napjainkig, többségükben mindig valamit akarnak tőlem. Reggel azonban, amikor az ember még maga is fehér lap, mit kezdjen bármi követelődzéssel? Nos, Schubert a romantikusok közül azon ritka kivétel, akinek zenéje a nap minden szakában zavartalanul érvényes. Élő előadása Bécsben igazi élmény, valódi reggeli zene volt.

S ha már a programokig jutottam, végezetül hadd számoljak be a Burgtheater Madách-bemutatójáról. Az ember tragédiájá-t így előadni nálunk lehetetlen volna. De ez érthető is, hiszen a Tragédia számunkra, magyarok számára elsőrendűen erkölcsi ereklye. A Burgtheater modernizált, Brecht-ízű előadása nekem mégis tetszett, s láthatólag a közönségnek is. A rendkívül koncentrált rendezés a műben valóban betű szerint is föllelhető próféciát igyekezett minél érthetőbben kimondani – s teljes sikerrel.

Mindezt azonban már messze Bécstől, egy Waterlooval szomszédos kis belgiumi faluból írom. Bécs ma már emlék, ahová utam vége felé ismét visszatérek. Addig meg áteresztem őt az öntudatlanság mélyebb – és ahogy mondják –, mindent elevenen megőrző régióinak.

Jegyzet

Belgiumi képeslap

Három hónapja utazom: olyan, mintha három hónapja moziban ülnék. Képre kép. Olykor már nem is értem, ki tükrözi őket, olyannyira elvékonyul a zsúfolt látványban személyes jelenlétem. Most Belgium következik, Bruxelles, a központi pályaudvar, majd a Gare de Midi, ahol le kell szállnom. A férfiú, aki meggörnyed bőröndje súlyától – az egyetlen, akiről bizonyosan tudom, hogy én vagyok.

És én vagyok, aki bemutatkozik és kezet csókol egy ismeretlen idős hölgynek, majd beül az autójába és cigarettára gyújt. Végeérhetetlen, erdőnek beillő parkok mellett haladunk, anélkül, hogy bármit is kérdeznék. Aztán minden átmenet nélkül teniszpályák közt lépegetek fölfelé, s ott ülök vendéglátóm jobbján, egy nyári étterem mellvédes teraszán. A békés csöndben gumilabdák láthatatlan keresztöltései; szemem előtt egy elegáns étlap bonyolult titkai.

Vajon létezik olyan ágy a világon, amelyikben aludni fogok ma este? Egyelőre esküvőre megyünk, a hölgy programja így diktálja. A Marktplatz, Bruxelles óvárosának főtere, az építészet és a térképezés csodája. Ritka kegyelem: az építőknek sikerült foglyul ejteniök, „befogniok” a napot. A szürke-fekete, aranycirádás épületek sötétben is ragyognak, szögletesen is a teljesség kerekségét idézik. Ez a tér valóban középen van, a megérkezés boldog bizonytalanságát árasztva maga körül. Balra az egyik épület a városháza, ahol előbb tíz „idegen” esküvőt nézünk végig, mire a „mienkre” sor kerül. Aztán ismét hosszú autóút, megfelelő cigarettákkal és bámészkodással, amikor „Waterloo” – az egyik táblán ezt a váratlan helységnevet olvasom. – Igen – hallom kísérőm hangját –, itt fog lakni, közvetlenül a csatatér mellett.

*

Ahol Napóleon csillaga végképp leáldozott, a tragikus ütközet színhelyének tőszomszédságában, váratlan idill fogad. Angol pázsit, gyerekruhás parasztvirágok, van itt minden, úszómedence és hajlított, hófehér kerti szék. A kert ráborul a vízre és a víz beragyog a házba. Az ágy, ahol éjszakára megpihenek majd, akár királylány ágya lehetne, ha szakadozó bőröndöm nem álldogálna ott a végében.

Először a ház asszonyával ismerkedem (aki nagyon szép), aztán a házigazdámmal poharazom (aki rendkívül értelmes és előzékeny). A gyerekek ekkor még csak egy-egy pillanatra bukkannak elő, lesnek ki rám egy bokor mögül, távolian és szinte észrevétlenül. Színről színre majd reggelinél látom őket először, s beletelik néhány nap, amíg a nevüket is megtanulom. Összesen öten vannak. Első nap oly elmélyülten, oly önfeledten nézegetnek, ahogy csak egy óriási, ismeretlen lényt bámul meg az ember. Második nap azonban már arról folyik a sugdolózás, hogy ki legyen az asztalszomszédom. Végül is a dús hajú kis Isabelle a legbátrabb, hősiesen megkér, hogy mellém ülhessen. A harmadik napon már észre se veszik, hogy köztük vagyok. Átnyúlkálnak a tányéromon, a vaj, a méz, a tejesköcsög körül pillanatra se pihennek a maszatoló kezecskék – valósággal megszállva tartják az asztalt.

