Újra a fiatalokról

Újra és újra – szinte hullámszerűen ér el, ötlik szemembe a mai fiatalság rendkívüli érzékenysége, igazságszomja, ezerféle képessége, kritikai éleslátása, ítélőereje.

Mit jelentsen ez? Ami a magam nemzedékében egyesek terhes kincse volt – most egy nemzedék sajátja lett. Sokszor tűnődtem ezen, s van rá elméletem is – kielégítő magyarázat helyett. Úgy gondolom, hogy régen, aki nyílt szemmel és nyílt szívvel kívánt tájékozódni a világ való dolgaiban, előbb saját erejéből, s ha máshol nem, legalább szellemében le kellett hogy rombolja maga körül a „díszleteket” – a sémák és kiürült gondolatok spanyolfalát –, hogy megpillanthassa magát a világot, a festett egeken túl a valódi égboltot, a valódi tengert. De ez a „teremtő rombolás” fájdalmas volt, s rendkívüli erőt és szívósságot kívánt, hiszen e „díszletek” nemcsak a külvilág, hanem saját magunk szokásait, hiedelmeit is jelentették. Igaz, elmeszesedett tagok voltak ezek, de eltávolításuk azért éppúgy elevenbe vágott.

Nos, a mai fiatalság, a háborús nemzedék, a színfalak leomlásának történeti pillanatában született. A kendőzetlen valóság egyfelől tragikus, másfelől páratlan mélységekre nyíló panorámájával maga körül. Óvakodtam leírni az előbb, hogy „zseniális nemzedék”, de azt hiszem, hogy ébredésének pillanatáról, személytelenítve a fogalmat, nyugodt szívvel mondhatjuk: „zseniális pozíció”! Helyzeti zsenialitás. (Ez a fogalom, különben, talán egy-egy nagy kor szellemi titkához is közelebb vezethetne.)

Igen, kivételes helyzet az övék, a történelem fölkínálta tisztánlátás pillanatában fogant nemzedéké. Nehéz és nagyszerű. Van azonban egy buktatója. Az, hogy a „díszleteket” nem saját erejükből rombolták le. Maguktól hullottak porba azok, mint Jerikó falai. S a kérdés most ez: lesz-e a fiatal szívekben-elmékben elegendő erő az alkotásra, a valódira, szívósság, mihez régen hozzásegített a tisztánlátásért vívott egyéni küzdelem minden keserve, tanulsága, tanoncideje.

Egy kivételes jelenség – számomra, számunkra – ismeretlen kérdése ez. Mégis, mi, akik egy előző nemzedék hanyatló hullámába tartozunk, nem ismerünk – s ezt, úgy érzem, egész nemzedékem nevében mondhatom – e kérdésnél forróbbat. Se reményt keltőbbet, se nyugtalanítóbbat.

 

Jegyzet