1966

Diplomától az aranydiplomáig

Ötven esztendeje, hogy Juhász Kálmán professzor diplomát szerzett a bécsi egyetemen. A diplomától az aranydiplomáig hosszú az idő, nála azonban nem maradt üresen, mint annyi másnál, hanem egy alkotó élet értékesebbnél értékesebb tudományos eredményeivel népesült be. Történeti kutatásaival fehér foltokat tett élő valósággá a magyar történelmi emlékezet számára, s a múlt gazdag föltárásával jókora darab elfeledett élettel ajándékozta meg népünket, nevezetesen a katolikus papságot.

De eredményei, kutatásai nemcsak itthon váltak ismeretessé. Írásai számos fordításban láttak napvilágot, s termékenyen gazdagították, tájékoztatták a külföldi tudományos világot, vallástörténeti szakirodalmat. Juhász Kálmán tudós munkásságában példásan ötvöződött a magyarság szeretete a szellem tiszteletével s a katolicizmus teremtő világosságával. Magyarnak lenni, katolikusnak és embernek: az ő munkásságában egymást erősítő tényezők. Nemcsak eredményekkel gazdagította hát szellemi életünket, a lehető legmagasabb szinten, hanem példát is adott alkotói tartásával a fiatal magyar szellemi elit számára.

Juhász Kálmán teremtő szellemét méltó módon képviseli szerénysége. Közel egy esztendeje súlyos beteg, s szeme világát is elvesztette. Az a türelem azonban, ami az alkotó életek sajátja, s amit csak a legkiválóbbak érdemelnek ki a valóság alázatos és teremtő szolgálatával, most, a megpróbáltatásban sem hagyta el. Sőt, ma mutatkozik csak meg igazán, hogy a valódi tudományos élet elsősorban morális értékű, mindenekelőtt erkölcsi cselekedet. A kutató számára a történeti valóság alázatos és teremtő feltárása fokozatosan válik tulajdon élete valóságának megismerésévé és alázatos elfogadásává. Tudós erényei a nagybeteg Juhász Kálmánt ma, puszta ember voltában sem hagyták cserben. Utolsó ajándéka ez számunkra. Csendességében csak még messzebbre, intimitásában csak még beljebbre ható példázat arról, hogy életünk töretlen egész. Juhász Kálmán papsága, tudós volta és embersége nem kiegészítő, hanem egymást átjáró, szerves, lényegében azonos fogalmak voltak és maradtak a mai napig. Jubileuma alkalmából egyetlen méltó ajándékunk nem lehet hát más, mint hogy igyekszünk minél többet kapni tőle, minél inkább részesedni embersége, tudós élete és papi áldozata ajándékából.

Hétköznapok

Hétköznap és ünnep: kölcsönös megtermékenyítői egymásnak. Az egyik nemcsak mértéke a másiknak, de emelője is. Ha az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel – a hétköznapok hosszú sorát útnak kell tekintenünk, mely „életre vagy pusztulásra” vezet.

A hétköznapok sora, ez a szürke vonal, semmivel se kevesebb hát az ünnepnapok kivilágított állomásainál. Nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz? Az önzés tévelygéseibe, vagy az áldozat egyenes útján a megígért boldogságba?

Szürkesége a hétköznapoknak: talán legmélyebb színe az igazi áldozatnak. Az út pora a vándorok palástja. Isten a legszürkébbért adja majd a legszebb ünneplőt cserébe.

*

Porból vagyunk és porrá leszünk. De mindaz, ami por belőlünk, porrá omlik a hétköznapok áldozatosan szürke munkájában, hogy egyedül az maradjon belőlünk fenn, ami már nem por többé, hanem világosság.

Persze, mindez csak hasonlat, tétova tapogatózás a munka isteni rendeltetésének jelenléte, szerepe körül. Bizonytalan megsejtése annak, hogyan lehet a teherből áldozat, s az áldozatból szabadság és öröm utoljára.

*

Legmeggyőzőbben maga a valóság bizonyítja, az élet ezer és ezer példája, hogy a legszürkébb áldozatban, munkásságban eltöltött élet termi a legízesebb és leggyengédebb gyümölcsöt.

A hétköznap olyan elemi iskolája Istennek, melyben a legmagasabb tudást tanítják.

Mikor hát látszólag legjelentéktelenebb munkánknak engedelmeskedünk, jó tudnunk, hogy annak – sőt éppen annak – maga Isten a gazdája. A „nagy feladatoknak” sokszor mi magunk vagyunk a megrendelői. De a kicsiny, szürke, terhes gondok – minden bizonnyal Istentől valók. Teljesítésük hasonló az imádsághoz, s minden körülmények közt Isten szolgálatát jelenti. S az érte járó fizetség is éppoly észrevétlen és csendes, mint magának Istennek a jelenléte. Éppoly észrevétlen, de éppoly bizonyos is.

Elöljáróban a Genezisről

Az emberiség művészi és főként vallásos ihletettsége a kultúra hullámverésének legritkább pillanatai közé tartozik. A görögöknél tetőzött, s a rómaiaknál szinte elapadt már. Az ihlet nem örökölhető. Vallás és költészet, e két rokon érték, mindenkor a kegyelem ajándéka marad az idő számára.

*

A Genezis a kegyelem betörése az adott kor tudatvilágába. Az „adott” itt szükségszerűen nehézkeset, determináltat, az időlegesből eredőt és abba visszatérőt jelent. A költészet külön dicsősége viszont, hogy a kegyelem minden áttörésekor ezt a nyelvet használta.

Ha tudatvilágunk nyelvezetét osztályozni lehetne, ahogy Isten osztotta el a vizeket a Teremtés könyvében (vizekre, mik az ég alatt, s vizekre, mik azon túl az ég erőssége fölött valának), a költészet és a vallás nyelvét én a tengerek és felhők vizéhez hasonlítanám. Az egyik volna a tenger s a líra lehetne a felhők számos családja. Azt a nyelvet viszont, melyben időbeli érdekeink, időbeli tudásunk a legközvetlenebbül, a legcélszerűbben megnyilatkozhat, játékosan, de talán legtalálóbban a mindenkori civilizációk „vízvezetéknyelvének” mondhatnánk.

*

A Genezis szavaiban a költészet tengere lüktet, annak felhői vonulnak. Úgy tűnik, nemcsak egy költő szavát halljuk, hanem egy egész nép nyelve került vele az ihlet magasába. A költészetet oly nehéz elhelyezni az időben! Sokszor se lankája, se emelkedője: szakadék előtte, szakadék utána. Lehetetlen meghúzni grafikonjait. Egy biztos, hogy magaslat. Világosság, amelynek napja és napjárása ismeretlen.

*

A Genezis „szükségszerűen” ezen a magaslati nyelven közli velünk a közölhetetlent: a teremtés isteni titkát, mozdulatát, eredetét. Felhőszinten. Az Ige számára ez alászállást jelentett, a lehető legmélyebbre, a költészet magaslatára. Isten és ember találkozásának aligha akad ennél alacsonyabb s magasabb nyelvi lehetősége.

A Genezis értelme épp ezért egyedül a vallásos és költői figyelem számára megközelíthető. Halott betűvé válna abban a pillanatban, amint elvesztenénk akár művészi, akár vallásos fogékonyságunkat, ahogy civilizációnk is megszűnne a ráció hanyatlásával.

Innét van, hogy azóta is bármely kor művésze számára (gondoljunk csak líránkban Berzsenyire, Adyra) oly visszatérő, oly kikerülhetetlen a Genezis formanyelve. Ahogy: a nap „fölkelt”, írják ma is a költők s diktálja legistenibb birtokunk, a nyelv – több száz évvel Galilei után. Mert szellemünk itt másképp és másban találékony s másfele is tör, mint minden egyéb keresésében.

Jegyzet

A Genezis margójára

A vallás nyelve szimbolikus nyelv, a legmagasabb rendű költészeté. Bármiről szól, egy megragadhatatlan és fölfoghatatlan realitás nevében teszi, s nem egy racionálisan áttekinthető részegység nevében. Előrebocsátva, hogy minden hasonlat sántít, próbáljuk meg mégis hasonlattal megvilágítani a fentieket. Egy csillag, mondjuk a Vénusz csillag, ha csupán mint naprendszerünk egy bolygóját szemléljük, nem hathat ránk a szimbólum erejével. De ha a fölfoghatatlan univerzum egy darabjaként nézzük: realitása egy nálánál sokkalta hatalmasabb realitást szimbolizál. Az egyiké, a csillag realitása fölfogható, vagy legalábbis annak tűnik. A másiké, az univerzumé, fölfoghatatlan. Mégis, amennyivel az univerzum fölfoghatatlanabb, annyival reálisabb is. Az univerzum véghetetlenül reálisabb csillagainál.

Minden igazi költő tudja ezt, s a fölfoghatatlan egésznek kijáró figyelemmel közelít az érzékileg is fölfogható rész felé. Így bírja megragadni a részletben is a kimondhatatlan egésznek a hitelét. Tudja, mikor egy részletet vesz szemügyre, hogy az más, mint a beláthatatlan egész, mégis döbbent áhítattal szemléli a töredéket, mert az valódi része egy valódi egésznek. Maga is lelke egészével fordul hát a töredék felé, mely így szemlélve maga is csoda. A töredékben fölfoghatatlan alázattal jelenik meg az egész, anélkül, hogy szó szerint kimondaná magát. Az adott világ legkisebb porcikájának is áhítatos és összetett, pontos, sőt „kicsinyes” és nagyvonalú megfigyeléséből, íme, a szentek (és olykor a költők) „mindenható naivitása”.

Röviden szólva: az ihletett lélek a fölfoghatatlan egésznek kijáró teljes odaadással fordul az adott világ felé. Véghetetlenül mélyebb és összetettebb figyelemmel, mint amit annak tudomásulvétele, vagy akár működésének részleges kifürkészése megkövetel. Mire vár ez a figyelem? Mit remél? Mindent. Az egésznek a titkát. Isten beszédét.

*

A Szentírás Isten sugalmazott könyve. Képeiben, hasonlataiban a teremtett világnak kijáró isteni gyengédség és szeretet árulja el lépten-nyomon magát. Túl a teremtésen, a teremtés hevéhez ereszt közel; a létezés fagya elől a teremtés melegéhez szárítkoznunk-melegednünk.

De akár az univerzum csillagaiban kimondva marad maga továbbra is kimondatlanul, Istenről és világunkról a Genezis se közölhet velünk véglegeset. Képes töredéke csak egy fölfoghatatlan teljességnek.

Azonban ezek a képes töredékek valódi töredékei egy valódi és legfőbb egésznek. Ettől tündökletes szépségük, s a teremtő szeretetet közvetítő forróságuk. S a minden képességével és várakozásával figyelő lélek számára így is ez a legtöbb, amit – a világ belső és megismerhető részének fagyán túl – ismét valami magával rokon melegségnek érezhet.

Mi, akik végül is megfagyunk és elégünk itten, a Genezisből olvassuk az első örömhírt, hogy oly teremtései vagyunk Istennek, kiknek nem a teremtés, hanem maga a teremtő a lakása és éltető közege.

Ittlétünkről

Az ember látszatra semmiben sem különbözik a világtól, melybe beleszületett. Engedelmesen simul bele a világ törvényeinek szövetébe, s ez alól egyetlen mozdulása, egyetlen porcikája se kivétel. Emberek, növények, kövek és állatok: mindannyian ugyanarra a vászonra vagyunk fölfestve. Mégis, az emberben van valami titokzatos döntésre való képesség, amivel – anélkül, hogy kilépne belőle – jobbá vagy rosszabbá lehet a világnál, melybe „belévettetett”. Ez a kétértelmű szabadság, befejezetlenség, választás: egyedül a miénk.

Minek is vagyunk mi tulajdonképpen polgárai? A földnek? – Mindig elbűvöl a gyerekek jelenléte közöttünk. Látnivalóan még nincsenek itt egészen. Tájékozatlanabbak, súlytalanabbak, ártatlanabbak még nálunknál. Titokzatos módon többek és kevesebbek. Még inkább tartoznak a világmindenséghez, mint a földhöz. Ártatlanságukban mindentudás szunnyad, gyengeségükben a mindenség súlytalan ereje. Ahogy az égboltnál egyetlen kis földi kavics is súlyosabb. – Aztán ők is elnehezednek. Megérkeznek. Belesimulnak engedelmesen földi törvényeink szövetébe. Itt vannak. De – mint mondottuk – mégse egészen. Egészen mégse. Módjukban van jobbá vagy rosszabbá válniok, sőt jobbá vagy rosszabbá kell is válniok világuknál, melynek anyagába maradéktalanul beleillenek.