És így, ilyen szelíd anarchiában megyünk egy szép napon kirándulni Villers-be, az ősi cisztercita kolostor mintegy 800 esztendős romjaihoz. A meredező falakat mindenfelől áttörte a növényzet, s az üres ablakokon betűző napsugár királyian olvasztja egybe a burjánzást a pusztulással. Pillanat se telik bele, s a gyerekek fákat és füveket megszégyenítő szenvedéllyel másszák meg a romokat. A hajdani székesegyház gyönyörű gótikus hajója nekik gyepes játszótér, a volt refektórium árnyékos bújócskahely. Mégse törik meg a varázst. A hely áhítatos, mozdulatlan nyugalma boldogan issza magába az önfeledt ártatlanságot.

Gustave, Anne-Marie, Isabelle, Laurence, Jérôme… valahányan ott sorakoznak a ház lépcsőjén, amikor három hét múlva elutazom. Az utolsó két nap már a búcsúzkodás és a véget nem érő ajándékgyártás jegyében telt el. Mindez megtörtént, s autónk az utolsó kört készül megtenni már, amikor a dús hajú kis Isabelle átvág a dombos téren, s fut-fut, hogy ott lehessen a túloldalon, amikor a kocsink odaér. A tempóérzékét, ahogy a többiek közül kivált – akár egy madár megirigyelhette volna.

*

Bruxelles-ben hónapok óta vetítik Antonioni híres filmjét, a Blow-up-ot. Mindenki azt mondja, föltétlenül meg kell néznem, mielőtt Angliába mennék. Azóta tudom, hogy a film csakugyan hiteles. Azt ragadja meg, amit idegen szem lát a legélesebben, az angol fiatalok látványokba menekülő formarombolását, amihez viszonyítva még Párizs fiatalsága is konzervatívan él. Kettőjük közül mégis London fiatalsága az ártatlanabb és gyermekibb, ugyanakkor a nagyvonalúbb és a valódibb. Antonioni külön érdeme, hogy a szélsőséges jegyek mögött észreveszi a konok és keserű hallgatást, a kihívó képek mögött a mélységes csendet, egy új eszmélés kezdetét. E nemben sehol máshol nem lelhetett volna izgalmasabb nyersanyagra. Az angol yé-yék megvalósították a viselkedés pirandellói fordulatát: filléreikből átköltöztek a látszatok világába, következetesen, mint egy filozófus, szabadon, mint egy gyermek, s összevont szemöldökkel, mint egy eretnek. De a valóság kísértése mindennél erősebb. A szélsőséges kihívásra ugyan mivel válaszol a realitás? Csöndjük mélyén vajon mire fülelnek ezek a fiatalok, akik mintha végképp elfelejtették volna az emberi beszédet? Észrevétlenül és végsőkig sűrített képsorokban erről próbál meg valami hírt adni a Blow-up.

*

Utolsó belgiumi állomásom Ostende. Kitűnő alkalom, hogy záróra előtt megnézzem még az Európa 1900 kiállítást. Amit már régóta tudtam, itt végképp megerősödött bennem. Az, hogy emlékezetünk tengerpartján, vagy ha úgy tetszik, első világos csíkján, legrégibb emlékeink nem a saját gyermekkorunkból, hanem szüleink fiatalságából valóak. Nem tudom, mi teszi ezt, valószínűleg a gyermekkori lakásban föllelhető tárgyak, bútorok, fényképek, tulajdonképpeni miliőnk húsz-harminc éves stíluskésése. Így például az én emlékezetem határán (holott 1921-ben születtem) pontosan az 1900-as évek formavilága él. A kiállítás termeiben bolyongva, szívszorongva látom viszont emlékezetem legmeghittebb dámáit és gavallérjait, cilinderes autóit, kék-piros nyomású szenzációit, hervadó ligeteket idéző plakátjait, fiatalon apámat és gyereklányként édesanyámat.

*

Másnap hajóra szállok. Most nem írom le szomszédaimat. Nem belgák, még csak nem is franciák. Ezek bizony a Blow-up-ból valók már.

Isten veled, kontinens, két hétre hűtlen leszek hozzád.

Jegyzet

Korunk színházáról

Válsága bizonyos értelemben dicséretére válik a modern színháznak. Problémák, súlyos problémák mindig reális szinten jelentkeznek, igaz és valódi talajon. Néhány rövid bekezdésben arról a hiányérzetről szeretnék beszélni, amely a modern színpadi formabontást elindította, s amely napjainkban még távolról se ért véget.

