Simone Weil imája

Sokrétű, rendkívül árnyalt tanulmány jelent meg J. Kaelin domonkos atya tollából, melyben Simone Weil misztikus élményét elemzi a kiváló hittudós. Tanulmányát még kivonatosan is lehetetlen ismertetni, hiszen írásának épp legfinomabb árnyalatai a leglényegesebbek. Épp ezért be kell érnünk végkövetkeztetésének s azoknak a csodálatos idézeteknek ismertetésével, melyekkel szerzőnk Simone Weil misztikus világának valódiságát véli igazolni.

J. Kaelin a következőkkel zárja vizsgálódását:

„Simone Weilt közvetlen élmény vezette Krisztushoz, s nem a tanítás világossága. Szinte kizárólag e hívásra figyelt, anélkül, hogy hite összeférhetetlen elemeit igyekezett volna összeegyeztetni valóban bensőséges bizonyosságával. Hasonló okokból nem jutott el soha – legalábbis, ami magát a kereszténységet illeti – azoknak a tanításoknak értelem szerinti megragadásáig, amiket az egyház vall, s Krisztus maga tanúsított. Simone Weil mindenben a belső tapasztalás kényszerítő erejére várt. A keresztségre vonatkozóan ezt írta:

»Se előbb, se utóbb nem volt az az érzésem, hogy Isten az egyházban helyet szánna nekem. E kérdést illetően még csak bizonytalanságot sem éreztem. Úgy vélem hát, a jelen pillanatban nyilvánvaló, hogy Isten nem kíván az egyház soraiban látni.«

E magatartás, mely alapvető Simone Weilnél, s minek eredőit nincs módunkban elemezni e helyen, különös és sajátos vonást kölcsönöz alakjának s azoknak a problémáknak, miket róla szóló tanulmányunkban felvetettünk. Ez azonban nem teszi kétségessé lelki nagyságát és szeretetének igaz voltát. Simone Weil élő tanúja marad a keresztény kegyelem csodájának” – zárja sorait a tudós dominikánus.

És most idézzük föl azokat a valóban megrázó passzusokat, miket Simone Weil írásaiból Kaelin atya perdöntőeknek tart és maga is szó szerint idéz tanulmányában. Az első egy Szeretet című angol versről szól, ami először tisztán irodalmi értékével ragadta meg Simone Weilt:

„Örökös fejfájásaim leggyötrőbb pillanataiban gyakran elmondtam magamban a verset, teljes lelkemmel a sorok véghetetlen gyengédségére ügyelve. Azt hittem, hogy csupán egy szép verset idézek, pedig valójában imádkoztam. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Krisztus maga hajolt le értem s emelt magához.”

Egy másik idézet a Miatyánk-ra vonatkozik:

„Ennek az imádságnak gyakorlata egészen rendkívüli és minden alkalommal meglep. Holott naponta tapasztalom, minden alkalommal felülmúlja várakozásomat. Gondolataimat olykor már az első szavak messze elragadják testemtől s egy téren kívüli valóságba helyezik, hol minden határ és minden szemszög megszűnik… A képzeletünkben élő tér természetes végtelenségét egy új, a második vagy akár a harmadik hatványra emelt végtelen cseréli fel. Ugyanakkor a végtelenségnek a végtelenje megtelik csenddel, mely azonban épp nem a hangok hiányát jelenti itten, hanem olyan telítettséget, mely minden hangnál valódibb, pozitívabb élményt kelt. Ilyenkor bármi földi zajnak, ahhoz, hogy eljusson hozzám, előbb e csöndön kell átkelnie.”

S hogy kell ennek az imának „külsőleg” megvalósulnia?

„Térden állva, fejünket lehajtva, készen arra, hogy a győztes kardja fejünket vegye; térdünket érintve kezünkkel: … hogy Isten irgalma, mint egy Atya vetése, úgy részesítsen bennünket az élet adományából. Néhány perc némaság. A szív ezalatt végképp kiürül s megfagy a halál érintésétől, hogy az új élet, a tiszta irgalom műve megfoganhassék bennünk. Így kellene Istent imádnunk.”

De talán a legszebb tanúságot szolgáltatják Simone Weil kegyelmi érintettségének mélységéről azok a sorok, miket az utókor mint Simone Weil imáját tart számon, s Kaelin atya cikke nyomatékosan idéz:

„Atyám, Krisztus nevében add meg nekem a következőket:

Hogy testem egyedül a Te akaratoddal mozduljon, vagy váljék mozdulatlanná.

Hogy hallásom, látásom, ízlésem, szaglásom és tapintásom a teremtés pontos lenyomatát adják.

Hogy szellemem, világosságod fényében, gondolatait egyedül a Te igazságod szerint rendezze.

Hogy érzékenységem a lehető leghatékonyabb formában élje át s teljes tisztaságában a fájdalom minden részletét, s az örömöt is a legapróbb rezdüléséig.

Hogy szeretetem Isten szeretetének emésztő lángja legyen bennem, s egyedül Isten iránt lobogjon.

S hogy minden, ami enyém, vétessék el tőlem, hogy Istentől fölemésztve Krisztussá lényegüljön át, s adassék eledelül a szerencsétleneknek, kiknek teste-lelke egyaránt nélkülöz mindenfajta táplálékot.”

 

Jegyzet