Ez történik – történt – mindannyiunkkal a földön, ezen a számunkra kijelölt helyén a világnak. Amint megérkeztünk, kezdhetünk ismét készülődni. A földről ismét vissza kell találnunk az univerzumba, de most már nem a gyerekkor született, hanem az öregkor megszerzett, érett ártatlanságával.

S az út ide? Döntésünk a jó vagy rossz felé. Íme az ember irgalmas tragikuma, hontalansága, mely belépője és meghívása is az örök haza teljességére.

Hogy mit jelent e teljesség, arra persze minden csak hasonlat. A gyerekek ártatlan hatalma, s a mindenség sebezhetetlen törékenysége is csak halvány hasonlatok „tükörképei”. Azután, hogy Jézus meghalt a kereszten, először a poklokra szállt alá. A „mélypontra”. Küldetésének ez egyik legtitokzatosabb fejezete. Szálla alá poklokra. Azóta mintha eltűnt volna a rossz opponáló erejének mélysége, s a bűn végérvényesen a felületbe költözött volna át.

A mi hazánk: ez a szeretet, amely minden mélységet átjár, és minden magasságot. Ennek lettünk hontalanjai és ennek leszünk lakói. Erényeink magasán és bűneink mélyén is ugyanez a „kiterjedés” vár ránk. Isten szeretete.

Bűnbeesésünk

A Teremtő közelsége („Ki a paradicsomban jár vala a szellőn délután”), az ember számára ez a közelség volt a Paradicsom. Szállás, minek a teremtés inkább csak kerete volt, de maga a Teremtő a tulajdonképpeni helye.

Az ember ekkor még osztozott Isten és az angyalok ártatlanságában (s a gyermekek azóta is, mintha ennek a boldog és első állapotnak lennének visszfényei, törékeny emlékképei). Ártatlanok voltunk, azaz: tökéletesen azonosak önmagunkkal. Szívünk és elménk, gondolataink és tetteink egyetlen darabként, hibátlan azonossággal illettek bele a teremtés rendjébe. Ártatlanságunk méltó volt az ártatlan Isten barátságára.

Bűnünk, elkövetkezett bukásunk, végső gyökerében misztérium. Az a „gyermetegen egyszerű” történet azonban, amit a Genezis elmond, mégis a legtöbb és a legmélyebb, amit erről a tragédiáról tudhatunk. Olyanná szerettünk volna lenni, mint az Isten. Mi azonban lázadó vágyunkkal mintegy leváltunk, lemozdultunk önmagunkról, hűtlenné váltunk önmagunk lényegéhez. Istenné nem lehettünk, de önmagunkat is odahagytuk. Azóta az ember elvesztette ártatlanságát, önmagával való azonosságát, s vele együtt Isten közelségét.

„Lemozdultunk” önmagunkról. Innét van minden kettősségünk. Halandókká váltunk. Észrevettük, hogy mezítelenek vagyunk. Megnyílt szemünk az elidegenedésre, a látszatra, a hiúságra, a test szégyenére és paráznaságára, a minden tükrök univerzumára, a gőgre, önzésre és hazugságra. Azóta van, hogy még akkor is, ha valami jót, igazat és valódit cselekszünk, rendszerint tudja a bal, hogy mit műveltünk a jobbunkkal.

E lázadásunknak a verítékes munka és a halál lett büntetése. Isten büntetése, mely keménysége mellett legfőbb vigaszunk, lényegében első szövetségünk is vele, mindjárt száműzetésünk kezdetén. Olyan büntetés, mely egyben visszatalálásunk útja is. Igaz, visszaélhetünk e keményen vigasztaló adománnyal, de soha terhével, súlyával, soha azzal a részével, mely áldozatot követel tőlünk. Az áldozat ugyanis eleve nem lehet hiú, s az engedelmesség szabadságával segít visszatalálni önmagunkba. Ez a szerep csodálatos rangot ad a legnehezebb testi munkának is, sőt elsősorban annak. Minél nehezebb, annál tisztultabb, spirituálisabb rangot. Egy hasonlattal világíthatnánk meg e látszólagos ellentmondást. Az étel annak nyelvén a leganyagibb, aki jóllakottan, ínyenckedésből eszik, ha étkezésmódja finom is. Az éhező szájában azonban a táplálék, mint tiszta energia, vegytiszta napfényként szinte anyagtalanul árad el – ha a látvány épp ellenkezőjét, épp valami nagyon „anyagi képet” mutat is: két szájra tapadt kezet, s az evés görcsébe merevült arcot, testet.

A munka, a legnehezebb is, elsősorban lelki érték hát és szellemi valóság. Büntetés, igaz, akár halálunk, de éppúgy egyetlen nyitva hagyott ajtaja is a hátunk mögé került „atyai háznak”.

Káin és Ábel

Az első bűnt, amelyen egész földi sorsunk megfordult, rövidesen követte a másik, amikor Káin, Ádám és Éva elsőszülöttje, megölte édesöccsét, Ábelt. Első, egyetemes bűnünket bizonyos homály fedi. Káin bűne azonban már a bűn örök közönségességével mered ránk.

Az első bűntől nem kellett sok idő az első gyilkosságig. Az első bűntől a végső eltévelyedésig. Maga a bűn egyetlen csupasz botütés volt, mit nyomon követett, mintegy a gyilkos botütés árnyékaként, Ábel testének zuhanása. Ennek a második bűnnek nincs titka. Egyszerű, durva hóhérmunka volt. És mégse. A puszta ténynek Káinnál is kifürkészhetetlen előzménye volt, mert egyszerű bűn se akkor nem volt, se azóta nincsen.

Káin földműves volt, Ábel pedig juhpásztor. „Lőn pedig sok nap múlva, hogy Káin a föld gyümölcseiből ajándékot vive az Úrnak. Ábel is vive az ő nyájának első fajzásaiból és azok kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékaira; Káinra és az ő ajándékaira nem.”

A titok itt lappang. Isteni önkény? Bizonyára nem. Ma már tudjuk, hogy csupán az isteni szeretet titka – aminek rendelései egyedül a tökéletesen alázatos szívűek számára világosak, azok számára, akiket az asztalvégről ültet Isten az asztalfőre. Ábel személyében Isten először tünteti ki a gyengeséget, a nincstelenséget és szerénységet. Az elsőszülött Káin „jogos” büszkeségével szemben a rangtalan másodszülött egyszerű kötelességteljesítését. S ezzel először válik nyilvánvalóvá, hogy az isteni értékrend merőben különbözik a földi értékeléstől.

Káin ugyan földi szerepét félti Isten nemtetszésétől, de épp ezzel elárulja azt is, hogy szíve legmélyén ismeri ő is a valódi, az isteni értékrendet, s nagyon is tudja, hogy egyedül ez az érvényes. Mit ér az ő elsőszülöttsége, ha Istenhez Ábel áll közelebb? (Innét különben az ártatlanság érthetetlenül nehéz sorsa: a legvalódibb féltékenységet hívja ki mindig maga ellen.)

„És Káin felette megharaguvék, és beesék az ő orcája.” Az Ábel létére féltékeny Káin először készül megsemmisíteni valakit, akinek létét Isten szeretete akarta és akarja. Ádám és Éva bűne a meghasonlás, a látszat és a hazugságok nagyon is valóságos terhét rakta ránk, a semmi illúziójának nagyon is valódi súlyát. Káin vétke a megsemmisítését. Hogy mindkettő lényegében ki ellen irányult, arra a megtestesült Isten kereszthalála volt a legvalódibb válasz, ítélet, s egyben feloldozás: a legmélyebb irgalom, Isten irgalmának színvallása.

Ábelt így joggal tekinthetjük Jézus első előképének, s nemcsak bűntelen áldozatában. „És mondá (az Úr) Káinnak: Mit cselekedtél? Öcséd vérének szava felkiált hozzám a földről.” Az élő Ábel nem védekezett, de a leölt, mozdulatlan Ábel végtelenül erősebb nála. Mi volna ez a kép, ha nem az ítélkező Bárány előképe?

A bizalom és jutalma

Van Graham Greene-nek egy novellája, melyben a haldoklónak megadatik, hogy átélje egy percre a halál utáni pillanatokat: úgy érzi, valahonnan szüntelenül nézi őt valaki, s ő annak a Valakinek szemével, mindentudásával kénytelen látni nemcsak jelenét, hanem egész múltját, azt is, amit elfelejtett.

Mikor húsvét táján az irgalom ítélőszéke elé megyünk, nekünk is ezt az isteni mindentudást kell – lehetőség szerint – megközelítenünk. Az emberek felé bizonyára zárva vagyunk, de Isten felé feltétlenül nyitva. Ez a nyitottság a legszebb Istenhez való viszonyunkban: bizalom van benne, s csak a bizalom nyelvén beszélhetek magamról is Istennel. Akkor nyugszom meg, akkor kapom vissza békém, ha teljes őszinteséggel igyekszem Isten rólam alkotott ismeretére jutni. Hiszen ez az ismeret, az ő látása nem ítélet – arra vár, hogy bűneimet magamra olvassam, s ő fölmenthessen. Ez a bizalom, a gyermek zokogó, megindult bizalmának jutalma.

Először természetesen a súlyos bűnökre áll ez: meg „kell” gyónnunk őket, de ez a „kell” nem a parancsnak szól, hanem a lélek legbensőbb igényének, aki szabadulni akar – s szabadulása csak a vallomás lehet. Nem is a „kell”-en van itt a hangsúly már, hanem a „lehet”-en – azon az örömön, hogy az őszinte önismeret által felfoghatjuk nemcsak Isten rólunk való ismeretét, hanem ránk vonatkozó eszméit, terveit is. Ez az összehasonlítás csalja ki a tékozló fiú könnyét, ez tapasztja oda újra az Atyához.

Ritka eset, hogy a súlyos bűn „állapottá” válik, annál inkább a bocsánatos bűnök, melyeket szinte második bőrünkként hordunk magunkon. Állapotunkat kell tehát alaposan megismernünk, ha életünk holtpontjáról el akarunk lendülni. Mert megállni – itt annyit jelent: poshadni. A lelki feltámadás fénye azokra vár, akik pörükben tudnak maguk fölött ítélkezni.

Jegyzet

Milánói vereség

A Ferencváros kikapott Milánóban. A rádióközvetítést hallgatva, lépten-nyomon hallottuk, hogy a csapat jó a mezőnyjátékban, de tehetetlen a kapu előtt. Emberi, nagyon is emberi fogyatékosság ez, s nemcsak a labdatéren. Általános gyengénk, hogy csak félig merjük végiggondolni dolgainkat. Inkább halálra fárasztjuk magunkat – feleúton, még a cél, a befejezés előtt.

Hogy miért? Mert úgy könnyebb. A befejezés áldozatot követel. Az öntetszelgő remeklés csak a félig komoly tettek lankáin lehetséges. Az igazi vállalkozás meredekén már aligha. Pontosabban – soha.

Veszélyes betegsége ez az akaratnak, s később már az ízlésnek is. Könnyű volna bebizonyítani kártevő hatását azokban a tehetséges irodalmi művekben, regényekben, drámákban, vagy akár színészi alakításokban, ahol a hiú tehetség a mondatokban virágzik el, s veszni hagyja az egészet. A részlet ugyanis tükör, amiben az alkotó tetszelegve nézegetheti önmagát. De az egész, a mű egésze, már nem lehet ilyen tükre az egyéni hiúságnak. Abban csak az igazság ragyoghat fel, vagy ha az igazság nem – akkor az ásító üresség.

Az igazi élet titka se a szép mezőnyjáték, hanem a lemondások erejével végbevitt vállalkozás.

Jegyzet

Vallomás Bachról

Különös hálával tartozom Bachnak. Későn, nagyon későn ő nyitotta meg a szememet a zene világára. Azóta alig telik el nap, hogy ne hallgassak zenét főként reggel, s még inkább a hajnali órákban. Számomra, városlakó számára Bach zenéje az égbolttal való gyakori találkozást is jelenti, ami sokkal több, és egészen más, mint a természettel való érintkezés. Mások zenéje gyakorta terrorizál, Bach hallgatásának nincsenek hangulati feltételei. Ez azonban épp erejét jelenti. Bach olyan erős, mint az égbolt, ezért sose erőszakos. Bármilyen állapotomban, hangulatomban, szükségemben közelíthetek hozzá. Akár az univerzum, az a fajta legnagyobb erő, mely öröktől megadta magát az egyetemes gyengédségnek.