Kezdjük a naturalista színházzal. A mai abszurd dráma fényében közvetlenül vagy közvetve naturalistának neveznék minden olyan színpadi játékot, amely vonatkozásaival a játékterén kívüli valóságból kölcsönzi életét, történjék akár a legelvontabb, legromantikusabb formában is. Vajon mi az oka, hogy hirtelen gyökerében elégtelennek éreztük korunk színházát, s következésképp miben jelölhetnénk meg a modern színházi törekvések centrális problémáját? Szerintem, végső magjában a probléma nem egyéb, mint a „színpadi jelenlét problémája”. Egyik napról a másikra kiderült, hogy a naturalista dráma tulajdonképpen sehol se történik meg, sehol sincs jelen egészen, akár egy mondat, aminek nincs állítmánya. A néző világosan érzi egy idő óta, hogy se a színészek, se a díszletek nem azonosak önmagukkal, ugyanakkor azonban az a világ, azok a hősök se, akikre a színészek és a kulisszák utalnak. Színház és valóság így oltja ki kölcsönösen egymást, s a kétféle utalás közt a fölidézett történet igazában mintha nem történne meg se a színpadon, se a valóságban. Minden ilyenfajta dráma csak analízisre, jellemzésre képes ma már; a jelzők egysíkú lapályát lakja, s az elengedhetetlen állítmányt – a cselekvési teréhez szükséges vertikálist – szemfényvesztő módon lopni kényszerül, s tegyük hozzá, egyre kevesebb sikerrel.

Még Brecht híres elidegenített színháza se egyéb talán, mint ennek a hirtelen és élesen jelentkező hiánynak nyers bevallása. Jelzéses színpada igazában nem újdonság, inkább egy hosszú-hosszú profanizálódási folyamat végterméke. Bevall valamit, de igazában semmit se tesz ellene. Színpadán nyíltan forognak az üresjáratok.

Nyomában az abszurd színház – elsősorban Beckettre gondolok – megkísérli a lehetetlent. A kérdés, amit ösztönösen föltesz magának, körülbelül így hangzik: „Lehetséges színház egy immanens életérzésű világban? Lehetséges egyáltalában immanens, profán színház?” S a régi típusú dráma kudarcára gondolva, a válasz először nem is tűnik olyan képtelennek: „Igen, lehetséges, amennyiben sikerül visszahódítani a színpadi állítmányt, az abszolút jelenlétet, azt, hogy a történés valóban megtörténjék, s egészében a maga helyén, vagyis a színpadon, ami egyben azt is jelentené, hogy a színészek és a díszletek nem önmagukon túlmutató utalások többé, hanem önálló, önmagával azonos valóság.” És csakugyan az abszurd színház mindent elkövetett, hogy visszaszerezze a színpad elvesztett identitását, a történés, a valódi állítmány drámai meredékét.

Paradox módon azonban, ha az abszurd színháznak sikerülne megvalósítania törekvését, vagyis: sikerülne valóban megtörténnie a színpadon – abban a pillanatban megszűnne színház lenni, elvesztené minden levegőjét, játékterét – s egyetlen mozdulattá válva, mozdulatlanul fagyna bele egy mindentől lecsupaszított állítmányba.

Az abszurd dráma sorsa világosan mutatja, hogy profán színház valójában nincsen; s eleve kétértelmű vállalkozás. A színpadi jelenlét problémájára nincs egyenes megoldás, s a színháznak immanens módon lehetetlen visszaszereznie teljes játékterét, s a drámai katarzishoz elengedhetetlenül szükséges színpadi identitását. A színpadi jelenlét kérdése önmagában megoldhatatlan. A színpadi jelenlét ugyanis egyedül az utalások természetétől függ. A profán utalás megfosztja a színházat a legbensőbb valóságától, s csakis a transzcendens, metafizikus kapcsolat színház és valóság között adhatja vissza a színpadot a színpadnak és a valóságot a valóságnak. A modern színház devalválódását lehetetlen tehát elszigetelten szemlélnünk, mivel benne korunk legmélyebb és egyetemes vesztesége inkarnálódik.

Egyet azonban tehetünk, az abszurd színház rendkívül éles problémafölvetése után mindent el kellene követnünk egy új, szakrális színpad megteremtéséért. Ionescónak Le roi se meurt-jében például könnyen fölismerhetünk egy ilyenfajta keresést, tapogatózást. Nem véletlen, hogy műfajilag leginkább a régi iskoladrámákra hasonlít, ahonnét már csak egy lépés visszafelé a misztériumjátékokig, és legvégül magáig a misztériumig.

Korunk, mely élesen mutatja egy profanizálódási folyamat végét, lappangó formában számos olyan jellel is szolgál, mely lehetővé tenné talán egy új szakrális műfaj megszületését, mit leginkább valamiféle modern, oratorikus formában tudok elképzelni. Bizonyára túl merésznek hangzik, de semmiképpen se véletlen, hogy figyelmünk koncentráltan ismét a drámák drámája, a szentmise liturgiája felé fordul. Gondoljunk csak az előbb említett problémákra, s arra a csodálatos érvényű jelenlétre, amit az oltár fölidéz, s anélkül, hogy kioltaná azt a másikat, amire transzcendens módon utal. Épp a transzcendens utalás ugyanis lehetővé teszi a dráma tökéletes jelenlétét az oltáron, s az abszolút jelenlét azt a formai szabadságot, mely épp csendjével képes megidézni a legvéresebb valóságot. Ez a megjelenítés se narrátorra, se a konkrét valóság mimikrijére nem szorul. Úgy lakja az állítmány elérhetetlennek tűnő meredékét, hogy az abszurd dráma agonizálása, utóvédharca helyett a szépség szabadságában bonthatja ki önmagát.

