J. S. Bach

Az elmúlt hét zenei műsorát J. S. Bach művészetének szentelte a rádió. Ez alkalomból talán hasznos, ha Bach egyetemes hatásának legmélyebb tényezőjét igyekszünk a magunk részéről mi is megfogalmazni.

Bach evangéliumi művész volt. Senki alkotó nem közelítette meg úgy e fogalmat, mint ő. De hát miféle realitást jelölünk is e szavakkal?

Jézus Megváltó és Közvetítő. Az Evangélium áttörés az e világ és a transzcendens világ érintkezési pontján. Simone Weil a szentostyát jelöli meg e „metszéspont” legszabatosabb helyének és kifejezőjének. A két világ találkozása – igaz – csak egyetlen érintő ponton volt lehetséges, de ez a pont: archimedesi pont. Az Evangélium az immanens világ teljes realitását mozdította ki helyéből.

Jézus ezért testesíti, testesítheti meg épp legelvontabb titkait a leghétköznapibb hasonlatokban. Sőt, hogy áttörje a látszatok burkát, a világ legesettebb képeibe öltözteti legvilágítóbb vigaszait. A lator agóniája, a vámos szégyene, a szegények nincstelensége – vigasztalódás, a romolhatatlan égi kincs kinyilatkoztatására. A földi lét legelidegenedettebb nyomorát hevítette a legizzóbbra, mint az irgalmas szamaritánus a sebekkel borított felebarát tagjait.

Bach ebben az értelemben volt evangéliumi művész. A lehető legmélyebbre ereszkedett alá mindazért, ami elveszett. A „mélypontra”. Minden kottafejét odaküldte, mégis egyetlen kottafeje se maradt profán. Művészete a „mélypont ünnepélye”.

Erős hit, és még erősebb szeretet kellett ehhez. Az a fajta legnagyobb erő, mely eleve megadta magát az egyetemes gyengédségnek. Bach művei elé nyugodtan írhatnánk mottóul a Nyolc Boldogságot.

Johann Sebastian Bach egy személyben volt szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos. Ezt a komplex, valóban evangéliumi mélységet, gazdag összetettséget csodáljuk benne legjobban. Korunk, mely a „l’art pour l’art” egyoldalú szépségkeresése után (mely ezzel épp az autentikus szépséget vesztette el) jelenleg a „diagnózis a diagnózisért” egyoldalúságára hajlamos, s épp ebben válik egyre szembeszökőbben romantikussá és pontatlanná – fokozódó szomjúsággal csodálja a már-már titokzatosnak tűnő bachi mélységet és boldogságot. Örökös alászállását a szív szakadékába és örökös megérkezését az atyai házba.

Irigyelnünk kellene művészetét, de mert tökéletes, csak szeretnünk lehet.

 

(Új Ember, 1966. március 13.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]