Művei közt van egy, amit talán legjobban szeretek: ez a Musikalisches Opfer. Bach számomra itt a legérettebb és legleleményesebb. Egyszerre mélyen szenvedő ember, könyörtelenül pontos diagnoszta és gyógyító orvos. Benne mindig ezt az oszthatatlan egységet csodálom a legjobban. Ismerte a világ baját, műve mégse maradt profán. A Musikalisches Opfer számomra a mélypont ünnepélye. Nagyon kellene irigyelnünk ezt a zenét. A tökéleteset azonban csak szeretni lehet.

Jegyzet

J. S. Bach

Az elmúlt hét zenei műsorát J. S. Bach művészetének szentelte a rádió. Ez alkalomból talán hasznos, ha Bach egyetemes hatásának legmélyebb tényezőjét igyekszünk a magunk részéről mi is megfogalmazni.

Bach evangéliumi művész volt. Senki alkotó nem közelítette meg úgy e fogalmat, mint ő. De hát miféle realitást jelölünk is e szavakkal?

Jézus Megváltó és Közvetítő. Az Evangélium áttörés az e világ és a transzcendens világ érintkezési pontján. Simone Weil a szentostyát jelöli meg e „metszéspont” legszabatosabb helyének és kifejezőjének. A két világ találkozása – igaz – csak egyetlen érintő ponton volt lehetséges, de ez a pont: archimedesi pont. Az Evangélium az immanens világ teljes realitását mozdította ki helyéből.

Jézus ezért testesíti, testesítheti meg épp legelvontabb titkait a leghétköznapibb hasonlatokban. Sőt, hogy áttörje a látszatok burkát, a világ legesettebb képeibe öltözteti legvilágítóbb vigaszait. A lator agóniája, a vámos szégyene, a szegények nincstelensége – vigasztalódás, a romolhatatlan égi kincs kinyilatkoztatására. A földi lét legelidegenedettebb nyomorát hevítette a legizzóbbra, mint az irgalmas szamaritánus a sebekkel borított felebarát tagjait.

Bach ebben az értelemben volt evangéliumi művész. A lehető legmélyebbre ereszkedett alá mindazért, ami elveszett. A „mélypontra”. Minden kottafejét odaküldte, mégis egyetlen kottafeje se maradt profán. Művészete a „mélypont ünnepélye”.

Erős hit, és még erősebb szeretet kellett ehhez. Az a fajta legnagyobb erő, mely eleve megadta magát az egyetemes gyengédségnek. Bach művei elé nyugodtan írhatnánk mottóul a Nyolc Boldogságot.

Johann Sebastian Bach egy személyben volt szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos. Ezt a komplex, valóban evangéliumi mélységet, gazdag összetettséget csodáljuk benne legjobban. Korunk, mely a „l’art pour l’art” egyoldalú szépségkeresése után (mely ezzel épp az autentikus szépséget vesztette el) jelenleg a „diagnózis a diagnózisért” egyoldalúságára hajlamos, s épp ebben válik egyre szembeszökőbben romantikussá és pontatlanná – fokozódó szomjúsággal csodálja a már-már titokzatosnak tűnő bachi mélységet és boldogságot. Örökös alászállását a szív szakadékába és örökös megérkezését az atyai házba.

Irigyelnünk kellene művészetét, de mert tökéletes, csak szeretnünk lehet.

Nagyhéten

a Megváltó szenvedéseinek idején, külön súlyt és szépséget nyer a misztikus Keresztes Szent János értelmezése az élet éjszakájáról. A hit útján járó ember a kegyelem napjától először elvakul. Ez az érzékek éjszakája, mit nyomon követ az intellektusé. Vakság ez, éjszaka, de valójában egy természetfeletti világosság kezdete.

A nagyhét gyászában hasonlóképp érezhetjük valamiféle kimondhatatlan derű, világosság: egy, még a láthatár alatt rejtőző nap közeledtét, mozdulását.

*

Gyerekkoromban egyszer megvártam a napfelkeltét. Nyár volt, mozdulatlan, meleg éjszaka. A nap pontosan úgy érkezett, ahogy azt egy helyütt Claudel is megírta. Mintha valaki láthatatlan húrt pengetett volna, minden pendüléssel fokozatosan világosabb és világosabb lett.

Később, felnőtt fejjel, az Alföldön utazva „néztem végig” egy „teljes napfölkeltét”, az álmos, hűvös vonatablakból. Ez a virradat talán még az előbbinél is szebb volt. Feketéből az éjszaka nem vált előbb tintakékre, hanem fekete maradt, úgy hullott szét porló, nagydarab göröngyökre, a hajnali nap haragosvörös közeledtére. Lenyűgöző erejű kép volt. Csodálatos erejű kép.

*

De mennyivel különb szépségeket ígér a liturgia. Ha ezt a napfelkeltét nyomon követnénk: az éjszaka mélyéről a húsvéti napfelkeltéig, milyen tájakra nyílna meg szemünk? Ha valóban nyitott szívvel virrasztanánk, az éjszaka milyen tanításait nyernénk el, hányféle tusrajzát láthatnánk? S mit jelenthetne végül a megváltás napjának feljövetele – túl az érzékek éjszakáján?

Az Evangélium és a szentmise

Az Evangéliumról sokat írtak és bizonyára még többet fognak írni. Az idő mérőónja csak nem tud fenekére érni ennek a szűkszavú könyvnek. Látszatra igénytelen szövege kifogyhatatlan meglepetéseket tartogat, új világosságot minden kor számára. A szegénység szellemében fogant lapjai isteni gazdagságot rejtenek.

Mindjárt egyik legelső és legkülönb titka páratlan szerkezete. Olvashatom e könyvecskét mint vallásos és erkölcsi tanítások gyűjteményét. Ez a könyv egyik, mondhatnánk, első rétege. A Hegyi beszéd, a Miatyánk, a tékozló fiú története – csak a legtöbbet idézett passzusok. A tanítások mögött ezekben, a bölcsek sorstalan mozdulatlanságában látjuk a tanítómestert. Azaz alig látjuk, hiszen a bölcsességnek épp az a szerepe, hogy sorstalanítsa, a történések hányódásaiból a személytelenség szélcsendjébe segítse az embert. A bölcsesség sorstalanít. A nagy tanítók élete tanításaikba költözik át.

Nem így az Evangéliumban. A tanítások „első rétege” mögött húzódik a második, a könyv tulajdonképpeni mélyrétege, a történésé. És milyen történeté!

Jézus élete nem a nagy bölcsek, nem is a földre szállt, hanem a megtestesült Isten élete. A tökéletes ártatlanságé egy bűnbe merült, tökéletlen világban. Ami szemünk előtt a földi valóság gránitrétegében kirajzolódik, valóban a megtestesült Isten drámájának egyedülálló kifejeződése. A tanítások csodálatos versei felett ez a második szint: a dombormű, a megváltástörténet reliefsora.

Rilke azon panaszkodott, hogy az emberek manapság már nem tudnak meghalni, ahogy a régiek tudták szertartássá emelni halálukat. S valóban, a szép, érett, sőt mi több, a jelentésteli „saját halál” a legnagyobb ritkaság. De senki halála nem volt olyan gazdagon kifejező – még kívülről szemlélve se –, mint Jézusé.

Először búcsút vett barátaitól, olyan búcsút, mint senki idáig halni készülő. Majd e királyi búcsúzkodásból veti ki őt a bűn – a történet újabb szoborerejű mozzanata – s taszítja a latrok közé. Ellenségei a fegyenchalál formátlan agóniáját szánták neki, az anyag minden jelentést nélkülöző széthullását. Jézus halála ezzel élesen két részre különül. Az egyik rész a búcsú liturgikus szépsége – a másik a kereszt éjszakája. Mégis a kettő tökéletesen egy, sőt azonos egy harmadik, láthatatlan, természetfeletti síkon, mely az Evangélium harmadik szintje – s örök háttere már.

Minden konkrétsége, időbelisége ellenére az utolsó vacsora már fogantatásában szertartás volt – a földi valóság titokzatos, az örök élet időtlenségébe emelt megfelelője. Ha van dráma, ami megtörte az időt – s valóban megtörte –, úgy ez az. Jézus áldozatának története, időtlen centrumában az Utolsó vacsora asztalával, melyen nemcsak az Ószövetség kapott új értelmet, de örök és isteni formát a magányos, elhagyatott szenvedés is, ami még hátravolt a kereszten.

Az Evangélium ezzel a legcsodálatosabb, liturgikus szépségű formaadást párosítja az öröklét „formabontó” beavatkozásával. A három réteg – a tanítások, a történet s a liturgikusnak nevezhető harmadik szint – nemhogy kioltaná, de nagyszerű gazdagsággal és egyszerűséggel hatja át egymást. – Íme: az Evangélium a tisztán szerkezeti elemzés számára is milyen egyedülálló könyvnek tűnik.

*

A szentmisében lényegében ugyanezt a szerkezetet, „evangéliumi struktúrát” fedezhetjük fel. Az emberi történet legmélyebb eseménye ismétlődik meg itt. Több, mint amit a művészet vagy emlékezet, vagy bármi helyszíni szemle a múltból fölidézhet. Ami megtörtént, újra és újra maga az történik meg itt; Isten agóniája és megváltó kereszthalála. De a véres áldozatot – mely a valóságban még az apostolok szívét is próbára tette és megzavarta – itt, a szentmisében, egy valóban isteni formaadás szépsége tolmácsolja, közvetíti.

Kívülről szemlélve is, sőt kívülről szemlélve talán még szembetűnőbb a szentmise tökéletesen egyedülálló művészi szövete. Hol marad ettől a szimbolikától az irodalomé, ettől a formai szabadságtól akár a modern színpadé, vagy ettől a bátorságtól a szürrealisták vakmerősége, ettől az egyszerűségtől akár Beckett tömörítő kopár ereje?

Ez a dráma kétezer év óta érvényes – s kétezer év után még mindig adósok vagyunk tulajdonképpeni megértésével.

*

A fentiekben szinte kizárólag az Evangélium és a szentmise szerkezeti szépségeiről beszéltünk, s arról is inkább csak villanó utalásokban. A zsinat a szentmisét és az Evangéliumot fokozott hangsúllyal állította hitünk s liturgikus megújulásunk középpontjába. Egy bizonyos: rengeteg tennivaló vár még ránk e téren, s egyedül a teljes átéltségben megközelíthető felismerés.

Hétköznapi fasizmus

Ez a film valóban hiányzott; esszéstílusú megjelenítése és kritikája a fasizmusnak. Mihail Romm korabeli híradók kilométereiből válogatta ki a megfelelő nyersanyagot. A súlyos és halálos kór előzményeit, leplezett és jelentéktelennek tűnő köznapi gyökereit próbálta előhívni szemünk láttára a mozivásznon. Munkája szellemes, könnyed és igaz is. Legfeljebb a mélységgel marad itt-ott adósunk, s a valóban megnyugtató válasszal.

*

A fasizmust lehetetlen volna egyetlen mondatban definiálni. Sokkal igazabbul járunk el, ha leírással, jellemzéssel igyekszünk megragadni lényegét. Ezt teszi a film is. Számos apró hiba együttes erejéből bontja ki a halálos és semmi mással össze nem téveszthető katasztrófa képét.

A fasizmus: szellemi restség, mondja Romm, tudatlanok és félműveltek türelmetlen gesztusa a világ valódi és keservesen bonyolult problematikájával szemben. A könyvégetés gyilkos leegyszerűsítés, akár a haláltábor. Primitív hite annak, hogy a „megzavaró” könyvekkel együtt a zavarba ejtő tényeket is eltünteti a hóhér szimplifikáló vaskeze.

A fasizmus: ízléstelenség, a középszerűségében megrekedt kispolgár öntetszelgése. A filmfelvevőgép a hitleri birodalom hivatalos szobraival bizonyít. Üres héroszok, kamaszos képzelgések gigantikusra nagyított képeit látjuk. Képzelgéseket. Ez a művészet – lehazudva a világ gondjait – ellenállás nélküli üdvösséggel ámította híveit, követőit. Márványból valók e szobrok, de ürességükben anyaguk is könnyű habsalaknak tűnik.

A fasizmus: az egyén feláldozása a vadállati tömegszenvedélyek oltárán – vallják a továbbiakban a képsorok. Csak így lehet, hogy mindenki egyetlenegy valaki, a vezér akaratának vesse alá magát. Ezt a folyamatot is szellemes és igaz elemzésekkel bizonyítja és illusztrálja Romm válogatva ábrázoló művészete. Amivel adós marad, az az egészen pontos válasz. Hogyan védekezhetünk leghatékonyabban a fasizmusnak az emberi ösztönök mélyén bujkáló fenevadjával szemben? A film szerint: az emberi gondolkodás szabadsága a leghatékonyabb és legdrágább védőfegyverünk. Ez igaz is, de ebben a vonatkozásban a film lényegesen sematikusabb marad, mint volt a kórkép elemzésében. A diagnózis kitűnő, de az ajánlott gyógymód kissé elnagyoltnak hat.