Íme a mozdulatlan dráma, mely mégis kiapadhatatlan, s épp kötöttségében képes egy immanencián túli szabadság jegyeiben megnyilvánulni.

De ezentúl minden további szó a jövő és [az] alkotás ismeretlenébe vezetne. Abba az éjszakába, amibe hosszan fülelve és lépésenként meg-megállva lehet már csak előbbre hatolnunk.

Jegyzet

Három mai magyar költő

Ha igaz az, mint ahogyan sokan vallják, és köztük magam is, hogy minden művészet eredete szerint vallásos, ennek az egyszerű és fundamentális elvnek az alapján a világlíra teljes történetét is fel lehetne térképezni, mint az istenkeresés közvetlen vagy közvetett, közelítő vagy távolodó törekvéseit. Korántsem jelentene ez elvtelen esztéticizmust. Épp ellenkezőleg. Egy hitelesebb szinten követné nyomon a lélek és a szellem kudarcait, kereséseit, válságait és fölismeréseit. A tematikus, sokszor megtévesztő költői hitvallásokon túl ez a módszer lényegesen biztosabb kalauzunk lehetne nemcsak a művészet, hanem az istenkeresés rejtett ösvényeinek föltárásában is.

Amikor három mai magyar költő istenélményéről szeretnék rövid jellemzést nyújtani, ezt a mindenképpen autentikusabb módot választanám. Ebben a törekvésemben látszatra az esztétikai hitelesség, valójában azonban a költői istenélmény autentikusabb megragadásának az igénye vezet.

Nézzük tehát először a Rónay-féle verset. Legtöbbször zavartalan esztétikai élménynek lehetünk tanúi. A vers, mint az elhajított diszkosz, szárnyal előttünk, hasít a föld fölött, a levegőben. Ilyen értelemben ellentéte a József Attila-féle költészetnek. Ott a diszkoszvetés élményének vagyunk részesei, a karunkat húzó, irtóztató súlynak, a szakaszról szakaszra növekvő forgásnak, melyben egyre súlyosodó teherként készül a vers elvetődni. De ez csak a vers végén következik be. Szárnyaló diszkoszként a költemény csak emlékezetünkben szabadul el, kezdi meg időtlen pályájú ívelését. A Rónay-féle versből mintha hiányozna ez a visszafogó, centripetális erő. Következésképp istenélménye is inkább közelít az ótestamentumi próféták egyértelmű hanghordozásához, mint az Újtestamentum mindig összetett, véghetetlenül komplex sugallatához. A próféták számára a szereposztás többnyire világos. Az Újszövetség fényében azonban én vagyok a tékozló fiú, a megtérő bűnös és a farizeus egy személyben, s még az is meglehet, hogy egyszerre. Babits Jónása ilyen értelemben újszövetségi Jónás. Rónay kivételes érdekessége viszont, hogy Kierkegaard és Pascal újkori evangéliumi hitét a régi próféták hangjára vagy éppen önkívületére fordítja le. A diszkosz ott szárnyal a szemünk előtt, és az evangéliumi történetek szereplői mintha csalhatatlanul gazdáikra találnának.

Egészen más a kép Juhász Ferencnél. Nézzük előbb megint csak a Juhász-féle verset. Rögtön föltűnik a költemény atomizáltsága, strukturálatlansága. Költőjük nem is az anyagi világba, hanem annak valamiféle előzetes premateriális állapotába szállt alá, ahol még csak a puszta felsorolás az egyedül lehetséges reménység. A teremtés éjszakája ez. Alig valamivel több a semminél, innét áthatolhatatlan vaskossága. A teremtésnek az az állapota, ami pillanatra talán tökéletesen eltakarja Istent, de ugyanakkor valami módon a legközelebb is hozza. A kezdet kezdetén, mikor a vizek és a kontinensek egybefolytak, ez a visszaszállás a materiálisba, a véghetetlen távolságba, ahol egy-egy mítosztöredék is hatalmas földindulást teremt, valójában menekülés, valamiféle visszafelé tapogatózás, szemben a modern ember egyoldalúan jövőbe irányuló tekintetével, megfutamodás a jelen valósága elől. Van azonban egy ellenpont, amit talán költőnk sem lát eléggé. Ennek a költészetnek a világossága ugyanis nem a logikában, még csak nem is a mítoszos formaadásban várat magára, hanem a teremtés éjszakájának legmélyén, ott, ahol az anyag legelső alakjában van még Isten kezében.

