Káin és Ábel

Az első bűnt, amelyen egész földi sorsunk megfordult, rövidesen követte a másik, amikor Káin, Ádám és Éva elsőszülöttje, megölte édesöccsét, Ábelt. Első, egyetemes bűnünket bizonyos homály fedi. Káin bűne azonban már a bűn örök közönségességével mered ránk.

Az első bűntől nem kellett sok idő az első gyilkosságig. Az első bűntől a végső eltévelyedésig. Maga a bűn egyetlen csupasz botütés volt, mit nyomon követett, mintegy a gyilkos botütés árnyékaként, Ábel testének zuhanása. Ennek a második bűnnek nincs titka. Egyszerű, durva hóhérmunka volt. És mégse. A puszta ténynek Káinnál is kifürkészhetetlen előzménye volt, mert egyszerű bűn se akkor nem volt, se azóta nincsen.

Káin földműves volt, Ábel pedig juhpásztor. „Lőn pedig sok nap múlva, hogy Káin a föld gyümölcseiből ajándékot vive az Úrnak. Ábel is vive az ő nyájának első fajzásaiból és azok kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékaira; Káinra és az ő ajándékaira nem.”

A titok itt lappang. Isteni önkény? Bizonyára nem. Ma már tudjuk, hogy csupán az isteni szeretet titka – aminek rendelései egyedül a tökéletesen alázatos szívűek számára világosak, azok számára, akiket az asztalvégről ültet Isten az asztalfőre. Ábel személyében Isten először tünteti ki a gyengeséget, a nincstelenséget és szerénységet. Az elsőszülött Káin „jogos” büszkeségével szemben a rangtalan másodszülött egyszerű kötelességteljesítését. S ezzel először válik nyilvánvalóvá, hogy az isteni értékrend merőben különbözik a földi értékeléstől.

Káin ugyan földi szerepét félti Isten nemtetszésétől, de épp ezzel elárulja azt is, hogy szíve legmélyén ismeri ő is a valódi, az isteni értékrendet, s nagyon is tudja, hogy egyedül ez az érvényes. Mit ér az ő elsőszülöttsége, ha Istenhez Ábel áll közelebb? (Innét különben az ártatlanság érthetetlenül nehéz sorsa: a legvalódibb féltékenységet hívja ki mindig maga ellen.)

„És Káin felette megharaguvék, és beesék az ő orcája.” Az Ábel létére féltékeny Káin először készül megsemmisíteni valakit, akinek létét Isten szeretete akarta és akarja. Ádám és Éva bűne a meghasonlás, a látszat és a hazugságok nagyon is valóságos terhét rakta ránk, a semmi illúziójának nagyon is valódi súlyát. Káin vétke a megsemmisítését. Hogy mindkettő lényegében ki ellen irányult, arra a megtestesült Isten kereszthalála volt a legvalódibb válasz, ítélet, s egyben feloldozás: a legmélyebb irgalom, Isten irgalmának színvallása.

Ábelt így joggal tekinthetjük Jézus első előképének, s nemcsak bűntelen áldozatában. „És mondá (az Úr) Káinnak: Mit cselekedtél? Öcséd vérének szava felkiált hozzám a földről.” Az élő Ábel nem védekezett, de a leölt, mozdulatlan Ábel végtelenül erősebb nála. Mi volna ez a kép, ha nem az ítélkező Bárány előképe?