A Hétköznapi fasizmus azonban így is kitűnő és hézagpótló alkotás.

Jegyzet

Egy város ürügyén

Egy város, azt hiszem, legalább annyira tudás, tehetség és kegyelem műve, akár egy remekmű. Dubrovnik – a hajdani Raguza – nemcsak gyönyörű, de az elemezhetetlenségig elmélyíti bennünk azt a képet, fogalmat is, hogy: mi is egy város?

Partjait a tenger mossa. Ez az elem kétségtelenül a legjobb ihletője a városépítőknek. Az égbolttal párosulva nemcsak a végtelen teret kínálja föl keretül, hanem az időt, a mulandóságot is, hullámainak szakadatlan lüktetésével. Ahol a tenger, ott állandó partnerként a világ anyagi törvényei a legszebb és a legnyíltabb formában vannak jelen, a víz felülmúlhatatlan megfogalmazásában.

*

Dubrovnikot körös-körül magas fal övezi. Ahogy a kunyhónak fala van, ahogy a bérháznak fala van, úgy veszi körül fal magát az egész várost. S ennek az emberi, nagyon is emberi begombolkozásnak – az ellenségtől való védekezésen messze túlmutatva – épp a tájjal, az elemekkel való mélységes együttélés, a tenger mulandóságában és halhatatlanságában való osztozkodás a magyarázata. A város alapítói és mindenkori lakói életük halhatatlan részével, lelkük univerzális vágyaival benne éltek – és élnek ma is – a nagy egészben. De mint halandók begombolkoztak. Úgy is, mint egyesek, s úgy is, mint egy egész város, köpenyként körítve maguk köré a csodálatos városfalat. Íme: egy egész közösség kabátja. Ma már nem varrnak ilyet.

A falak mögé kerülve, először a templomokról kell szólanunk. A templom Isten háza, akár maga a mindenség. Minden formailag sikerült templom: egy-egy világmodell; a kimondhatatlan és ábrázolhatatlan univerzumnak egy-egy lehetséges megfogalmazása a művészet titokzatos jóvoltából. A román és a gótikus templomok ilyenek voltak. Az ember lakóházával szemben, mely a földé, a templom a mindenség épülete; a templomtér az univerzum egy parcellája. A magánépületek és középületek közt a templom a mindenségé, ha csak tisztán formailag értékeljük is. Klasszikus értelemben vett város elképzelhetetlen nélküle. Sok esetben a modern lakótelep elnevezés mintha ezzel a ténnyel kívánna számolni.

*

Dubrovnik lakóházai olyan fehér kőből épültek, ami édestestvére lehetne a legfehérebb márványnak. Eső, szél, idő e fehér követ lassan viaszsimára koptatta, s oly olvadékony felületeket varázsolt a falakra, mint csak az emberi bőr egy-egy tündöklő gyermekarcra, csodálatos aggastyánkézre.

Sikátorok fehér márványból. Bennük, a meredek, szűk házak közt, föl az égig: mosott fehérneműk zászlóerdeje, egy valódi város hétköznapjainak örökös ünnepélyességével.

De ami a legszebb: a város padlója (kövezete) is fehér kőből van, mit az idő a házak falánál is fényesebbre koptatott. S e fehér padló az udvarokba, a küszöbön át a boltokba, a vendéglők apró szobáiba is benyomul, azokat is gondosan kirakja nagy fehér tábláival. Mindenütt e kockákon járunk, s nemcsak mi, az autók és a galambok is, kik a tetőkről és terekről besétálnak a vendéglőszobákba és csapatostul esznek az asztal alá hullajtott morzsából.

Hogy egy város elsőrendűen távolról sem méretek kérdése, hanem valami nagyon is szellemi valóság, azt ebben az aránylag nem nagy, de remekművű városban értettem meg legjobban. Hasonlóképp azt is, hogy amennyire elidegenedhet, elveszhet és megsemmisülhet az ember – így vagy úgy – egy metropoliszban vagy egy vidéki kisvárosban, ez valójában szinte soha nem történhetik meg vele egy valódi város falai között. A valódi városok ugyanis – s nem véletlenül – mindannyian az új Jeruzsálem előképei. Nem véletlenül: ahogy János evangélista sem véletlenül választott az új mindenség szimbólumául városleírást, különös gonddal kiemelve annak drágakő padlózatát, mi a legfőbb erényekkel lesz kirakva.

Elnéztem én is az előttem hullámzó városka utcáit, a sztráda, a főtér, a sikátorok forgatagát. Ebben a keretben egyetlen mozdulat se tud igazán elveszni, üres és formátlan hulladékká válni. E városka lakóit a remekmű ereje őrzi, s e jogon mindannyian kissé a mindenség lakói, polgárai ők. Rövid jugoszláviai utamnak e felismerés volt legtanulságosabb fejezete.

Jegyzet

A Híd-ról és íróiról

Szerda este a rádió közel egy órát szentelt a jugoszláviai magyar irodalom ismertetésének. Ízelítőnek jó volt ez a műsor, de a jugoszláviai magyar irodalom ennél sokkal több és odaadóbb figyelmet érdemelne.

Nemrég jártam Jugoszláviában; többek között Újvidéken, Novi Sadban is. Szerettem volna személyesen megnézni az itt megjelenő magyar nyelvű folyóiratok munkatársait, szerkesztőségét. A Híd az idősebb nemzedék lapja, az Új Symposion a fiatalok folyóirata. Mindkét lap kitűnő. Legszembetűnőbb az esszék magas színvonala. Míg a hazai esszéirodalomban gyakran érzem a gondolat stiláris, másodrendű szerepét, az ő számukra az esszé elsősorban a gondolkodás valóban perdöntő kockázatát jelenti. Lobogójukra bátran írhatnák fel akár Kierkegaard nevét, legalábbis ami gondolkodásmódjuk természetét, tartásuk szenvedélyességét, szabadság és igazság feszültségének szinte szomjas kívánását illeti.

Személyes találkozásom Pap Józseffel, Bányai Jánossal, Ács Károllyal, Bori Imrével, Fehér Kálmánnal, Fehér Ferenccel és a többiekkel csak megerősítette bennem a meggyőződést, hogy velük a mai magyar irodalom egy kitűnő szárnya, új lehetősége nyílt meg. Európához és a magyarsághoz, s az európai és a magyar kultúrához is nekik egy kicsit más a látószögük, mint a miénk – ami rendkívül kedvező lehetne egy plasztikusabb és reálisabb közös szemléletmód kialakításához. Működésükben jótékonyan érvényesül a magyar irodalom annyit emlegetett természetes decentralizálódása; érdemes volna megtanulni a módját annak, hogy minél inkább tudjunk élni is e gazdagodás kínálta lehetőségekkel.

Egy pohár bor az öreg várban; autókirándulás a Fruska Gora csodálatos kolostortemplomába; ebéd az Akvárium-ban. Erre az ebédre emlékszem vissza legszívesebben. Az étterem üvegfalát körös-körül benőtték a bokrok és fák, színültig töltve a termet mélyzöldjük nyugalmával. Itt most minden pihentető: a vidám társalgás, az asztal időnkénti csendje, az evőeszközök gyerekzsivajgása. Bányai János és Bittei Lajos barátom ülnek szemközt velem, oldalamon Ács Károly játssza a házigazdát, járatos ügyetlenséggel, kisfiús finomsággal. Az ebéd jó alkalom számomra, hogy óvatlan pillanatban szemügyre vehessem Bányai nagyon fiatal és nagyon érett arcát. Egyedül a görögök tudták zavartalan szívvel, csodálkozás nélkül elfogadni a tehetséggel párosult személyes szépséget. Engem ez zavarba ejt, s csak különböző próbák után fogadom el – akkor viszont kétszeres meggyőződéssel – az autentikus, nagy tehetséget a személyes szépség már-már tragikusan kendőzetlen tolmácsolásában.

*

Emlékül folyóiratokat és könyveket kapunk a „fiúktól”. Köztük egy egészen kivételesen szépet: egy irodalmi olvasókönyvet a magyar nyelvű középiskolák IV. osztálya számára. Ebből röviden a következőkről győződhetünk meg. Először, hogy a magyarság valóban nem kisebbsége Jugoszláviának, hanem egyenrangú tagja a szövetségi köztársaságnak. Másodszor, hogy esszéirodalmuk – érintkezésben az európai és jugoszláv esszével – máris rendkívüli magaslatot ért el. Végül meglepő az az odaadás és hozzáértés, amellyel a mai magyar irodalmat értékelik és propagálják. Erre vonatkozólag csak egy példát említenék. A tankönyv számos fényképet közöl mai magyar és külföldi írókról, s egy egész fényképoldalt szán a Nagyvilág, a Kortárs és az Új Írás címlapjának fotokópiás bemutatására. Viszonzásul mit teszünk mi a Híd vagy az Új Symposion, e két valóban kitűnő folyóirat terjedése és népszerűsítése érdekében? S itt épphogy nem „zsurnalisztikus”, hanem érdembeli, komoly elemzésükre gondolok.

*

Apropos: „zsurnalizmus”! Stílusos befejezésül hadd idézzek épp a Híd egyik legutóbbi számában megjelent beszélgetésből, mit Gustav Janouch folytatott valamikor Franz Kafkával:

„– Véleménye szerint tehát a sajtó nem szolgálja az igazságot?

Kafka szája fájdalmas mosolyra húzódott.

– Az igazság egyike az élet kevés igazán nagy és értékes dolgainak, amelyeket nem lehet megvásárolni. Az ember ajándékba kapja, mint a szerelmet vagy a szépséget. Az újság viszont áru, amellyel kereskednek.

– Szóval a sajtó az emberiség butítását szolgálja? – kérdezte Janouch.

Franz Kafka diadalmas arccal nevetett:

– Nem, nem! Minden, még a hazugság is az igazságot szolgálja. Árnyékok nem oltják ki a napot.”

Idézhetnénk-e ennél keserűbbet és nyíltságában vigasztalóbbat egy baráti találkozó emlékezetére?

Jegyzet

Beteglátogatáson

voltam a múlt héten. A folyosók és emeletek közt – ahogy az szinte kivétel nélkül megtörténik velem, ha ismeretlen helyen járok – pár percre tökéletesen eltévedtem. Így keltem át egy szokatlanul csendes, hosszú szobán, ahol mindenki az ágyában feküdt; alig szólt, alig mozdult valaki; és az ágyak előtt elvezető folyosón se láttam se egy beteget, se egy látogatót. A párnákon maga az öregkor pihent: távolian, de azért figyelőn, ezernyi ránc mögé vonultan.

Később újra hallottam erről a teremről. Megtudtam, hogy a főorvos különös gonddal és gyengédséggel viseltetik az öreg és reménytelen betegek iránt, s megad nekik mindent, ami módjában áll. Tulajdonképpen ennyi az egész: tiszta ágy, rendszeres étkezés, friss ing, reggeli mosdatás, néhány jó szó, s természetesen maga az orvosi ellátás. Néhányuknak nincs élő rokona, de a legtöbbjük olyan beteg, akivel hozzátartozói semmit, vagy alig valamit törődnek. Most, agóniájukban kapják meg hosszú idő után először a felebaráti irgalom cselekedeteit. Ennek az egyszerű szolgálatnak a hatása szinte feledteti a haldoklókkal bajukat. A szeretet e néhány gesztusa is elegendő, hogy tökéletesen lekösse, magához vonzza figyelmüket. Boldogok.

*

Hallva ezt, két dologra gondolhatunk. Egyfelől: milyen rideg, embertelen környezetből verbuválódtak ezek a beteg öregek. Másfelől: a szeretet valóban az isteninek jelenléte kell hogy legyen a földön, ha már ily kevés belőle legyőzheti a halál hatalmát.

Külön meghatott és elgondolkoztatott, hogy a beteg öregek a napi gondoskodás melyik mozzanatát értékelik a legtöbbre. Szinte egyöntetűen a reggeli mosdatást. Ez a cselekedet, mely egyszerre zárja magába a megtisztulás és a felebaráti szeretet gesztusát, mely egy szentség külső formája lehetett, s Jézus földi búcsújának kifejezője az utolsó vacsorán – itt, a nagybetegek számára a személyre szóló szeretet legfelsőbb megnyilatkozását jelenti. Ki és mikor mosdatta volna őket? – hálálkodnak. És épp e hálálkodásuk veti a legsúlyosabb árnyékot mindazokra, akikhez vér szerint tartoznak, de akik mégse törődtek, s ma se törődnek velük.