Harmadiknak és utoljára a legtöbbet, s talán leginkább félreértett költőnkről, Weöres Sándorról ejtenék néhány szót. Általában formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is. Weöres Sándort én egészen másképp látom. Egészen másért értékelem. Nagyon is szegénynek és kicsinek látom őt. Híres remekléseit hosszas és keserves zarándokútnak vélem, s formáinak káprázata mögött csak még inkább értékelem a poros és törődött zarándok szomjúságát, menekvését. Virtuozitása gyötrelmes sivatag a szememben, s egyedüli zarándokútjának hiteles térképét forgatom. Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített és hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált. Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata, és istenélményének is a pecsétje. Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul.

Röviden így látom három magyar kortársam, Rónay György, Weöres Sándor és Juhász Ferenc istenélményét. Nem annyira abban, amit mondanak, hanem szavaiknál is mélyebben, művészetük csalhatatlan megnyilvánulásán keresztül. Mivel hitem szerint Isten a művészetnek nem elkülöníthető része, legyen az mégoly ünnepélyes része is, hanem egyetemes forrása és megtagadhatatlan gazdája.

Jegyzet

Simone Weilről

Nemrégiben olvastam és igen nagy örömmel VI. Pál pápának Jean Guittonnal folytatott beszélgetésében azokat az elragadtatott szavakat, melyekben a pápa Simone Weilről nyilatkozott, külön és kivételesen kiemelve őt a modern francia irodalom nagyjai közül. Mi a véleményük Franciaországban Simone Weilről? Én rendkívül nagy írónak tartom. Csodálatosan írt az önök nyelvén. Micsoda misztikus intuíciók. Felejthetetlen. Mindig emlékezni fogok arra, amit a Keresztről írt. Így a Szentatya. És Simone Weil hódítása gondolkodásunk, kultúránk mélyrétegében valóban csodálatos és páratlan. Ugyanakkor: zavarba ejtő.

Sehol se tudjuk megnyugtatóan elhelyezni őt. Részt vett a spanyol polgárháborúban, s a keresztény irodalom evangéliumian szép lapjait hagyta ránk. Mégis. Sose vette föl a keresztség szentségét és a marxizmus eszméitől is elhatárolta magát. Engagement és dégagement. Mintha ebből alakítaná magatartását; mintha odaadásának a tartózkodás volna legdinamikusabb eleme. Művének gazdagságát gyümölcsözően csak egyféleképp közelíthetjük meg, akkor, ha elfogadjuk élete alaptartását. Ha megértjük, hogy Simone Weil a várakozás hőse, lángelméje volt.

Senki nálánál forróbban, világosabban, megrendítőbben nem fogalmazta meg igényeit korunkkal szemben a szellem és az örök emberi nevében. Állva maradt a küszöbön. Az egyház küszöbén is. De mint egy hírnök. Felismerjük-e vajon várakozásának jó hírével? A várakozás volt küldetése. Szomjúsága az a forrás, amiből a legtöbb eligazítást meríthetjük a magunk számára.

Három területen hagyott javarészt még felmérhetetlen kincset ránk. Kezünkbe adta egy új esztétika, egy új humanizmus és egy új, mindenki életére lefordítható köznapi, mégis mélységes misztika kulcsát.

Mindenkinél mélyebb rétegekbe szállt alá, de stílusa egyszerűségében, kristályos tisztaságában csak eszköz. Szenvedélyesen segíteni kívánt. Tudta, hogy épp a legesettebbeknek van szükségük a szellem legmagasabb felismeréseire. Alázata és szeretete emelte stílusát oly tökélyre, amire semmiféle intellektuális gőg és semmiféle szenvedélyes kísérlet nem képes. Aminek Beckett drámáiban csak nyomát találjuk, Simone Weil műveiben valóban megvetette egy új klasszicizmus alapját.

De kezünkbe adta egy új humanizmus kulcsát is, kifülelve a szívek mélyén rejtező leghalkabb és legfontosabb panaszokat. Azt a legmélyebb várakozást, melyre minden institúciónak érzékenyen kellene reagálnia ezentúl, ha valóban humánus, valóban korszerű akar lenni.

Várakozásának harmadik, vallásos eleme viszont meglepő módon elővetítette azt a problematikát, s azt a megújulási folyamatot, melynek ma az egyházon belül tanúi vagyunk. Fenntartásai ma már javarészt nem lennének fenntartások, ahogy műveit ellentmondásaik, sőt talán tévedéseik ellenére is mint a belső megvilágosodás termékenyítő lapjait forgathatjuk.

Átélve a kor meghasonlásait, kompromisszumok nélkül, a küszöbön állva Simone Weil épp a nagy közvetítőnek tűnik, akinek képtelennek látszó vállalkozását végül is a legfőbb zsenialitás, a szeretet zsenialitása szentesítette Isten és ember előtt.

Jegyzet

Csendes kép

Egy nagyváros főutcáján este kilenckor, a járókelők lába közt, a forgatag alján, mint egy élettelen csomag, koldult egy alvó kisfiú. Maga alá húzott lábakkal, előre bukva ült a kövezeten, s csak amikor egy-egy pénzdarab hullt az ölébe, ébredt fel, de ilyenkor se egészen kapta föl a fejét egy pillanatra, s máris csuklott össze a fáradtságtól.

