Dürrenmatt Meteor-ja

A Nagyvilág júliusi száma teljes terjedelmében közölte Friedrich Dürrenmatt komédiáját, a Meteor-t. A darabot hónapok óta játsszák Zürichben, s úgy tudom, rövidesen nálunk is bemutatják. A svájci kritika meglehetősen szélsőségesen foglalt állást a művel szemben, s a bírálatokban éppúgy helyet kapott a lelkes elismerés, mint a szenvedélyes elutasítás.

A darab főhőse, Wolfgang Schwitter Nobel-díjas író, miután meghalt és ismét föltámadott, megszökik a kórházból és régi, ifjúkori lakására megy – Hugo Nyffenschwander festőművész műtermébe – abban a reményben, hogy ott, fiatalsága színterén, sikerül majd végérvényesen jobblétre szenderülnie. De nem. Kísérlete itt is a föltámadás komédiájába fullad, míg a statiszták közül kontrapunktként többen is meghalnak körülötte, mint egy fertőző ragályban.

Ez a „komédia” alapötlete. De vajon sikerül-e Dürrenmattnak az alapötletet művé varázsolnia? Saját vallomása szerint a drámaíró legfőbb feladata az alapeszmét alkotása során a spontánig fejlesztenie. Ez a nézet tökéletesen elfogadható mint alkotói módszer; a hiba ott van, hogy Dürrenmatt darabjában az ötlet mindvégig ötlet marad, s a komédia egyetlen mondata se múlja felül a vázlatot. Az utolsó lépés lényegében azonos az elsővel, anélkül, hogy egy drámai kör végtelenjén vezette volna körbe az eseményt és figyelmünket. Az első tétel ugyanaz, mint az utolsó: ez lehetne a tökély képlete, de éppúgy a bukásé, a kudarcé is. A Meteor-ban nemcsak Schwitter vall kudarcot, de Dürrenmatt is. A „halhatatlan” Schwitter helyett a darab múlik ki nagyon is természetes halállal.

Ha ugyanis az alapötlet mélyére pillantunk, eleve kitűnik hamissága. Dürrenmatt tételesen Schwitter föltámadásáról beszél, holott a darabnak Schwitter halni nem tudásáról kellene szólnia, s egyes részletek hellyel-közzel erről is szólnak. Sajnos azonban csak hellyel-közzel és ellentmondásosan.

A meghalni nem tudásról egyébként nemrég már írt valaki remekművet. Samuel Beckett Ó, azok a szép napok című művére gondolok. Ez is komédia, ha nem nevetünk is közben. Ennek az utolsó képe is csaknem kísértetiesen fedi a legelsőt – de a bezárt körrel egy dráma egész poklába szállunk alá. „Hőse” egy öregedő hölgy, kit éveinek megfelelően derékig a földben – a sírban – állít elénk e modern példabeszéd, hogy a második felvonásban már vállig elborítva lássuk őt viszont, de nem tovább – s így vegyünk tőle búcsút, amikor a függöny legördül. Közben – két felvonáson át – egyebet se hallunk, mint az idős hölgy fecsegését, egyebet se látunk, mint üres tevés-vevését, szánalmas kis tárgyai, szépítőszerei között, tétova matatását a sivatagosan kopár földön, önmaga körül. Ez a „komédia” valóban a meghalni nem tudásról szól, de Beckett belülről ragadta meg e sivatagos öröklétet, s találta meg hozzá spontánul a kifejezés adekvát látványát. Beckett drámája a kőben szárnyal, míg Dürrenmatté belekövül a látványosságba. Dürrenmatt ötletét még a dráma előtt – az ötletek és viccek híg, ellenállás nélküli közegében –, realizálta ad abszurdum s csak aztán próbálta a dráma kritikusabb valóságába terelni, ami nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. Beckett hőse nem tud autentikusan meghalni, mert nem képes az autentikus életre sem, aminek épp egyik lényege a halállal folytatott örökös párbeszéd, legalábbis ahogy ezt minden nagy kultúra megfogalmazta (legmélyebben a kereszténység, s legutoljára az egzisztencialisták). S erről szólna Dürrenmatt hősének komédiája is, de sajnos itt az ötlet jóvoltából nem a meghalni nem tudás, hanem egy folytatólagos feltámadás csattanójának vagyunk tanúi. Nevetnünk kell, mint egy viccen, és nincs tovább. A csattanó megfoszt a drámától. Nem rugója a műnek, hanem akadálya. Végigkacaghatjuk a viccekre bomló darabot anélkül, hogy komédiát olvasnánk. És keserűségünket se a komédia váltja ki, mint nevetésünk közben is a jó komédiák, hanem a komédia kudarca. Amiről viccet mondunk, arról lemondtunk. Arról lényegében nincs mit mondanunk már.

A véletlen úgy hozta, hogy Dürrenmatt-tal a múlt év őszén beszélgethettem a Meteor-ról. A darabot akkor még nem olvashattam, s ezért csak címe felől faggattam őt. Mit jelent, hogy „meteor”? Dürrenmatt ezzel kapcsolatban rövid kis dramaturgiai vallomást tett. Szerinte kétféle dráma van. Az egyik szervesen, önmaga előzményeiből szüli színre az eseményt. A másik fajta drámában az „esemény” kívülről, akár egy „meteor” csap le a színpadra, a gyanútlan szereplők közé. Jelen drámában Wolfgang Schwitter a meteor, pontosabban Schwitter „föltámadása”, aminek Schwitter személye csupán becsapódási helye.

Ez így érdekes, és tisztán dramaturgiai szempontból talán igaz is. A Meteor-ban azonban a meteor becsapódásakor oly sokan halnak szörnyet, mint más, boldogabb korok véres tragédiáiban is csak elvétve.

Nem, ez a komédia sikerületlen és hamis írás. S még inkább az, ha mondanivalóját nem mint a meghalni nem tudás tragikus komédiáját értelmezem, hanem közvetlenül jelentése szerint, mint a kereszténység föltámadásba vetett hitének karikatúráját.

 

Jegyzet