Az Evangélium és a szentmise

Az Evangéliumról sokat írtak és bizonyára még többet fognak írni. Az idő mérőónja csak nem tud fenekére érni ennek a szűkszavú könyvnek. Látszatra igénytelen szövege kifogyhatatlan meglepetéseket tartogat, új világosságot minden kor számára. A szegénység szellemében fogant lapjai isteni gazdagságot rejtenek.

Mindjárt egyik legelső és legkülönb titka páratlan szerkezete. Olvashatom e könyvecskét mint vallásos és erkölcsi tanítások gyűjteményét. Ez a könyv egyik, mondhatnánk, első rétege. A Hegyi beszéd, a Miatyánk, a tékozló fiú története – csak a legtöbbet idézett passzusok. A tanítások mögött ezekben, a bölcsek sorstalan mozdulatlanságában látjuk a tanítómestert. Azaz alig látjuk, hiszen a bölcsességnek épp az a szerepe, hogy sorstalanítsa, a történések hányódásaiból a személytelenség szélcsendjébe segítse az embert. A bölcsesség sorstalanít. A nagy tanítók élete tanításaikba költözik át.

Nem így az Evangéliumban. A tanítások „első rétege” mögött húzódik a második, a könyv tulajdonképpeni mélyrétege, a történésé. És milyen történeté!

Jézus élete nem a nagy bölcsek, nem is a földre szállt, hanem a megtestesült Isten élete. A tökéletes ártatlanságé egy bűnbe merült, tökéletlen világban. Ami szemünk előtt a földi valóság gránitrétegében kirajzolódik, valóban a megtestesült Isten drámájának egyedülálló kifejeződése. A tanítások csodálatos versei felett ez a második szint: a dombormű, a megváltástörténet reliefsora.

Rilke azon panaszkodott, hogy az emberek manapság már nem tudnak meghalni, ahogy a régiek tudták szertartássá emelni halálukat. S valóban, a szép, érett, sőt mi több, a jelentésteli „saját halál” a legnagyobb ritkaság. De senki halála nem volt olyan gazdagon kifejező – még kívülről szemlélve se –, mint Jézusé.

Először búcsút vett barátaitól, olyan búcsút, mint senki idáig halni készülő. Majd e királyi búcsúzkodásból veti ki őt a bűn – a történet újabb szoborerejű mozzanata – s taszítja a latrok közé. Ellenségei a fegyenchalál formátlan agóniáját szánták neki, az anyag minden jelentést nélkülöző széthullását. Jézus halála ezzel élesen két részre különül. Az egyik rész a búcsú liturgikus szépsége – a másik a kereszt éjszakája. Mégis a kettő tökéletesen egy, sőt azonos egy harmadik, láthatatlan, természetfeletti síkon, mely az Evangélium harmadik szintje – s örök háttere már.

Minden konkrétsége, időbelisége ellenére az utolsó vacsora már fogantatásában szertartás volt – a földi valóság titokzatos, az örök élet időtlenségébe emelt megfelelője. Ha van dráma, ami megtörte az időt – s valóban megtörte –, úgy ez az. Jézus áldozatának története, időtlen centrumában az Utolsó vacsora asztalával, melyen nemcsak az Ószövetség kapott új értelmet, de örök és isteni formát a magányos, elhagyatott szenvedés is, ami még hátravolt a kereszten.

Az Evangélium ezzel a legcsodálatosabb, liturgikus szépségű formaadást párosítja az öröklét „formabontó” beavatkozásával. A három réteg – a tanítások, a történet s a liturgikusnak nevezhető harmadik szint – nemhogy kioltaná, de nagyszerű gazdagsággal és egyszerűséggel hatja át egymást. – Íme: az Evangélium a tisztán szerkezeti elemzés számára is milyen egyedülálló könyvnek tűnik.

 

*

 

A szentmisében lényegében ugyanezt a szerkezetet, „evangéliumi struktúrát” fedezhetjük fel. Az emberi történet legmélyebb eseménye ismétlődik meg itt. Több, mint amit a művészet vagy emlékezet, vagy bármi helyszíni szemle a múltból fölidézhet. Ami megtörtént, újra és újra maga az történik meg itt; Isten agóniája és megváltó kereszthalála. De a véres áldozatot – mely a valóságban még az apostolok szívét is próbára tette és megzavarta – itt, a szentmisében, egy valóban isteni formaadás szépsége tolmácsolja, közvetíti.

Kívülről szemlélve is, sőt kívülről szemlélve talán még szembetűnőbb a szentmise tökéletesen egyedülálló művészi szövete. Hol marad ettől a szimbolikától az irodalomé, ettől a formai szabadságtól akár a modern színpadé, vagy ettől a bátorságtól a szürrealisták vakmerősége, ettől az egyszerűségtől akár Beckett tömörítő kopár ereje?

Ez a dráma kétezer év óta érvényes – s kétezer év után még mindig adósok vagyunk tulajdonképpeni megértésével.

 

*

 

A fentiekben szinte kizárólag az Evangélium és a szentmise szerkezeti szépségeiről beszéltünk, s arról is inkább csak villanó utalásokban. A zsinat a szentmisét és az Evangéliumot fokozott hangsúllyal állította hitünk s liturgikus megújulásunk középpontjába. Egy bizonyos: rengeteg tennivaló vár még ránk e téren, s egyedül a teljes átéltségben megközelíthető felismerés.