Amilyen döbbenetes, éppoly csöndes is volt ez a kép. Mégis úgy hatott, épp némaságában és észrevétlenségében, mint az emberiség rejtett, közös sebe, mely pillanatra föltárult a maga konkrét nyomorúságában. Ezt kellene egyszer megértenünk: hogy mindannyiunk sorsa dőlhet el ennek az egyetlen alvó kisfiúnak a sorsán.

Jegyzet

Advent

első vasárnapján a szent olvasmány a lélek hajnaláról beszél: „Múlóban az éjszaka, közeledik a nappal. Hagyjuk el tehát a sötétség cselekedeteit és készüljünk fel a világosságra. Járjunk becsülettel, mint fényes nappal illik.” S mindjárt meg is mondja, miképpen lehetséges ez : „Öltsétek magatokra az Új Jézus Krisztust.”.

Az egyházi év nem a világ teremtésének fölidézésével, hanem Jézus megtestesülésének ünnepkörével indul. Isten megtestesülése közöttünk magának a teremtésnek is legcentrálisabb mozzanata ugyanis; Isten szeretetének legmélyebb megnyilvánulása. A teremtést nekünk a megtestült Isten jelenti ezentúl, s ezért kell már életünkben, nem a világba, hanem az Úrba beöltöznünk.

A teremtés, mi idáig Isten hatalmáról beszélt a véghetetlen távolság és a titokzatos szépség nyelvén, ezentúl a szeretet bensőségességével szól hozzánk. Isten szeretet: szeretetből teremtett és az örök szeretetre hív bennünket.

Az Evangéliumban Szent Lukács az Úr utolsó eljövetelét idézve: lényegében ugyanennek a teremtő, megtestülő szeretetnek végső beteljesüléséről beszél. Az egyházi év – híven isteni tartalmához – nem egyszerű utánzata tehát a természet gyönyörű körforgásának, hanem mintegy a szeretet mélységeiben tárja föl előttünk a múlt időt, ahogy a szertartások szépséges, isteni koreográfiája is egyszerre mintázza a csillagok néma körforgását, s ugyanakkor előképe már a tiszta szeretetbe öltözött új teremtésnek, kifejezője az isteni megtestesülés véghetetlen intimitásának.

Isten és a teremtés, Isten és ember viszonyának, jelentésének, realitásának erre az új, vadonatúj megélésére szóló meghívás számunkra az adventi időszak. Olyan hajnal, melynek napja emberi és teremtményi sorsunk legbensőbb magjában kel fel, de épp bensőségességével képes értelmet adni az időnek.

Mi keresztények ma még benne élünk a megtestesülés évadában. Ez arra kötelez bennünket, hogy földi életünket, s magát a világot is egyre mélyebb és gyengédebb szeretettel, mint az Istenbe való beöltözés eszközét éljük át, a teremtő és a megtestesült Isten művét követve. Mert egyedül így ölthetjük magunkra azt a Krisztust – kinek végső eljöveteléről az Evangélium beszél – s aki végül is nem más, mint tiszta szeretet.

Jegyzet

Válasz két kérdésre

Valaki azt kérdi: tudott-e, hogy a kórházakban és elfekvő kórházakban sokan hiába várják rokonaik látogatását? Pedig számos esetben ez volna az utolsó alkalom arra, hogy részesüljenek a szeretet nélkülözhetetlen melegéből, mi több, most lenne a legfőbb szükségük rá, mivel épp a legöregebbek, kiket már alig választ valami el a haláltól, épp ők a legelhagyatottabbak.

Így az első kérdés. S a második: vajon az, akinek nincs rokona, vagy ha van, hiába számít rá – mi lenne, ha esettségében egy ismeretlen felebarátban lelne rokonára? Pontosabban: lehetséges volna ily esetekben is a szeretet személyes formáját megtalálnunk? Nem beteggondozásról, betegellátásról van szó – ez a kórházak gondja, föladata. A beteg azonban, aki elvesztette a világot – a világtól is vár egy jelet, egy jó hírt, egy neki címzett figyelmességet. Ugyanakkor hányan vannak, akik hiába várnak szeretetre, s azok, akik szeretetükkel nem lelnek meghallgatásra – találkoznának?

Így szól a két kérdés, melyekre oly könnyű, és mégis oly nehéz a felelet. Könnyű, mivel nyilvánvaló, és nehéz, mivel itt csakis önzetlen, vagyis valódi szeretetről eshet szó. Akiben nem él a felebaráti szeretet – ahogy azt az Evangélium kodifikálta – menthetetlenül úgy találja majd: minek segíteni ott, ahol már nincs segítség? Ahol az ember – érezve végességét – már legfeljebb legyinthet csak?

A tökéletlen szeretet ugyanis válogatós. Tükröt és eredményt követel a maga számára, az önelégültség fizetségét. Mit kezdjen egy olyan tükörrel, amiből épp a tükröt verték ki, s üres keretéből maga a megsemmisülés mered rá?