Az okos utazókról

Akik igazán boldogok, azok mernek eszköztelenek lenni, hogy egészen boldogok lehessenek. A fiatal szerelmesekben ez a megindító, ez a legszebb: öntudatlan aszkézisük, mellyel boldogságukat hordozzák. Maga a szegénység még nem feltétlenül öröm, de ahol boldogság van jelen, kísérőül valamilyen formában mindig ott van a dolgok utánozhatatlan egyszerűsége.

Mikor Szent Ferenc elvetette földi javait, lemondásában egy sokkal nagyobb és határtalanabb vágyakozás és gazdagság megszületését szemlélhetjük. Élete és szentsége a példa rá, hogy csak az olyan szív, mint az övé, képes beöltözni a mindenség örömébe, érezheti testvérének a napot, szelet, csillagokat, a madarakat, sőt a ragadozó farkasokat is, s pillanthatja meg egyedül a mindenség szépségét, mely már-már az örökkévalósággal rokon.

A jókedvű csavargók s az okos világjárók üres kézzel utaznak. Csak a tudatlanok cipelnek súlyos batyukat magukkal, hogy nem is ők az utasok már, hanem a csomagjaik. Ők vak és vigasztalan kísérői csak mindenen elhatalmasodó terheiknek.

S áll ez a pihenésre is. Annak is minél eszköztelenebbnek kell lennie, különben épp a békét, a megpihenést száműzzük belőle. A fiatal, tiszta szerelmeseket említettem. Az ő ritka boldogságuk is szinte semmiből áll. Helyben van. Semmit se kell hozzátenni, semmit se kell elvenni belőle. Bátran lehetnek „mozdulatlanok”.

A keresztény aszkézis nem is egyéb tán, mint megérkezés a dolgok szívébe, tengelyébe. Ez egyszerre jelent életet és megnyugvást, békét és egyszerűséget – s ugyanakkor beöltözést a mindenség örömébe, Isten közelségébe. A dolgok tengelye látszólag: a dolgok gazdag külszínéről való lemondásnak a helye. S az is, de csak látszólag, ahogy a valódi aszkézis is épp azért tud lemondó lenni, mert egy magasabb szinten birtokolja már a valóságot. Azt is, amiről lemondott, s azt a mindeddig ismeretlen teljességet is, amit ráadásul kapott hozzá. Ezért van, hogy akik igazán boldogok, azok mernek lemondóbbak lenni, sőt kívánják a lemondást, hogy egészen boldogok lehessenek.

Az ideális nő

című filmet vetítik filmszínházainkban. Talán érdekes néhány gondolatot fölidéznünk nekünk is ez alkalommal.

A kereszténység a szerelem kérdésében nem minimalista, hanem maximalista. A Vatikán egyik ablakába húzódva XXIII. János nem szeszélyből áldotta meg az esteledő Szent Péter téren áthaladó fiatal szerelmespárt. A keresztény lélek a Teremtő közelségét érzi a valódi szerelem előtt, s megilletődötten hallgat el fehér izzása láttán.

Az a szexualitás viszont, amit próbálnak kijátszani a szerelem igazi mivoltával szemben, lényegében hanyatlás, elgyengülés terméke, a szerelem lefokozódásából ered, s az ürességet van hivatva mesterséges szenzációkkal pótolni. A szexualitás története ilyen értelemben épp a szerelem lebontásának, fölélésének folyamata.

A szerelem teljessége folytán szentség, mely a házasságban nyer formát s az utódokban folytatást és alkalmat arra, hogy egyre magasabb rendű szeretetté változzék át.

A szerelem melege rokon a nap erejével. A nap a legnagyobb tűzforrásunk, de életadó szerepéhez hozzátartozik a tőlünk való távolsága is. Hasonlóképp a valódi szerelem: egyszerre legfőbb tűz, leghőbb izzás, de ugyanakkor a lélek soha nem szűnő, véghetetlenül gyengéd tartózkodása is. Szerelem és szeretet egyedül e maximalizmuson belül rokon egymással. Mihelyt a szexualitás nem győzi a szerelem magas izzását, s függetlenülve alábbszáll, a szeretet sorsa is megpecsételődött. A valódi szerelem viszont állandósulni kíván – aminek a házasságkötés a szentségi kifejezője –, s a kölcsönös szeretetben lel egyre magasabb rendű megoldást.

Jegyzet

A vízözön

Ádám bűnbeesését, amiben valamennyien osztozunk, s Káin személyes vétkét a vízözön előtti emberiség közös bűne, a bűnben való megátalkodottság követte. Látva Isten, „hogy nagy az emberek gonoszsága, és a szívnek minden gondolata gonoszra figyel minden időben, megbáná, hogy embert teremtett a földön…”

Isten bánja teremtését. Vajon nem ezzel az isteni bánattal rokon az azóta minden alkotás és fogantatás mélyén ott rejlő szomorúság? Persze, Isten bánata antropomorfizmus, ami főként az emberi szóhasználat kikerülhetetlen gyengéiből ered. Az Ószövetség hemzseg az ilyen kifejezésektől, s lapjairól egy szinte szakadatlanul változó, háborgó és lecsendesedő istenarc pillant ránk. A mennyei Atyának mozdulatlan vizekre emlékeztető békéje igazában az Újszövetség ajándéka, s először akkor vált lehetségessé, amikor a Fiúisten testté lett. Hogy az Ószövetség Istene a mennyei Atya arcát ölthesse magára, ahhoz a Fiúnak kellett előbb emberré válnia, egyszerre mélyítve ezzel az isteni és az emberi minden addig lehetséges megfogalmazását.

*

„De Noé kegyelmet talála az Úr előtt.” Lehetetlen nem idéznünk ezt a passzust is, olyan szép. Isten szól benne Noéhoz. „Elérkezett vége minden testnek előttem; betelt a föld gonoszsággal színök előtt, és én elvesztem őket a földdel együtt”. De íme a bárka: „Készíts magadnak bárkát simított fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és kend be enyvvel belül és kívül. És ekképpen készítsd el azt: Háromszáz könyöknyi szélessége, és harminc könyöknyi annak magassága. Ablakot csinálj a bárkán, és ennek legfelsőbb részét egy könyöknyin végezzed; a bárka ajtaját pedig oldalul helyezd; alsó, közép és harmad emeletet csinálj abban.” (Az oldalul helyezett ajtóval különben, az utolsó pillanatban, még történik valami nagyon bensőséges és megindító.)

Előttünk Noé bárkája. Hogy mennyi belőle a jelkép, nem tudni, de kifejezőereje – épp méreteinek megindító antropomorfizmusával – ritka szépséggel közvetíti Isten mindenre kiterjedő gondoskodását. Noé Istene ebben már ugyanaz az Isten, ki az ég madarait és a mezők liliomait számon tartja majd. De különben is: a valóságot mindig csak különböző megközelítéseken át ismerhetjük meg. S e megközelítések értéke egyedül közvetítő erejüktől, s az általuk kifejezett valóság igazságfokától függ. Noé bárkája számunkra a teremtő Isten örökösen gondoskodó mesterembereszét és -kezét idézi, azt a valóban isteni aprólékosságot, mely a legkisebbek létét is pillanatról pillanatra valósítja meg az isteni gondviselés és szeretet teljes odaadásával. Sőt mi több, Noé bárkájának méretei nagyon is emberien elnagyolt kifejezői annak a pontossági és gyengédségi foknak, mellyel Isten a legkisebb fűszál teremtését is előrerajzolta és kiméri.

*

Noé háza népével bevonul a bárkába, s minden tiszta állatokból bevisz magával hetet-hetet, hímet és nőstényt, a tisztátalan állatokból pedig kettőt-kettőt, hímet és nőstényt – ahogy az Úr megparancsolta neki. Az állatok bevonulása a bárkába a világirodalom legszebb felsorolásai közül való. Négyszer-ötször ismétlődik a jelenet. Előbb a részletes felé fejlődik, majd csodálatos tömörítéssel utoljára csak ennyiből áll: „… bemenének Noéhoz a bárkába, ketten-ketten minden testből, melyben életnek lélegzete vala”.

S ekkor hirtelen, mintegy záradékul, Isten egy mozdulata a bárka ajtaján, ahogy előzőleg arra céloztunk már, egy istenien emberi gyengéd és oltalmazó mozdulat Noé felé: „… és kívülről bezárá őt az Úr”.

*

„És lőn eső a földre negyven nap és negyven éjjel.” Noé előzetes nemzetségtáblájából tudjuk, hogy a leszakadó víz több száz éves arcokat paskolt, merített maga alá. Íme a pusztulás feledhetetlen képe Isten és az emberiség viszonyának mélypontján. Alámerülő lényeivel, mintha a végítéletnek, mit a holtak föltámadása vezet be, maga a vízözön épp nem előképe, hanem döbbenetes ellentétpárja lenne csupán.

De Noé bárkáját már a megváltás első halvány hírnökének érezhetjük, s még inkább annak Isten általános megenyhülését a vízözönt túlélő emberiséggel szemben. Ez az irgalom már előrevetíti Isten kegyelmének ingyenességét is, mi egyedül ruházhatja fel mondhatatlan szegénységünket, fedheti be testünket és egész létünknek a bűnbeesés óta érzett mezítelenségét.

Hitetlenkedésünk ára

„Minden ismeret, beleértve az önismeretet is – írja a Merkur-ban megjelent cikke elején W. H. Auden, a neves angol költő – … csak fokozza az ember erejét, hogy jó vagy rossz értelemben azt cselekedje, amit akar.”

Bizonyos értelemben a természet erői fölé kerekedve, a modern ember saját magával került szembe. „Ha az Etikát önkényesen fölállított szisztémának tekintjük, kézenfekvő, hogy az ember büntetlenül vétkezhet. Ha azonban az »Etika« szónak csak a legkisebb értelme is van, igazat kell adnunk Wittgensteinnek: »Az Etika nem a világról szól. Az Etika föltétele a világnak, akár a logika.« Ez azt jelenti, hogy az etika törvényei éppoly tövények, mint a fizika vagy kémia törvényei, amiket tudatlanságból vagy céltudatosságból semmibe vehetünk, de éppúgy nem kerülhetünk meg, mint a biokémia törvényeit, amikor leiszom magamat, vagy a nehézkedését, amikor kiugrom az ablakon. A morál törvényeit parancsoló módban kifejezni merőben neveléstechnikai eljárás; mint amikor egy anya megparancsolja gyermekének: »Ne menj az ablakhoz«, mert a gyerek még nem tudja, mi is történnék vele, ha kiesne.”

A felebaráti szeretet törvényével szemben sokszor úgy viselkedünk, mint akik röpülni tudnak; vagy mint az eszelősök, kik el akarják pusztítani magukat. „Felebarátomat szeretni lényegében azt jelenti, hogy létét éppoly valóságosnak fogadom el, mint a magamét. Primitív, statikus társadalmakban, hol mérföldek választják el nemegyszer az embereket egymástól, a másik léte s a kölcsönös szeretet kérdése esetleg rejtve maradhat. De ma nyilvánvaló már, hogy sehol semmi olyan nem történhet az egyes emberrel, minek ne lenne hatása az egész emberiségre. Soha nem volt és nem is lesz soha könnyű dolog valóban hinni a másik ember létében; de minden ilyen hitetlenkedésünk napról napra nyilvánvalóbb veszélyt érlel. »Felebarátainkkal élünk és halunk« mondotta Szent Antal. A magfegyverek tanúsítják, hogy ez betű szerint igaz.”

A tény, hogy „az embernek ma se nem partnere, se nem ellenzéke a természet, valójában annyit tesz, hogy most ő és nem a természet dönti el kettejük további viszonyát; aminek igazságát, sajnos, csak nagyon tétovázva realizáljuk magunkban. Amíg az ember a természeti erők kiszolgáltatottja, rabszolgája volt, természetesen ellenfelének tekintette a természetet s álmokat szőtt arról a napról, amikor majd ő lesz az úr, s a másik a rabszolga.

Ezt a tartásunkat, sajnos, még ma sem adtuk fel, holott máris rengeteg baj származott abból, hogy a természetet rabszolgaként kezeltük. Itt az ideje, hogy változtassunk ezen, s a természetet partnerül fogadjuk – pontosabban: úgy bánjunk vele, mint szerető apa a gyerekeivel. Mindenekfölött el kell ismernünk, hogy minden teremtmény éppoly joggal tart igényt egzisztenciájának sajátos megvalósítására, mint mi a miénkére.”

