A bizalom és jutalma

Van Graham Greene-nek egy novellája, melyben a haldoklónak megadatik, hogy átélje egy percre a halál utáni pillanatokat: úgy érzi, valahonnan szüntelenül nézi őt valaki, s ő annak a Valakinek szemével, mindentudásával kénytelen látni nemcsak jelenét, hanem egész múltját, azt is, amit elfelejtett.

Mikor húsvét táján az irgalom ítélőszéke elé megyünk, nekünk is ezt az isteni mindentudást kell – lehetőség szerint – megközelítenünk. Az emberek felé bizonyára zárva vagyunk, de Isten felé feltétlenül nyitva. Ez a nyitottság a legszebb Istenhez való viszonyunkban: bizalom van benne, s csak a bizalom nyelvén beszélhetek magamról is Istennel. Akkor nyugszom meg, akkor kapom vissza békém, ha teljes őszinteséggel igyekszem Isten rólam alkotott ismeretére jutni. Hiszen ez az ismeret, az ő látása nem ítélet – arra vár, hogy bűneimet magamra olvassam, s ő fölmenthessen. Ez a bizalom, a gyermek zokogó, megindult bizalmának jutalma.

Először természetesen a súlyos bűnökre áll ez: meg „kell” gyónnunk őket, de ez a „kell” nem a parancsnak szól, hanem a lélek legbensőbb igényének, aki szabadulni akar – s szabadulása csak a vallomás lehet. Nem is a „kell”-en van itt a hangsúly már, hanem a „lehet”-en – azon az örömön, hogy az őszinte önismeret által felfoghatjuk nemcsak Isten rólunk való ismeretét, hanem ránk vonatkozó eszméit, terveit is. Ez az összehasonlítás csalja ki a tékozló fiú könnyét, ez tapasztja oda újra az Atyához.

Ritka eset, hogy a súlyos bűn „állapottá” válik, annál inkább a bocsánatos bűnök, melyeket szinte második bőrünkként hordunk magunkon. Állapotunkat kell tehát alaposan megismernünk, ha életünk holtpontjáról el akarunk lendülni. Mert megállni – itt annyit jelent: poshadni. A lelki feltámadás fénye azokra vár, akik pörükben tudnak maguk fölött ítélkezni.

 

Jegyzet