Az ilyen tükörtől egyedül a valódi szeretet nem retten vissza, mely cselekedetében nem kívánja szemlélni önmagát. Ellenkezőleg. Számára épp a „kilátástalan eset” bizonyos értelemben a legfőbb alkalom a cselekvésre.

Ez a szeretet – és csakis ez – ellenállhatatlanul fedezi fel a maga valódi területét, s nem kell messzire mennie, hogy megtalálja az irgalom föltáratlan „fehér foltjait”. Akiben valóban él a felebaráti szeretet, lehetetlen, hogy ne találjon nélkülözőkre, ne találja meg azokat, akik személy szerint várnak rá, ne lelje meg a maga „címeit”.

Már az iskolában tanultuk, hogy a szeretet erősebb a halálnál. S valóban: a „reménytelen eset” a szeretet tulajdonképpeni alkalma. A szeretet arra való, hogy „felesleges” legyen, hogy a „kilátástalant” vállalja – mivel épp legbensőbb természete szerint a reménytelenség fölülmúlására lett öröktől fogva kiszemelve. Szeretni annyi, mint vizet hordani a tengerbe. Csak aki erre vállalkozik, részesülhet abban a váratlan és véghetetlen boldogságban, hogy már itt a földön megpillantja Istent a reménytelen sorsú felebarátban. Abban a tükörben, aminek üvegét kiverték, s ami először úgy tűnt, hogy a halálon kívül semmit se tud velünk közölni már.

Nagyjából így válaszolhatnánk a fentebbi két kérdésre.

Jegyzet

Karácsonyi gondolatok

Szép a karácsony költészete, de ennek a költészetnek a gyökere véghetetlenül mélyebb, s tulajdonképpen még nem termette meg valódi gyümölcsét közöttünk.

Isten – írja Simone Weil – tiszta szeretetből alkotta a világot. A teremtés nem Isten hatalmának, hanem az isteni szeretet lemondásának a műve. Mivel pedig a világ a lemondás műve, erre az isteni szeretetre mi is csak lemondással felelhetünk. Innét minden valódi alkotás és minden valódi cselekedet és vállalás mélyén a szeretet alkalma és az aszkézis szabadító jelenléte.

De a teremtő szeretet nem lett volna teljes, ha Isten maga is nem vállalja megtestesülését. Creatio, Incarnatis, Passió: ugyanannak a feltétlen, ugyanannak a szent Szeretetnek a túláradása, „túlkapása”, amely „Krisztust végül is a keresztre emelte”.

Egész létünk a szeretet isteni „túlkapásainak” a drámája. Ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlanul tiszta jegyeivel. Így – a teremtő lemondás jegyében – a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe. Isten szeretete és szabadsága a valóságos helye: innét univerzalitása. Ezért, hogy jó hírével mindent bevilágít, hogy térben és időben minden – ami szép és igaz – tudva, nem tudva feléje mutat, s méltán meríthet világosságot belőle.

De mint a szívünkben lakó isteni szikra, tiszta szeretet: a megtestesült Isten is csak szinte észrevétlenül léphetett közénk. Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális. Ugyanaz a szelídség, mely engedelmességre bírta a teremtett univerzumot, és gyengédségének erejével a kereszt vereségén túl meggyőzte a világot.

A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket. Békéje örök kísértője minden békétlenségnek, szelídsége minden háborúságnak. A karácsonyi ünnep külsősége mit se ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül. Vajon valaha is meg fogja teremni valódi gyümölcseit közöttünk?

Jegyzet

Szakrális színház?

Ha fő vonalában kellene beszélnem a mai színház Achilles-sarkáról, habozás nélkül a „jelenlét-problematikáját” választanám. Hosszabb-rövidebb idő óta ugyanis úgy érezzük, legalábbis a hagyományos drámáról, hogy valamiképpen csalárd módon van csak jelen a színpadon. Mintha a cselekmény, a színészek és a díszletek nem lennének azonosak önmagukkal, de azzal a valósággal sem, amire a színpadon túlra utalnak. A két realitás, a színpad és a valóság realitása között: a dráma cselekménye mintha megsemmisülne, valójában sehol se volna jelen egészen. Olyan, mint egy állítmány nélküli mondat; egyedül árnyalásokra, „jellemzésre képes”; mintha egyedül a jelzők végtelen lapályát lakná, s hiányzana belőle az állítmány, az ige vertikálisa, mely a jelenlét erejével odaszegezné a drámát a színpadra. A hagyományos dráma jelzőinek horizontálisához ezért hamis módon lopni kényszerül a játéktere megteremtésére elengedhetetlen vertikálisat. De ezt a csalást lépten-nyomon érezzük, s elég a legkisebb zavar, hogy eltörje a színpadi jelenlét mesterséges varázsát, ha időről időre egyáltalán megszülethet még ez a végképp kiüresedő varázslat.

