Hétköznapok

Hétköznap és ünnep: kölcsönös megtermékenyítői egymásnak. Az egyik nemcsak mértéke a másiknak, de emelője is. Ha az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel – a hétköznapok hosszú sorát útnak kell tekintenünk, mely „életre vagy pusztulásra” vezet.

A hétköznapok sora, ez a szürke vonal, semmivel se kevesebb hát az ünnepnapok kivilágított állomásainál. Nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz? Az önzés tévelygéseibe, vagy az áldozat egyenes útján a megígért boldogságba?

Szürkesége a hétköznapoknak: talán legmélyebb színe az igazi áldozatnak. Az út pora a vándorok palástja. Isten a legszürkébbért adja majd a legszebb ünneplőt cserébe.

 

*

 

Porból vagyunk és porrá leszünk. De mindaz, ami por belőlünk, porrá omlik a hétköznapok áldozatosan szürke munkájában, hogy egyedül az maradjon belőlünk fenn, ami már nem por többé, hanem világosság.

Persze, mindez csak hasonlat, tétova tapogatózás a munka isteni rendeltetésének jelenléte, szerepe körül. Bizonytalan megsejtése annak, hogyan lehet a teherből áldozat, s az áldozatból szabadság és öröm utoljára.

 

*

 

Legmeggyőzőbben maga a valóság bizonyítja, az élet ezer és ezer példája, hogy a legszürkébb áldozatban, munkásságban eltöltött élet termi a legízesebb és leggyengédebb gyümölcsöt.

A hétköznap olyan elemi iskolája Istennek, melyben a legmagasabb tudást tanítják.

Mikor hát látszólag legjelentéktelenebb munkánknak engedelmeskedünk, jó tudnunk, hogy annak – sőt éppen annak – maga Isten a gazdája. A „nagy feladatoknak” sokszor mi magunk vagyunk a megrendelői. De a kicsiny, szürke, terhes gondok – minden bizonnyal Istentől valók. Teljesítésük hasonló az imádsághoz, s minden körülmények közt Isten szolgálatát jelenti. S az érte járó fizetség is éppoly észrevétlen és csendes, mint magának Istennek a jelenléte. Éppoly észrevétlen, de éppoly bizonyos is.