Példaképünket nyugodtan vehetjük az állatvilágból. „Egy jól idomított vadászkutya például kutyatermészetét tökéletesebben valósítja meg, mint egy vadon élő társa; mint ahogy egy elkényeztetett öleb vagy egy megfélemlített kutya lezüllesztett torzképe a fajtának. Ez persze a teleológiai (célszerűségi) elv újrabevezetését jelentené, mely oly régóta csak gúnyszó a tudósok körében. Megrázkódtatásuk mégis üdvös változást hoz majd. Világunk biztosabb és derűsebb hely lesz, ha felismerjük, hogy minden esetben, valahányszor legyártunk egy-egy újabb atombombát, egy sereg ártatlan és még kiskorú neutron erkölcsét rontjuk meg.”

Jegyzet

Európa játszani akar

A délutáni napsütésben harmincegy európai nemzet zászlaját ragadták magasba a Népstadionban eleresztett, hatalmas léggömbök: megnyílt a VIII. Atlétikai Európa-bajnokság.

Jelkép kívánt lenni e zászlótalálkozó a magasban, eszményi kifejezője az európai népek testvéri közösségének. Annak, hogy a játék örök, s valódi értelmezésében a szép versengés nem elválaszt, hanem egyesít, összeköt. A játék egyik legszebb emberi adottságunk, s épp öreg Európánk tudja ezt a legjobban. Minél szebb egy nép játéka, annál mélyebb önismeretre vall. Az atlétika is ezért maradhatott mindmáig a legszebb játék – mert egy önmagát mélyen ismerő nép ajándékozta meg vele a világot. Akik ma itt a zöld gyepen és a vörös salakon találkoztak, hogy összemérjék erejüket, tudva vagy öntudatlanul: kontinensünk egyik legmélyebb folytonosságát, az európai játék folytonosságát szolgálták. Játékos múzsáival közös szülőnk, maga Európa ihlette őket.

Ez a kontinentális ihletettség volna ma talán a legfontosabb „felhangja” egy ilyen találkozónak. S ezt az „európai ihlet”-et annál is inkább vállalnunk kell, mivel olyan valódi összetartozás szülője, amely ugyanakkor senkit se zár ki magából, hanem éppen ellenkezőleg, egyetlen lehetséges alapja egy még tágabb, az egész emberiséggel osztozó élménynek.

A szép, igaz játék nem is annyira „játék”, hanem valójában eszményien megemelt valóság. Magasabb értelemben a munka is érdek nélküli játék, s rokon a művészettel, sőt a teremtett világ „játékosságával”, a tenger hullámainak s a csillagos egyetem gyönyörű erőinek hatalmas és finom játékával. Az igazi játék rekordjaiban is megőrzi érdek nélküli végső szépségét. Csak ha ezt elveszti, süllyed a játék önmaga szintje alá, s válik üres ellenségeskedéssé.

Addig boldogok a népek, amíg a játék magasában mérik össze erejüket, s keresik egymás közelségét. A valódi játék valódi szintézis: vetélkedő küzdelem és testvéri vonzás szintézise.

Camus azt írta, hogy a zöld gyep közelében mindig ártatlannak érezte magát. S ez épp nem „irodalom”, hanem nagyon is reális kifejezője annak, hogy milyen is a valódi játékok levegője.

Komoly, nagyon komoly dolog: az örök gyermek játszani akar. Európa játszani akar. Örüljünk játékának, örüljünk örömének.

Simone Weil imája

Sokrétű, rendkívül árnyalt tanulmány jelent meg J. Kaelin domonkos atya tollából, melyben Simone Weil misztikus élményét elemzi a kiváló hittudós. Tanulmányát még kivonatosan is lehetetlen ismertetni, hiszen írásának épp legfinomabb árnyalatai a leglényegesebbek. Épp ezért be kell érnünk végkövetkeztetésének s azoknak a csodálatos idézeteknek ismertetésével, melyekkel szerzőnk Simone Weil misztikus világának valódiságát véli igazolni.

J. Kaelin a következőkkel zárja vizsgálódását:

„Simone Weilt közvetlen élmény vezette Krisztushoz, s nem a tanítás világossága. Szinte kizárólag e hívásra figyelt, anélkül, hogy hite összeférhetetlen elemeit igyekezett volna összeegyeztetni valóban bensőséges bizonyosságával. Hasonló okokból nem jutott el soha – legalábbis, ami magát a kereszténységet illeti – azoknak a tanításoknak értelem szerinti megragadásáig, amiket az egyház vall, s Krisztus maga tanúsított. Simone Weil mindenben a belső tapasztalás kényszerítő erejére várt. A keresztségre vonatkozóan ezt írta:

»Se előbb, se utóbb nem volt az az érzésem, hogy Isten az egyházban helyet szánna nekem. E kérdést illetően még csak bizonytalanságot sem éreztem. Úgy vélem hát, a jelen pillanatban nyilvánvaló, hogy Isten nem kíván az egyház soraiban látni.«

E magatartás, mely alapvető Simone Weilnél, s minek eredőit nincs módunkban elemezni e helyen, különös és sajátos vonást kölcsönöz alakjának s azoknak a problémáknak, miket róla szóló tanulmányunkban felvetettünk. Ez azonban nem teszi kétségessé lelki nagyságát és szeretetének igaz voltát. Simone Weil élő tanúja marad a keresztény kegyelem csodájának” – zárja sorait a tudós dominikánus.

És most idézzük föl azokat a valóban megrázó passzusokat, miket Simone Weil írásaiból Kaelin atya perdöntőeknek tart és maga is szó szerint idéz tanulmányában. Az első egy Szeretet című angol versről szól, ami először tisztán irodalmi értékével ragadta meg Simone Weilt:

„Örökös fejfájásaim leggyötrőbb pillanataiban gyakran elmondtam magamban a verset, teljes lelkemmel a sorok véghetetlen gyengédségére ügyelve. Azt hittem, hogy csupán egy szép verset idézek, pedig valójában imádkoztam. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Krisztus maga hajolt le értem s emelt magához.”

Egy másik idézet a Miatyánk-ra vonatkozik:

„Ennek az imádságnak gyakorlata egészen rendkívüli és minden alkalommal meglep. Holott naponta tapasztalom, minden alkalommal felülmúlja várakozásomat. Gondolataimat olykor már az első szavak messze elragadják testemtől s egy téren kívüli valóságba helyezik, hol minden határ és minden szemszög megszűnik… A képzeletünkben élő tér természetes végtelenségét egy új, a második vagy akár a harmadik hatványra emelt végtelen cseréli fel. Ugyanakkor a végtelenségnek a végtelenje megtelik csenddel, mely azonban épp nem a hangok hiányát jelenti itten, hanem olyan telítettséget, mely minden hangnál valódibb, pozitívabb élményt kelt. Ilyenkor bármi földi zajnak, ahhoz, hogy eljusson hozzám, előbb e csöndön kell átkelnie.”

S hogy kell ennek az imának „külsőleg” megvalósulnia?

„Térden állva, fejünket lehajtva, készen arra, hogy a győztes kardja fejünket vegye; térdünket érintve kezünkkel: … hogy Isten irgalma, mint egy Atya vetése, úgy részesítsen bennünket az élet adományából. Néhány perc némaság. A szív ezalatt végképp kiürül s megfagy a halál érintésétől, hogy az új élet, a tiszta irgalom műve megfoganhassék bennünk. Így kellene Istent imádnunk.”

De talán a legszebb tanúságot szolgáltatják Simone Weil kegyelmi érintettségének mélységéről azok a sorok, miket az utókor mint Simone Weil imáját tart számon, s Kaelin atya cikke nyomatékosan idéz:

„Atyám, Krisztus nevében add meg nekem a következőket:

Hogy testem egyedül a Te akaratoddal mozduljon, vagy váljék mozdulatlanná.

Hogy hallásom, látásom, ízlésem, szaglásom és tapintásom a teremtés pontos lenyomatát adják.

Hogy szellemem, világosságod fényében, gondolatait egyedül a Te igazságod szerint rendezze.

Hogy érzékenységem a lehető leghatékonyabb formában élje át s teljes tisztaságában a fájdalom minden részletét, s az örömöt is a legapróbb rezdüléséig.

Hogy szeretetem Isten szeretetének emésztő lángja legyen bennem, s egyedül Isten iránt lobogjon.

S hogy minden, ami enyém, vétessék el tőlem, hogy Istentől fölemésztve Krisztussá lényegüljön át, s adassék eledelül a szerencsétleneknek, kiknek teste-lelke egyaránt nélkülöz mindenfajta táplálékot.”

Jegyzet

Katolikus szemmel (IX.)

Hétről hétre telt ház előtt forgatják A domb című angol játékfilmet. Nem meglepő, de igazmondásában mégis művészi alkotás. Morális ihletettsége sokban pótolja eszközeinek hellyel-közzel sematikus voltát.

Fő tanulsága a következő lehetne: az erkölcsi rend elengedhetetlen érték, de meghal, ha csak paragrafusokra szűkül le. Ekkor az erkölcs épp visszájára fordul, s a korlátolt, merev erkölcstől már csak egy lépés vezet az életellenes kegyetlenségig, s végül a gyilkos szadizmusig. Ki ismerné nálunknál jobban e tétel erejét? Krisztus szinte minden gesztusában ott él a betűvé fonnyadt „holt lelkektől” való idegenkedés és ítélet – ugyanakkor, amikor súlyt helyez az Írás minden egyes betűjének fontosságára. Ellentmondás ez? Nyilván nem, mert mindkét figyelmeztetésben ugyanannak az egy valaminek az aggodalma és szeretete ég: az élet, a lélek életének szeretete.

E szeretet mindenkori megőrzése persze nehéz és drámai feladat, ahogy a humanizmus szerepe is a földön egyre megújuló nehézségek sorozata.

Jegyzet

Meteor

a címe Friedrich Dürrenmatt legújabb komédiájának. A meteor itt – Dürrenmatt értelmezésében – váratlan eseményt jelent, meglepetést, mely meteorként csapódik a dolgok rendjébe, s mindent földúl, fölborít maga körül. A „meteor” tehát drámai struktúra is, drámatípus, mely szöges ellentéte a dolgok mélyéből organikusan kifejlődő történetnek. A történés, az esemény itt kívülről érkezik, csapódik a színpadra Wolfgang Schwitter Nobel-díjas író személyében. De még ő maga se a „meteor”, személye csupán a meteor érkezési helye, becsapódási pontja. A meteor, a meglepetés: Schwitter meghalni nem tudása. A színen hősünk háromszori föléledésének vagyunk tanúi. Ehhez hasonlót már többször elmondtak, de talán még senki ilyen leverő kiábrándultsággal.

A meghalni nem tudásról szól Samuel Beckett Ó, azok a szép napok című darabja is. Sőt, Beckett darabja még keserűbb, de azáltal, hogy sokkalta mélyebb, nem olyan leverő a hatása, mint a Meteor-é. Értéktörvénynek tűnik, hogy a mélység – legyen bár keserűség a neve – minden esetben felemel, vigasztal. Beckett egy földbe merülő öreg hölgyet állít elénk, ki felvonásról felvonásra mélyebbre süpped „sírjába”, míg utoljára csak a feje áll ki a talajból. Körülötte piperecikkei, tükre, fésűje, kenőcsei, táskája, kiégett fűcsomók, poros sivatag. A meglepetés meteora ide nem juthat el. Az öreg hölgy meghalni nem tudása se válik nyilvánvalóvá már-már egy vicc csattanó erejével, mint Dürrenmatt komédiájában. Mégis, Beckett hősének gondozott fürtjei és csapzott monológja többet mond erről a kárhozatba hajló földi „örökkévalóságról”.

Szándékától függetlenül a Meteor egyik legmeggyőzőbb tanulsága éppen az, hogy a kiábrándultság egymaga nem mondhat semmi lényegeset az ember végső sorsáról. Ezért Dürrenmatt komédiája is – minden részletleleménye ellenére – csak csúfolódás marad szemünkben.

Jegyzet

Dürrenmatt Meteor-ja

A Nagyvilág júliusi száma teljes terjedelmében közölte Friedrich Dürrenmatt komédiáját, a Meteor-t. A darabot hónapok óta játsszák Zürichben, s úgy tudom, rövidesen nálunk is bemutatják. A svájci kritika meglehetősen szélsőségesen foglalt állást a művel szemben, s a bírálatokban éppúgy helyet kapott a lelkes elismerés, mint a szenvedélyes elutasítás.