A brechti színház megpróbálta e jelenlétvesztést megállítani legalább. Mégpedig a vereség, a halálos kór kendőzetlen és nyílt színi bevallásával. Úgy gondolta, ha a díszletek mögött megmutatja az apparátust, az illúziókeltés mögött a huzalokat és a mesterkedést, e leleplezéssel visszaszerzi – ha negatív módon is – a színpadi jelenlét nélkülözhetetlen csodáját.

S még valamit tett. A hagyományos színpad a valóság mimikrijével utal a színpadon túli valóságra. A brechti színpad narrátorok közbeiktatásával megszemélyesítette a drámai cselekmények utalásait, ahogy valamikor a régi vallások próbálták emberáldozatokkal visszaszerezni ég és föld között a megszakadt kapcsolatot.

Az abszurd színház még tovább ment. Háta mögött a fölégetett föld szigorú taktikáját alkalmazva, vagyis megtagadva minden önmagán túlmutató utalást, szuverénül kívánta birtokba venni a színpad jelenét. Az állítmány meredekére kívánt felköltözni, a „tiszta dráma”, a „tiszta jelenlét”, a „tiszta cselekmény” meredekére, mely tengelyével a jelen pillanatot pontosan a színpad középpontján szúrja át. Abszurd vállalkozás. Az abszurd dráma, ha csakugyan megtörténhetne, vegytiszta állapotában nem lenne több egyetlen meredek állításnál, vagyis csak megtörténne – mindenfajta történés, mindenfajta jelző nélkül. A játékteréhez szükséges teret azonban a hagyományos mimikri-drámához hasonlóan – az abszurd színház is lopni kényszerül, azzal a különbséggel, hogy nem állítmányait, hanem jelzőit kénytelen szemfényvesztő módon visszaszerezni ahhoz, hogy játékát a „jelzők lapályán” is kibonthassa.

Az abszurd színház függetlenségi harca megvalósíthatatlan tehát, s ami megvalósult belőle, azt inkább agonizáló színháznak nevezhetnénk. Ambíciója könyörtelenül világos fölismerésekből született, de eleve képtelen végkövetkeztetésekre szorította. Ami sikerülhetett, nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a színház agóniájából megteremtette az agonisztikus színház dramaturgiáját.

Sikere és kudarca azonban egyként bizonyítja, hogy a színpadi jelenlét közvetlen módon megoldhatatlan, s hogy továbbra is egyedül az utalások természetén múlik.

A színház eleve szakrális művészet, mivel csakis a transzcendens utalás képes annak is, ami a színpadon történik, s annak is, amire a színpad utal, megadni a jelenlét igazságát. (Sőt, a transzcendens utalásban e kétféle valóság, kétféle jelenlét nemhogy kioltaná, de kölcsönösen felerősíti egymást.)

Ha azonban ez így igaz, akkor nyilvánvaló, hogy a dráma, pontosabban: a szakrális dráma, vagy még közelebbről: a drámai jelenlét problémája tulajdonképpen nem is annyira műfaji kérdés?

Igen is, meg nem is. Elképzelhető, hogy egy hívő korban a legaprólékosabb mimikri-színház is képes a jelenlét erejével hatni, bár épp a megjelenítés mimikri-formája bizonyítja, hogy nem hisz utalásainak erejében, csupán az utánzás látható és tapintható jegyeiben. Hiszen stílusának, utalásainak mimikri-rendszere is eleve egy profanizálódási folyamat terméke.

A valódi szakrális drámának sokkal mélyebb a bizalma megjelenítő erejében és önmaga jelenlétében. Innen gesztusainak hallatlan szabadsága, mely formailag szinte a megidézett valóság „ellenére dolgozik”. Gondoljunk a szentmise egyedülálló drámájára, mely épp végtelen csendjével idézi meg az egyszeri véres áldozatot, a kölcsönös és tökéletes jelenlét jegyében.

Ami az abszurd drámát a maga vegytiszta állapotában fenyegetné, hogy ugyanis csak megtörténne, a szakrális dráma számára a drame immobile, a mozdulatlan dráma csodálatos lehetőségét kínálja. Mozdulatlanságot, nem betű szerint, hanem valamiféle nagyon nehezen definiálható időtlen formai szabadság értelmében. A szakrális utalás és jelenlét ereje ugyanis szinte szabad kezet ad a „cselekmény” számára, s az elveszíthetetlen „tartalom” akár „ellenmozgásban” is kifejezésre juthat, mivel nincs utánzásra kötelezve, s minden pillanata eleve az elveszíthetetlen teljességet birtokolja. Ilyen értelemben „mozdulatlan”, vagyis tökéletes, vagyis teljes. (Gondoljunk ismét a szentmisére, hol a liturgia véghetetlenül csendes csillagokra emlékeztető mozgása „jeleníti meg” a hajdani véres eseménysort.)

Befejezésül tehát most talán csak ennyit: egy új, szakrális színház megszületését egyszerre lehet egy belső és egy formai megújulástól várnunk, ami utóbbira leginkább talán valamiféle modern oratorikus megoldás lenne a legalkalmasabb.

Jegyzet