Meteor

a címe Friedrich Dürrenmatt legújabb komédiájának. A meteor itt – Dürrenmatt értelmezésében – váratlan eseményt jelent, meglepetést, mely meteorként csapódik a dolgok rendjébe, s mindent földúl, fölborít maga körül. A „meteor” tehát drámai struktúra is, drámatípus, mely szöges ellentéte a dolgok mélyéből organikusan kifejlődő történetnek. A történés, az esemény itt kívülről érkezik, csapódik a színpadra Wolfgang Schwitter Nobel-díjas író személyében. De még ő maga se a „meteor”, személye csupán a meteor érkezési helye, becsapódási pontja. A meteor, a meglepetés: Schwitter meghalni nem tudása. A színen hősünk háromszori föléledésének vagyunk tanúi. Ehhez hasonlót már többször elmondtak, de talán még senki ilyen leverő kiábrándultsággal.

A meghalni nem tudásról szól Samuel Beckett Ó, azok a szép napok című darabja is. Sőt, Beckett darabja még keserűbb, de azáltal, hogy sokkalta mélyebb, nem olyan leverő a hatása, mint a Meteor-é. Értéktörvénynek tűnik, hogy a mélység – legyen bár keserűség a neve – minden esetben felemel, vigasztal. Beckett egy földbe merülő öreg hölgyet állít elénk, ki felvonásról felvonásra mélyebbre süpped „sírjába”, míg utoljára csak a feje áll ki a talajból. Körülötte piperecikkei, tükre, fésűje, kenőcsei, táskája, kiégett fűcsomók, poros sivatag. A meglepetés meteora ide nem juthat el. Az öreg hölgy meghalni nem tudása se válik nyilvánvalóvá már-már egy vicc csattanó erejével, mint Dürrenmatt komédiájában. Mégis, Beckett hősének gondozott fürtjei és csapzott monológja többet mond erről a kárhozatba hajló földi „örökkévalóságról”.

Szándékától függetlenül a Meteor egyik legmeggyőzőbb tanulsága éppen az, hogy a kiábrándultság egymaga nem mondhat semmi lényegeset az ember végső sorsáról. Ezért Dürrenmatt komédiája is – minden részletleleménye ellenére – csak csúfolódás marad szemünkben.

 

Jegyzet