A darab főhőse, Wolfgang Schwitter Nobel-díjas író, miután meghalt és ismét föltámadott, megszökik a kórházból és régi, ifjúkori lakására megy – Hugo Nyffenschwander festőművész műtermébe – abban a reményben, hogy ott, fiatalsága színterén, sikerül majd végérvényesen jobblétre szenderülnie. De nem. Kísérlete itt is a föltámadás komédiájába fullad, míg a statiszták közül kontrapunktként többen is meghalnak körülötte, mint egy fertőző ragályban.

Ez a „komédia” alapötlete. De vajon sikerül-e Dürrenmattnak az alapötletet művé varázsolnia? Saját vallomása szerint a drámaíró legfőbb feladata az alapeszmét alkotása során a spontánig fejlesztenie. Ez a nézet tökéletesen elfogadható mint alkotói módszer; a hiba ott van, hogy Dürrenmatt darabjában az ötlet mindvégig ötlet marad, s a komédia egyetlen mondata se múlja felül a vázlatot. Az utolsó lépés lényegében azonos az elsővel, anélkül, hogy egy drámai kör végtelenjén vezette volna körbe az eseményt és figyelmünket. Az első tétel ugyanaz, mint az utolsó: ez lehetne a tökély képlete, de éppúgy a bukásé, a kudarcé is. A Meteor-ban nemcsak Schwitter vall kudarcot, de Dürrenmatt is. A „halhatatlan” Schwitter helyett a darab múlik ki nagyon is természetes halállal.

Ha ugyanis az alapötlet mélyére pillantunk, eleve kitűnik hamissága. Dürrenmatt tételesen Schwitter föltámadásáról beszél, holott a darabnak Schwitter halni nem tudásáról kellene szólnia, s egyes részletek hellyel-közzel erről is szólnak. Sajnos azonban csak hellyel-közzel és ellentmondásosan.

A meghalni nem tudásról egyébként nemrég már írt valaki remekművet. Samuel Beckett Ó, azok a szép napok című művére gondolok. Ez is komédia, ha nem nevetünk is közben. Ennek az utolsó képe is csaknem kísértetiesen fedi a legelsőt – de a bezárt körrel egy dráma egész poklába szállunk alá. „Hőse” egy öregedő hölgy, kit éveinek megfelelően derékig a földben – a sírban – állít elénk e modern példabeszéd, hogy a második felvonásban már vállig elborítva lássuk őt viszont, de nem tovább – s így vegyünk tőle búcsút, amikor a függöny legördül. Közben – két felvonáson át – egyebet se hallunk, mint az idős hölgy fecsegését, egyebet se látunk, mint üres tevés-vevését, szánalmas kis tárgyai, szépítőszerei között, tétova matatását a sivatagosan kopár földön, önmaga körül. Ez a „komédia” valóban a meghalni nem tudásról szól, de Beckett belülről ragadta meg e sivatagos öröklétet, s találta meg hozzá spontánul a kifejezés adekvát látványát. Beckett drámája a kőben szárnyal, míg Dürrenmatté belekövül a látványosságba. Dürrenmatt ötletét még a dráma előtt – az ötletek és viccek híg, ellenállás nélküli közegében –, realizálta ad abszurdum s csak aztán próbálta a dráma kritikusabb valóságába terelni, ami nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. Beckett hőse nem tud autentikusan meghalni, mert nem képes az autentikus életre sem, aminek épp egyik lényege a halállal folytatott örökös párbeszéd, legalábbis ahogy ezt minden nagy kultúra megfogalmazta (legmélyebben a kereszténység, s legutoljára az egzisztencialisták). S erről szólna Dürrenmatt hősének komédiája is, de sajnos itt az ötlet jóvoltából nem a meghalni nem tudás, hanem egy folytatólagos feltámadás csattanójának vagyunk tanúi. Nevetnünk kell, mint egy viccen, és nincs tovább. A csattanó megfoszt a drámától. Nem rugója a műnek, hanem akadálya. Végigkacaghatjuk a viccekre bomló darabot anélkül, hogy komédiát olvasnánk. És keserűségünket se a komédia váltja ki, mint nevetésünk közben is a jó komédiák, hanem a komédia kudarca. Amiről viccet mondunk, arról lemondtunk. Arról lényegében nincs mit mondanunk már.

A véletlen úgy hozta, hogy Dürrenmatt-tal a múlt év őszén beszélgethettem a Meteor-ról. A darabot akkor még nem olvashattam, s ezért csak címe felől faggattam őt. Mit jelent, hogy „meteor”? Dürrenmatt ezzel kapcsolatban rövid kis dramaturgiai vallomást tett. Szerinte kétféle dráma van. Az egyik szervesen, önmaga előzményeiből szüli színre az eseményt. A másik fajta drámában az „esemény” kívülről, akár egy „meteor” csap le a színpadra, a gyanútlan szereplők közé. Jelen drámában Wolfgang Schwitter a meteor, pontosabban Schwitter „föltámadása”, aminek Schwitter személye csupán becsapódási helye.

Ez így érdekes, és tisztán dramaturgiai szempontból talán igaz is. A Meteor-ban azonban a meteor becsapódásakor oly sokan halnak szörnyet, mint más, boldogabb korok véres tragédiáiban is csak elvétve.

Nem, ez a komédia sikerületlen és hamis írás. S még inkább az, ha mondanivalóját nem mint a meghalni nem tudás tragikus komédiáját értelmezem, hanem közvetlenül jelentése szerint, mint a kereszténység föltámadásba vetett hitének karikatúráját.

Jegyzet

„Fiat”

K. M.-nak

„Legyen” – mondotta Szűz Mária, amikor az angyal tudtára adta, hogy méhében, a Szentlélek erejével, megfogant az isteni gyermek. Ez a „fiat”, írja Emmanuel Mounier, szimbóluma lehetne minden emberi döntésnek. Máriának e véghetetlen bizalommal kiejtett szava Isten anyjává emelte őt, s ez a „legyen” teljes mélységében befolyásolja azóta is az emberiség drámáját.

Tökéletes engedelmességgel kiejtett szó volt, ami azonban a lélek abszolút szabadságában született. Ahogy igazán engedelmes egyedül szabad lélek lehet. S e csoda – a szabad választás és a tökéletes engedelmesség csodája a véghetetlen szeretettel szemben – azóta is nap nap után megtermi a maga isteni gyümölcsét. Minden gyökeres és szerető igen, amivel állapotunkat elfogadjuk, Isten megtestesülése bennünk. Más szinten persze, de mégis valóságos megismétlése annak az üdvtörténeti pillanatnak, ami Mária igenjét követte.

Kierkegaard, az emberi döntések természetrajzának mesteri kutatója és ismerője szerint az igazán szabad választás szükségszerűen együtt jár adott helyzetünk elfogadásával. Egy teljes mélységében kiejtett igen ugyanis már nem is az „adottnak” szól, hanem az „adott” állapot mögött megpillantott szeretetnek, Istennek. Igaz, Istent minden helyzet mögött megpillanthatjuk, de legrövidebben az adott pillanat, jelen állapotunk színe mögött. Miért késlekednénk, kicsinyhitűen, miért válogatnánk tovább?

Szabadságunkat féltenénk? Csakhogy szabadságunk kötöttségből kötöttségbe, idegenségből idegenségbe vándorol mindaddig, míg meg nem leli méltó tárgyát. Anélkül, hogy sérelem esnék rajta, szabadságunk egyedül a tökéletes szeretetben, Isten bensőségességében találhatja meg korlátlan kibontakozását. Állapotunk megszentelése ilyen értelemben nem is jelenthet egyebet, mint hogy a dolgok sűrűjén át rátaláltunk Istenre.

E gondolathoz közvetlenül kapcsolódik Simone Weil naplójegyzete a tökéletes kérő imáról. Szerinte akkor kérünk imánkban valamit a legigazabb szívvel, ha imánk végén már meg is feledkezünk eredeti kérésünkről, s egyedül Isten szeretetének és akaratának engedjük át magunkat. Hiszen akitől maradéktalan bizalommal kérünk valamit, annak gondviselésében is maradéktalanul bízunk, és szükségszerűen a magunk kérése elébe helyezzük szándékát.

De ez a bizalmunk ugyanakkor épp nem jelent egyszer s mindenkorra szóló mentességet a nehézségek terhe alól. A „fiat”, mit Mária kiejtett az Üdvözítő megtestesülésének hajnalán, nem áll egymagában a történet elején. Egy másik „legyen” is társul hozzá. Az, amit a történet végén mondott ki az Üdvözítő az Olajfák hegyén, s amiben a megváltás végső drámája testesült meg. Két „fiat”, két „igen”, amely mostantól fogva örökre várja már a harmadikat, a mi igenünket.

Jegyzet

Szodoma és Gomorra

Ábrahámot, az igazat, három vendég keresi fel. A vendég mindig hordoz valami istenit, s már itt előképe az ajtónkon kopogó felebarátnak, ki teljes jelenlétét majd az Újszövetségben nyeri el, akinek szükségében maga a Megváltó kér majd újra és újra bebocsátást portánkon.

Az Ábrahámot meglátogató három férfiban a szentatyák közül egyesek a Szentháromság első szimbólumát vélik felismerni. De a legszerényebb magyarázat számára is nyilvánvaló, hogy ha Ábrahám nem azonnal ébredt is tudatára annak – csak lépésről lépésre –, hogy maga Isten az, aki őt otthonában meglátogatta, a három jövevényben, a három felebarátban rögtön, már az első pillanatban meglátta a minden „ajtónkon kopogtatóban” ott rejtőző Istent, ahogy azt teljes világosságában csak jóval később fogjuk megérteni – s talán soha teljesen.

Szodoma tragédiája ezzel a csendes kitérővel kezdődik, a tragédiák örök dramaturgiájának megfelelően. De történik itt még egyéb is. Sárának, Ábrahám meddő és öreg feleségének, ígéretet tesz az Úr, hogy fiúgyermekkel áldja meg. Teszi ezt két város elpusztításának előestéjén. Az isteni bírónak olyan gesztusa ez, aminek lehetetlen mélyére látnunk. Az igazsághoz azonban minden bizonnyal közelebb járunk akkor, amikor az ítélkező Istenben is a fáradhatatlanul teremtőt figyeljük, s a szakadatlanul folyó ítélkezésen túl a szakadatlanul folyó teremtésbe vetjük reményünket.

De térjünk vissza a „három vendéghez”. Szodomába készülnek, hogy megtapasztalják, valóban olyan bűnös-e Szodoma és Gomorra, ahogy lakóik bűne azt égre kiáltja. – Antropomorfizmus? Az. És ugyanakkor megragadó előkészítése annak a „hiperantropomorfizmusnak”, mely Istent nemhogy emberként szerepelteti és beszélteti, hanem valóságos megtestesülését jelenti majd.

De ez még messze van. Most még Szodoma és Gomorra házai is állnak, a falak, amiknek földig kell porladniok holnapra. Hogy mindenkinek ott kell vesznie? Igen, mindenkinek. S itt Ábrahám, az ember, alkudozni kezd Istennel. És Isten enged: „Ha ötven igazat találok Szodoma városában, érettük az egész helynek megengedek”. Aztán megint Ábrahám és megint Isten. S az alku vége: ha tíz igaz akad a két városban, megmenekülnek. – Gyönyörű passzus. Ábrahám szavai épp azzal, hogy annyira emberiek, hatolnak egyenesen Isten szívébe. Alkuja közvetlen rokona Jézus főpapi imájának, melyben övéiért könyörög, ha Ábrahám könyörgése az alku fokain mint egy lajtorján ér is fel Isten közeléig.

A paradicsomkerttől Szodomáig – hosszú utat tett meg a bűn. Ádám és Éva szégyenkezve bújt el vétkével Isten szeme elől. Szodoma lakói tüntetnek bűnükkel. Ők nem kerülik Istent. Tudva vagy öntudatlanul: Szodoma lakói magát a „három vendéget” kívánják paráznaságukkal megfertőzni, mikor azok megszállnak a tiszta életű Lót házában, hogy a város vétkeit kikémleljék. A bűn titka itt már szégyentelenül tüntet. Szodoma fiainak erőszakoskodásában a Bibliában először válik egészen nyilvánvalóvá, hogy minden bűn késhegye Istent keresi, egyenesen ellene irányul.

Ami meg a számokat illeti, bizony tíz igaz sem akadt Szodomában. A két városnak pusztulnia kell. De Isten előbb, alkun kívül, a tiszta Lótot és feleségét kivezeti a pusztulásra ítélt helységből. Tudjuk – a parancs ellenére –, Lót felesége visszanézett a tűzesőben föllángoló és aláomló falakra, és „sóbálvánnyá változék”.

