Az okos utazókról

Akik igazán boldogok, azok mernek eszköztelenek lenni, hogy egészen boldogok lehessenek. A fiatal szerelmesekben ez a megindító, ez a legszebb: öntudatlan aszkézisük, mellyel boldogságukat hordozzák. Maga a szegénység még nem feltétlenül öröm, de ahol boldogság van jelen, kísérőül valamilyen formában mindig ott van a dolgok utánozhatatlan egyszerűsége.

Mikor Szent Ferenc elvetette földi javait, lemondásában egy sokkal nagyobb és határtalanabb vágyakozás és gazdagság megszületését szemlélhetjük. Élete és szentsége a példa rá, hogy csak az olyan szív, mint az övé, képes beöltözni a mindenség örömébe, érezheti testvérének a napot, szelet, csillagokat, a madarakat, sőt a ragadozó farkasokat is, s pillanthatja meg egyedül a mindenség szépségét, mely már-már az örökkévalósággal rokon.

A jókedvű csavargók s az okos világjárók üres kézzel utaznak. Csak a tudatlanok cipelnek súlyos batyukat magukkal, hogy nem is ők az utasok már, hanem a csomagjaik. Ők vak és vigasztalan kísérői csak mindenen elhatalmasodó terheiknek.

S áll ez a pihenésre is. Annak is minél eszköztelenebbnek kell lennie, különben épp a békét, a megpihenést száműzzük belőle. A fiatal, tiszta szerelmeseket említettem. Az ő ritka boldogságuk is szinte semmiből áll. Helyben van. Semmit se kell hozzátenni, semmit se kell elvenni belőle. Bátran lehetnek „mozdulatlanok”.

A keresztény aszkézis nem is egyéb tán, mint megérkezés a dolgok szívébe, tengelyébe. Ez egyszerre jelent életet és megnyugvást, békét és egyszerűséget – s ugyanakkor beöltözést a mindenség örömébe, Isten közelségébe. A dolgok tengelye látszólag: a dolgok gazdag külszínéről való lemondásnak a helye. S az is, de csak látszólag, ahogy a valódi aszkézis is épp azért tud lemondó lenni, mert egy magasabb szinten birtokolja már a valóságot. Azt is, amiről lemondott, s azt a mindeddig ismeretlen teljességet is, amit ráadásul kapott hozzá. Ezért van, hogy akik igazán boldogok, azok mernek lemondóbbak lenni, sőt kívánják a lemondást, hogy egészen boldogok lehessenek.