A Híd-ról és íróiról

Szerda este a rádió közel egy órát szentelt a jugoszláviai magyar irodalom ismertetésének. Ízelítőnek jó volt ez a műsor, de a jugoszláviai magyar irodalom ennél sokkal több és odaadóbb figyelmet érdemelne.

Nemrég jártam Jugoszláviában; többek között Újvidéken, Novi Sadban is. Szerettem volna személyesen megnézni az itt megjelenő magyar nyelvű folyóiratok munkatársait, szerkesztőségét. A Híd az idősebb nemzedék lapja, az Új Symposion a fiatalok folyóirata. Mindkét lap kitűnő. Legszembetűnőbb az esszék magas színvonala. Míg a hazai esszéirodalomban gyakran érzem a gondolat stiláris, másodrendű szerepét, az ő számukra az esszé elsősorban a gondolkodás valóban perdöntő kockázatát jelenti. Lobogójukra bátran írhatnák fel akár Kierkegaard nevét, legalábbis ami gondolkodásmódjuk természetét, tartásuk szenvedélyességét, szabadság és igazság feszültségének szinte szomjas kívánását illeti.

Személyes találkozásom Pap Józseffel, Bányai Jánossal, Ács Károllyal, Bori Imrével, Fehér Kálmánnal, Fehér Ferenccel és a többiekkel csak megerősítette bennem a meggyőződést, hogy velük a mai magyar irodalom egy kitűnő szárnya, új lehetősége nyílt meg. Európához és a magyarsághoz, s az európai és a magyar kultúrához is nekik egy kicsit más a látószögük, mint a miénk – ami rendkívül kedvező lehetne egy plasztikusabb és reálisabb közös szemléletmód kialakításához. Működésükben jótékonyan érvényesül a magyar irodalom annyit emlegetett természetes decentralizálódása; érdemes volna megtanulni a módját annak, hogy minél inkább tudjunk élni is e gazdagodás kínálta lehetőségekkel.

Egy pohár bor az öreg várban; autókirándulás a Fruska Gora csodálatos kolostortemplomába; ebéd az Akvárium-ban. Erre az ebédre emlékszem vissza legszívesebben. Az étterem üvegfalát körös-körül benőtték a bokrok és fák, színültig töltve a termet mélyzöldjük nyugalmával. Itt most minden pihentető: a vidám társalgás, az asztal időnkénti csendje, az evőeszközök gyerekzsivajgása. Bányai János és Bittei Lajos barátom ülnek szemközt velem, oldalamon Ács Károly játssza a házigazdát, járatos ügyetlenséggel, kisfiús finomsággal. Az ebéd jó alkalom számomra, hogy óvatlan pillanatban szemügyre vehessem Bányai nagyon fiatal és nagyon érett arcát. Egyedül a görögök tudták zavartalan szívvel, csodálkozás nélkül elfogadni a tehetséggel párosult személyes szépséget. Engem ez zavarba ejt, s csak különböző próbák után fogadom el – akkor viszont kétszeres meggyőződéssel – az autentikus, nagy tehetséget a személyes szépség már-már tragikusan kendőzetlen tolmácsolásában.

 

*

 

Emlékül folyóiratokat és könyveket kapunk a „fiúktól”. Köztük egy egészen kivételesen szépet: egy irodalmi olvasókönyvet a magyar nyelvű középiskolák IV. osztálya számára. Ebből röviden a következőkről győződhetünk meg. Először, hogy a magyarság valóban nem kisebbsége Jugoszláviának, hanem egyenrangú tagja a szövetségi köztársaságnak. Másodszor, hogy esszéirodalmuk – érintkezésben az európai és jugoszláv esszével – máris rendkívüli magaslatot ért el. Végül meglepő az az odaadás és hozzáértés, amellyel a mai magyar irodalmat értékelik és propagálják. Erre vonatkozólag csak egy példát említenék. A tankönyv számos fényképet közöl mai magyar és külföldi írókról, s egy egész fényképoldalt szán a Nagyvilág, a Kortárs és az Új Írás címlapjának fotokópiás bemutatására. Viszonzásul mit teszünk mi a Híd vagy az Új Symposion, e két valóban kitűnő folyóirat terjedése és népszerűsítése érdekében? S itt épphogy nem „zsurnalisztikus”, hanem érdembeli, komoly elemzésükre gondolok.

 

*

 

Apropos: „zsurnalizmus”! Stílusos befejezésül hadd idézzek épp a Híd egyik legutóbbi számában megjelent beszélgetésből, mit Gustav Janouch folytatott valamikor Franz Kafkával:

„– Véleménye szerint tehát a sajtó nem szolgálja az igazságot?

Kafka szája fájdalmas mosolyra húzódott.

– Az igazság egyike az élet kevés igazán nagy és értékes dolgainak, amelyeket nem lehet megvásárolni. Az ember ajándékba kapja, mint a szerelmet vagy a szépséget. Az újság viszont áru, amellyel kereskednek.

– Szóval a sajtó az emberiség butítását szolgálja? – kérdezte Janouch.

Franz Kafka diadalmas arccal nevetett:

– Nem, nem! Minden, még a hazugság is az igazságot szolgálja. Árnyékok nem oltják ki a napot.”

Idézhetnénk-e ennél keserűbbet és nyíltságában vigasztalóbbat egy baráti találkozó emlékezetére?

 

Jegyzet