Hitetlenkedésünk ára

„Minden ismeret, beleértve az önismeretet is – írja a Merkur-ban megjelent cikke elején W. H. Auden, a neves angol költő – … csak fokozza az ember erejét, hogy jó vagy rossz értelemben azt cselekedje, amit akar.”

Bizonyos értelemben a természet erői fölé kerekedve, a modern ember saját magával került szembe. „Ha az Etikát önkényesen fölállított szisztémának tekintjük, kézenfekvő, hogy az ember büntetlenül vétkezhet. Ha azonban az »Etika« szónak csak a legkisebb értelme is van, igazat kell adnunk Wittgensteinnek: »Az Etika nem a világról szól. Az Etika föltétele a világnak, akár a logika.« Ez azt jelenti, hogy az etika törvényei éppoly tövények, mint a fizika vagy kémia törvényei, amiket tudatlanságból vagy céltudatosságból semmibe vehetünk, de éppúgy nem kerülhetünk meg, mint a biokémia törvényeit, amikor leiszom magamat, vagy a nehézkedését, amikor kiugrom az ablakon. A morál törvényeit parancsoló módban kifejezni merőben neveléstechnikai eljárás; mint amikor egy anya megparancsolja gyermekének: »Ne menj az ablakhoz«, mert a gyerek még nem tudja, mi is történnék vele, ha kiesne.”

A felebaráti szeretet törvényével szemben sokszor úgy viselkedünk, mint akik röpülni tudnak; vagy mint az eszelősök, kik el akarják pusztítani magukat. „Felebarátomat szeretni lényegében azt jelenti, hogy létét éppoly valóságosnak fogadom el, mint a magamét. Primitív, statikus társadalmakban, hol mérföldek választják el nemegyszer az embereket egymástól, a másik léte s a kölcsönös szeretet kérdése esetleg rejtve maradhat. De ma nyilvánvaló már, hogy sehol semmi olyan nem történhet az egyes emberrel, minek ne lenne hatása az egész emberiségre. Soha nem volt és nem is lesz soha könnyű dolog valóban hinni a másik ember létében; de minden ilyen hitetlenkedésünk napról napra nyilvánvalóbb veszélyt érlel. »Felebarátainkkal élünk és halunk« mondotta Szent Antal. A magfegyverek tanúsítják, hogy ez betű szerint igaz.”

A tény, hogy „az embernek ma se nem partnere, se nem ellenzéke a természet, valójában annyit tesz, hogy most ő és nem a természet dönti el kettejük további viszonyát; aminek igazságát, sajnos, csak nagyon tétovázva realizáljuk magunkban. Amíg az ember a természeti erők kiszolgáltatottja, rabszolgája volt, természetesen ellenfelének tekintette a természetet s álmokat szőtt arról a napról, amikor majd ő lesz az úr, s a másik a rabszolga.

Ezt a tartásunkat, sajnos, még ma sem adtuk fel, holott máris rengeteg baj származott abból, hogy a természetet rabszolgaként kezeltük. Itt az ideje, hogy változtassunk ezen, s a természetet partnerül fogadjuk – pontosabban: úgy bánjunk vele, mint szerető apa a gyerekeivel. Mindenekfölött el kell ismernünk, hogy minden teremtmény éppoly joggal tart igényt egzisztenciájának sajátos megvalósítására, mint mi a miénkére.”

Példaképünket nyugodtan vehetjük az állatvilágból. „Egy jól idomított vadászkutya például kutyatermészetét tökéletesebben valósítja meg, mint egy vadon élő társa; mint ahogy egy elkényeztetett öleb vagy egy megfélemlített kutya lezüllesztett torzképe a fajtának. Ez persze a teleológiai (célszerűségi) elv újrabevezetését jelentené, mely oly régóta csak gúnyszó a tudósok körében. Megrázkódtatásuk mégis üdvös változást hoz majd. Világunk biztosabb és derűsebb hely lesz, ha felismerjük, hogy minden esetben, valahányszor legyártunk egy-egy újabb atombombát, egy sereg ártatlan és még kiskorú neutron erkölcsét rontjuk meg.”

 

(Új Ember, 1966. augusztus 28.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]