Ábrahám áldozata

(Jegyzetek a Genezishez VIII.)

Ezzel elérkeztünk az Ószövetség talán legnagyszerűbb és legtitokzatosabb fejezetéhez: „Miután ezek megtörténtek, megkísérté Isten Ábrahámot és mondá neki: Ábrahám, Ábrahám! Ő pedig felelé: Itt vagyok. Mondá neki (az Isten): Vedd egyetlenegy fiadat, kit szeretsz, Izsákot, és menj a látomás földjére, és ott áldozd fel őt égő áldozatul az egyik hegyen, melyet mutatok neked.”

Kierkegaard – az egzisztencialista filozófia atyja, s a modern vallásos irodalom nagy ihletője, ki gyönyörű tanulmányt írt Ábrahám hitéről, s akihez épp ezért még többször visszatérek – már itt, az első pillanatban rendkívül fontosnak tartja azt a tökéletes csendet, amivel Ábrahám Isten e „rettenetes” parancsát fogadta.

Mielőtt azonban bármit mondanánk Ábrahámról, szükségesnek látszik, hogy áldozatát egy pillanatra az Újszövetség felől közelítsük meg. Francia nyelvű, 1963-as Bibliámban, amely a jeruzsálemi biblikus intézet jegyzeteivel készült, magyarázatul többek között ez áll: „A szentatyák Izsák feláldozásában Jézusnak, az egyszülött Fiúnak áldozati előképét látták”. Ami kívülről próbatétel – belülről, Isten felől nézve Ábrahámnak az Atyaisten szeretetmisztériumába való beavatásának tűnik. És az is. Erről tanúskodik egy későbbi mondat, mi az Ószövetségben először tesz említést a megváltásról, Ábrahám hitének jutalmaképp. Isten Ábrahámhoz: „… és megáldatnak ivadékodban a föld minden nemzetségei, mivelhogy szavamnak engedelmeskedtél”. Mi már tudjuk, hogy az ivadék, kiben megáldatnak a föld minden nemzetségei, nem más, mint Jézus Krisztus.

De Ábrahám mindezt még nem tudja, mikor a „rettenetes” parancsot meghallja szívében. S Kierkegaardnak igaza van, hogy legmegrendítőbb az a csend, amivel Ábrahám hozzáfog a parancs teljesítéséhez. Szerinte Ábrahám lelkének több szféráját kell ehhez megközelítenünk. Emberi szívét valószínűleg foglyul ejtette és megbénította a képtelen áldozat súlya. Mit mondhatott volna erkölcsi magyarázatul feleségének, környezetének? Lelke isteni részével viszont tökéletesen egyedül maradt Istennel. Kierkegaard itt döntő megkülönböztetést tesz egyfelől a hős, a nevelő és másfelől a szent, a vallásos lélek között. A hős és a nevelő, még ha áldozata magányos és tragikus is, halálának értelmével sose szakad el a közösségtől, igazával, ha máshoz nem, az utókor embereihez fellebbez. Egyedül a szent merészel áldozatával egyedül maradni, egyedül – szemközt Istennel. Ezért csodálom Ábrahámot – írja Kierkegaard – annál inkább, minél kevésbé volna erőm utánozni őt.

Kizárólag az emberi, vagyis az erkölcsi szféra felől Ábrahám áldozata képtelenségnek tűnik. Ugyanakkor Isten nem kérte volna tőle egyszülött fiát, Izsákot, ha nem tudta volna, hogy Ábrahám mennyire szerette a fiút. Sőt mi több, ha Ábrahámnak fia iránti szeretete nem lett volna a legnagyobb, mit apa fia iránt érezhet – engedelmessége őrület és gyilkosság lett volna. Ábrahám öreg szíve azonban oly forrón szerette a gyermeket, hogy Isten méltónak találta őt arra, hogy beavassa saját isteni-atyai szeretetének áldozatába.

Ehhez, írja megint csak Kierkegaard, az szükséges, hogy az egyes ember, mint egyes ember, abszolút módon kapcsolódhassék az abszolút Istenhez. Különben – teszi hozzá – Ábrahám elveszett. De így csak hallgat. Mit mondhatna magyarázatul a világnak?

A tökéletes hit csodája – kívülről nézve – mindig rejt valami fölfoghatatlant, sőt ellentmondásosat magában. Megrendült szívvel és elmével érezzük, sejtjük, hogy Ábrahám hite lényegében a szeretet legmélyebb titkába vonta be őt. Szemünk mégis káprázik a látványtól. S ez az ellentmondás – görög szóval: paradoxon – valami módon mindig megjelenik, valahányszor az örök érintkezik az időbeli történéssel.

Az Újszövetség azonban mégse hagy tökéletesen tanácstalanul bennünket Ábrahám tettének „paradoxonával”. Hiszen Jézus szelíd és végtelen szeretete szintén valami hasonlót követel mindannyiunktól: lemondást mindarról, amit szeretünk, s nemcsak a magunk, hanem mások életéről is őérette: hogy mindent százszorosan visszakaphassunk – s most már teljes mélységében és realitásában – őbenne. Hogy ennek az áldozatnak nem egy hegyen és nem egy máglyarakáson kell megtörténnie? Az emberi szív mélye reálisabb hely minden hegynél és minden máglyarakásnál.

Minden Istené, mivel egyszerűen az ő szeretete több minden emberi szeretetnél és önszeretetnél. S a szeretet e végső, hatalmas törvénye érvényes akkor is, ha az időben, emberi történetben kifejezve, paradox képet mutat is – sőt annál inkább. Ami újra semmit se von le Ábrahám föltétlen hitének vakító csodájából, sőt, ha lehet, még csodálatosabbá teszi azt.

 

(Új Ember, 1966. november 27.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]