Bűnbeesésünk

A Teremtő közelsége („Ki a paradicsomban jár vala a szellőn délután”), az ember számára ez a közelség volt a Paradicsom. Szállás, minek a teremtés inkább csak kerete volt, de maga a Teremtő a tulajdonképpeni helye.

Az ember ekkor még osztozott Isten és az angyalok ártatlanságában (s a gyermekek azóta is, mintha ennek a boldog és első állapotnak lennének visszfényei, törékeny emlékképei). Ártatlanok voltunk, azaz: tökéletesen azonosak önmagunkkal. Szívünk és elménk, gondolataink és tetteink egyetlen darabként, hibátlan azonossággal illettek bele a teremtés rendjébe. Ártatlanságunk méltó volt az ártatlan Isten barátságára.

Bűnünk, elkövetkezett bukásunk, végső gyökerében misztérium. Az a „gyermetegen egyszerű” történet azonban, amit a Genezis elmond, mégis a legtöbb és a legmélyebb, amit erről a tragédiáról tudhatunk. Olyanná szerettünk volna lenni, mint az Isten. Mi azonban lázadó vágyunkkal mintegy leváltunk, lemozdultunk önmagunkról, hűtlenné váltunk önmagunk lényegéhez. Istenné nem lehettünk, de önmagunkat is odahagytuk. Azóta az ember elvesztette ártatlanságát, önmagával való azonosságát, s vele együtt Isten közelségét.

„Lemozdultunk” önmagunkról. Innét van minden kettősségünk. Halandókká váltunk. Észrevettük, hogy mezítelenek vagyunk. Megnyílt szemünk az elidegenedésre, a látszatra, a hiúságra, a test szégyenére és paráznaságára, a minden tükrök univerzumára, a gőgre, önzésre és hazugságra. Azóta van, hogy még akkor is, ha valami jót, igazat és valódit cselekszünk, rendszerint tudja a bal, hogy mit műveltünk a jobbunkkal.

E lázadásunknak a verítékes munka és a halál lett büntetése. Isten büntetése, mely keménysége mellett legfőbb vigaszunk, lényegében első szövetségünk is vele, mindjárt száműzetésünk kezdetén. Olyan büntetés, mely egyben visszatalálásunk útja is. Igaz, visszaélhetünk e keményen vigasztaló adománnyal, de soha terhével, súlyával, soha azzal a részével, mely áldozatot követel tőlünk. Az áldozat ugyanis eleve nem lehet hiú, s az engedelmesség szabadságával segít visszatalálni önmagunkba. Ez a szerep csodálatos rangot ad a legnehezebb testi munkának is, sőt elsősorban annak. Minél nehezebb, annál tisztultabb, spirituálisabb rangot. Egy hasonlattal világíthatnánk meg e látszólagos ellentmondást. Az étel annak nyelvén a leganyagibb, aki jóllakottan, ínyenckedésből eszik, ha étkezésmódja finom is. Az éhező szájában azonban a táplálék, mint tiszta energia, vegytiszta napfényként szinte anyagtalanul árad el – ha a látvány épp ellenkezőjét, épp valami nagyon „anyagi képet” mutat is: két szájra tapadt kezet, s az evés görcsébe merevült arcot, testet.

A munka, a legnehezebb is, elsősorban lelki érték hát és szellemi valóság. Büntetés, igaz, akár halálunk, de éppúgy egyetlen nyitva hagyott ajtaja is a hátunk mögé került „atyai háznak”.