A vízözön

Ádám bűnbeesését, amiben valamennyien osztozunk, s Káin személyes vétkét a vízözön előtti emberiség közös bűne, a bűnben való megátalkodottság követte. Látva Isten, „hogy nagy az emberek gonoszsága, és a szívnek minden gondolata gonoszra figyel minden időben, megbáná, hogy embert teremtett a földön…”

Isten bánja teremtését. Vajon nem ezzel az isteni bánattal rokon az azóta minden alkotás és fogantatás mélyén ott rejlő szomorúság? Persze, Isten bánata antropomorfizmus, ami főként az emberi szóhasználat kikerülhetetlen gyengéiből ered. Az Ószövetség hemzseg az ilyen kifejezésektől, s lapjairól egy szinte szakadatlanul változó, háborgó és lecsendesedő istenarc pillant ránk. A mennyei Atyának mozdulatlan vizekre emlékeztető békéje igazában az Újszövetség ajándéka, s először akkor vált lehetségessé, amikor a Fiúisten testté lett. Hogy az Ószövetség Istene a mennyei Atya arcát ölthesse magára, ahhoz a Fiúnak kellett előbb emberré válnia, egyszerre mélyítve ezzel az isteni és az emberi minden addig lehetséges megfogalmazását.

 

*

 

„De Noé kegyelmet talála az Úr előtt.” Lehetetlen nem idéznünk ezt a passzust is, olyan szép. Isten szól benne Noéhoz. „Elérkezett vége minden testnek előttem; betelt a föld gonoszsággal színök előtt, és én elvesztem őket a földdel együtt”. De íme a bárka: „Készíts magadnak bárkát simított fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és kend be enyvvel belül és kívül. És ekképpen készítsd el azt: Háromszáz könyöknyi szélessége, és harminc könyöknyi annak magassága. Ablakot csinálj a bárkán, és ennek legfelsőbb részét egy könyöknyin végezzed; a bárka ajtaját pedig oldalul helyezd; alsó, közép és harmad emeletet csinálj abban.” (Az oldalul helyezett ajtóval különben, az utolsó pillanatban, még történik valami nagyon bensőséges és megindító.)

Előttünk Noé bárkája. Hogy mennyi belőle a jelkép, nem tudni, de kifejezőereje – épp méreteinek megindító antropomorfizmusával – ritka szépséggel közvetíti Isten mindenre kiterjedő gondoskodását. Noé Istene ebben már ugyanaz az Isten, ki az ég madarait és a mezők liliomait számon tartja majd. De különben is: a valóságot mindig csak különböző megközelítéseken át ismerhetjük meg. S e megközelítések értéke egyedül közvetítő erejüktől, s az általuk kifejezett valóság igazságfokától függ. Noé bárkája számunkra a teremtő Isten örökösen gondoskodó mesterembereszét és -kezét idézi, azt a valóban isteni aprólékosságot, mely a legkisebbek létét is pillanatról pillanatra valósítja meg az isteni gondviselés és szeretet teljes odaadásával. Sőt mi több, Noé bárkájának méretei nagyon is emberien elnagyolt kifejezői annak a pontossági és gyengédségi foknak, mellyel Isten a legkisebb fűszál teremtését is előrerajzolta és kiméri.

 

*

 

Noé háza népével bevonul a bárkába, s minden tiszta állatokból bevisz magával hetet-hetet, hímet és nőstényt, a tisztátalan állatokból pedig kettőt-kettőt, hímet és nőstényt – ahogy az Úr megparancsolta neki. Az állatok bevonulása a bárkába a világirodalom legszebb felsorolásai közül való. Négyszer-ötször ismétlődik a jelenet. Előbb a részletes felé fejlődik, majd csodálatos tömörítéssel utoljára csak ennyiből áll: „… bemenének Noéhoz a bárkába, ketten-ketten minden testből, melyben életnek lélegzete vala”.

S ekkor hirtelen, mintegy záradékul, Isten egy mozdulata a bárka ajtaján, ahogy előzőleg arra céloztunk már, egy istenien emberi gyengéd és oltalmazó mozdulat Noé felé: „… és kívülről bezárá őt az Úr”.

 

*

 

„És lőn eső a földre negyven nap és negyven éjjel.” Noé előzetes nemzetségtáblájából tudjuk, hogy a leszakadó víz több száz éves arcokat paskolt, merített maga alá. Íme a pusztulás feledhetetlen képe Isten és az emberiség viszonyának mélypontján. Alámerülő lényeivel, mintha a végítéletnek, mit a holtak föltámadása vezet be, maga a vízözön épp nem előképe, hanem döbbenetes ellentétpárja lenne csupán.

De Noé bárkáját már a megváltás első halvány hírnökének érezhetjük, s még inkább annak Isten általános megenyhülését a vízözönt túlélő emberiséggel szemben. Ez az irgalom már előrevetíti Isten kegyelmének ingyenességét is, mi egyedül ruházhatja fel mondhatatlan szegénységünket, fedheti be testünket és egész létünknek a bűnbeesés óta érzett mezítelenségét.