Olyan fordulat és olyan pillantás volt ez, s oly dermedés – mely azóta is foglalkoztatja a költők, a moralisták és gondolkodók képzeletét és elemzőkedvét. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy itt nem egyszerű asszonyi kíváncsiságról van szó, hanem a bűn legizzóbb és legridegebb együtthatójáról: a pusztulás szeretetéről. Lót feleségében a romlás izzó és fagyos érintése realizálódik. Tűzbe néz és beledermed a lángolásba. Nem uralkodott magán: azt akarta birtokba venni, amiből menekülnie kellett. Pillantása nem tudott lemondani arról, amiből Isten irgalma kiemelte. Lót asszonyának sóbálvány alakja örök képe az irgalmatlanul és látszatra kockázat nélkül elkövetett bűn elemi következményének.

Katolikus szemmel (X.)

Peter Weiss A vizsgálat című oratóriuma, amelyet négy órán keresztül adott elő a közelmúltban a magyar rádió, az egyetemes európai lelkiismeret-vizsgálat egyik leginkább megrendítő alkotása. A második világháború alatti megsemmisítő-táborokról szól, ahol százezerszám égettek embereket füstté és hamuvá. Ennek végrehajtói, mint vádlottak állanak bíráik előtt, tanúk vallanak ellenük embertelenségeikről. A vádlottak–bírák–tanúk minden szava hiteles: a szerző a valóságban is lefolyt perek aktáit emelte költészetté, azok szavaiból. Olyan lenyűgöző költészetté, hogy Kelet- és Nyugat-Németországban és Angliában: egyazon napon mutatta be rádiók egész sora, majd megrendítette az egész világot. A kollektív bűn elrémítő titka nekünk, magyaroknak is keserűen tanulságos abból az időből. Nálunk is nem egy vádlott vallotta: „Csak parancsot teljesítettem.” – De ha egy parancs teljesítése az emberiességnek a közlelkiismeret által ellenőrzött szabályaiba ütközik? Akkor a parancs teljesítése nemcsak személyek ellen, hanem egy egész nemzet ellen is emel előbb-utóbb vérvádakat. Az egész emberiség színe előtt is. Igen, az életünk, az emberiség élete, egyre inkább kollektivizálódik. Előbb-utóbb nem lesznek magános bűnök. Minden bűn, ezen vagy azon a fokon, közösségi bűn. Ez Peter Weiss drámai oratóriumának legmélyebb tanulsága.

Jegyzet

Szentek egyessége

Mindenszentek napja az egyházi év záróünnepe. A szentlecke János evangélista látomását idézi az isteni Bárány eljöveteléről és ítéletéről: „… hatalmas sereget láttam, amelyet megszámlálni se lehetett. Ott volt minden nemzet, minden népfaj, minden nép és minden nyelvcsalád. Isten trónjánál álltak az Isten bárányának színe előtt hosszú fehér ruhában s kezükben pálmaággal.” S a szentleckét követő evangéliumban a Nyolc Boldogságot hallgatjuk, mintegy válaszul és kiegészítésül arra, ki is az, aki egyedül lesz méltó ítéletet mondani. Isten Báránya, aki a tökéletes áldozat és a tökéletes ártatlanság képe, s aki a Nyolc Boldogságban az isteni irgalom, szeretet és igazságosság örök tükrét és törvénykönyvét hagyta ránk.

Szent János látomása időbeli előrevetítése annak az egységnek, ami azonban már most, itt a földön is egybeolvaszt bennünket az Istenben ujjongók s a purgatóriumban várakozók népével. S e kapocs nem más, mint a felebaráti szeretet, úgy, ahogy azt az Evangélium tanítja. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítják Jézusnak az ítéletre vonatkozó szavai: „Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok…” Éheztem, szomjaztam, mezítelen voltam… Egytől egyig a felebaráti szeretetről szólnak e szavak, s úgy teljesítik ki a Nyolc Boldogság igéit, ahogy két ember öleli át egymást az irgalom és a szeretet szorításában – ahogy az irgalmas szamaritánus és szerencsétlen felebarátja ölelkezhetett. Ez köztünk Isten jelenléte, s a kapocs, mely mindannyiunkat egybefűz békéjében.

Ennek az egységnek, mit az egyház szentek egyességének nevez, van azonban egy szigorú történelmi tanítása is. Hogyan éljük át az emberiséget, történelmünk jelenét? A felebarát, akinek enni adunk, ha éhezik, inni, ha szomjúhozik, ebben az aktusban mindig egyetemes értékű, nem csupán egyetlen ember, hanem az egész emberiség képviselője is. Amit neki cselekszem, abban még közvetett értelemben se szerepelhet semmiféle kizárás. Jellege olyan egyetemes – hogy fordítva lehetetlen megfogalmazni. Ha egy éhezőnek enni adok, ez sohase jelentheti azt, hogy amikor neki adok, a többinek nem. A szeretet minden egyes cselekedete minden egyes ember felé irányul, mert ha nem, akkor már nem is szeretet a neve. A szeretet lényege szerint egyetemes. Nincs is másféle szeretet. Amit eggyel cselekszem, titokzatos módon mindenkivel cselekszem. Mert túl az egyes emberen, s túl minden egyes emberen, csak így találhatok Istenre.

Éli az életét

Miről szól a film? Tulajdonképp nincs meséje. Néhány egészen laza szövésű jelenetben nyomon kísérni egy fiatal lány sorsát: az első bukástól – a prostitúción át – hirtelen, erőszakos haláláig.

A film „mondanivalója” konkrétumokban gazdag, ugyanakkor igen röviden summázható. Egy fiatal párizsi lány, megrekedve az élet felületén, szinte észrevétlenül adja el magát a foglalkozásszerű szeretkezésnek, hogy végül – s épp a fölébredő szerelem küszöbén – saját barátja és csábítója revolverlövése végezzen vele. Amit a mondanivaló katartikus erővel szuggerál, lényegében nem több, mint annak a felismerése, hogy valaki milyen észrevétlen kis eltérőkön át jut el a végső eltévelyedésig. Ebben a tolmácsolásban hatványozott hangsúlyt kap életünk szinte minden mozzanatának kockázatos kétértelműsége, s az a nézet, hogy a legnagyobb bűnöst is egyúttal áldozatnak kell tekintenünk, amit a legszigorúbban értelmezett kereszténység is mindig hangsúlyozott. Godard, a rendező, ehhez még szűkszavúan, de rendkívül érzékletesen fölrajzolja a társadalmi környezetet, mely fagyos számításával itt a bűnösnél is bűnösebbnek bizonyul.

E filmben egészen nyilvánvaló annak az igazsága, hogy egy alkotás lehet erkölcstelen szándékú akkor is, ha látszatra tökéletesen illedelmes, s mélyen morális, ha céljainak megvalósítása érdekében esetleg szükségesnek találja az emberi test mezítelenségének megmutatását. A mezítelen testnek tökéletesen más a képe és jelentése egy sebészorvos kése alatt, mint egy mulató plakátján. A képzőművészetben ma már senkinek se okoz problémát, a filmben azonban annyi visszaélés történik e téren, hogy érthető egyesek válogatás nélküli idegenkedése és elutasítása. Így azonban nem jutunk sehová. Ha a kényes, de valódi műveket úgy kezeljük, mint a pornográfiával tüntetőket, ezzel csak az utóbbiaknak teszünk szolgálatot; ezután minden pornográf film részesnek érezheti magát a művészeten esett igazságtalanságban.

Viszont az is igaz, hogy bizonyos műveket csak érett ítéletettel rendelkező közönség értékelhet, olyanok, akik a mű belső szándékával, sugallataival érintkeznek, s így követik a látványul kapott képsorokat.

Az Éli az életét mezítelen szomorúsága a hétköznapok poklaiban igyekszik nyomon követni egy eltévedt fiatal lányt. Mindenben őszintén, úgy, ahogy van. Ez igaz. De viszonzásul föltárja e sors minden fagyát, a test poklának minden sivárságánál sivárabb mezítelenségét. S ez nem kis dolog – s erkölcsi leckének se utolsó.

Jegyzet

Újra a fiatalokról

Újra és újra – szinte hullámszerűen ér el, ötlik szemembe a mai fiatalság rendkívüli érzékenysége, igazságszomja, ezerféle képessége, kritikai éleslátása, ítélőereje.

Mit jelentsen ez? Ami a magam nemzedékében egyesek terhes kincse volt – most egy nemzedék sajátja lett. Sokszor tűnődtem ezen, s van rá elméletem is – kielégítő magyarázat helyett. Úgy gondolom, hogy régen, aki nyílt szemmel és nyílt szívvel kívánt tájékozódni a világ való dolgaiban, előbb saját erejéből, s ha máshol nem, legalább szellemében le kellett hogy rombolja maga körül a „díszleteket” – a sémák és kiürült gondolatok spanyolfalát –, hogy megpillanthassa magát a világot, a festett egeken túl a valódi égboltot, a valódi tengert. De ez a „teremtő rombolás” fájdalmas volt, s rendkívüli erőt és szívósságot kívánt, hiszen e „díszletek” nemcsak a külvilág, hanem saját magunk szokásait, hiedelmeit is jelentették. Igaz, elmeszesedett tagok voltak ezek, de eltávolításuk azért éppúgy elevenbe vágott.

Nos, a mai fiatalság, a háborús nemzedék, a színfalak leomlásának történeti pillanatában született. A kendőzetlen valóság egyfelől tragikus, másfelől páratlan mélységekre nyíló panorámájával maga körül. Óvakodtam leírni az előbb, hogy „zseniális nemzedék”, de azt hiszem, hogy ébredésének pillanatáról, személytelenítve a fogalmat, nyugodt szívvel mondhatjuk: „zseniális pozíció”! Helyzeti zsenialitás. (Ez a fogalom, különben, talán egy-egy nagy kor szellemi titkához is közelebb vezethetne.)

Igen, kivételes helyzet az övék, a történelem fölkínálta tisztánlátás pillanatában fogant nemzedéké. Nehéz és nagyszerű. Van azonban egy buktatója. Az, hogy a „díszleteket” nem saját erejükből rombolták le. Maguktól hullottak porba azok, mint Jerikó falai. S a kérdés most ez: lesz-e a fiatal szívekben-elmékben elegendő erő az alkotásra, a valódira, szívósság, mihez régen hozzásegített a tisztánlátásért vívott egyéni küzdelem minden keserve, tanulsága, tanoncideje.

Egy kivételes jelenség – számomra, számunkra – ismeretlen kérdése ez. Mégis, mi, akik egy előző nemzedék hanyatló hullámába tartozunk, nem ismerünk – s ezt, úgy érzem, egész nemzedékem nevében mondhatom – e kérdésnél forróbbat. Se reményt keltőbbet, se nyugtalanítóbbat.

Jegyzet

Ábrahám áldozata

Ezzel elérkeztünk az Ószövetség talán legnagyszerűbb és legtitokzatosabb fejezetéhez: „Miután ezek megtörténtek, megkísérté Isten Ábrahámot és mondá neki: Ábrahám, Ábrahám! Ő pedig felelé: Itt vagyok. Mondá neki (az Isten): Vedd egyetlenegy fiadat, kit szeretsz, Izsákot, és menj a látomás földjére, és ott áldozd fel őt égő áldozatul az egyik hegyen, melyet mutatok neked.”

Kierkegaard – az egzisztencialista filozófia atyja, s a modern vallásos irodalom nagy ihletője, ki gyönyörű tanulmányt írt Ábrahám hitéről, s akihez épp ezért még többször visszatérek – már itt, az első pillanatban rendkívül fontosnak tartja azt a tökéletes csendet, amivel Ábrahám Isten e „rettenetes” parancsát fogadta.

Mielőtt azonban bármit mondanánk Ábrahámról, szükségesnek látszik, hogy áldozatát egy pillanatra az Újszövetség felől közelítsük meg. Francia nyelvű, 1963-as Bibliámban, amely a jeruzsálemi biblikus intézet jegyzeteivel készült, magyarázatul többek között ez áll: „A szentatyák Izsák feláldozásában Jézusnak, az egyszülött Fiúnak áldozati előképét látták”. Ami kívülről próbatétel – belülről, Isten felől nézve Ábrahámnak az Atyaisten szeretetmisztériumába való beavatásának tűnik. És az is. Erről tanúskodik egy későbbi mondat, mi az Ószövetségben először tesz említést a megváltásról, Ábrahám hitének jutalmaképp. Isten Ábrahámhoz: „… és megáldatnak ivadékodban a föld minden nemzetségei, mivelhogy szavamnak engedelmeskedtél”. Mi már tudjuk, hogy az ivadék, kiben megáldatnak a föld minden nemzetségei, nem más, mint Jézus Krisztus.

De Ábrahám mindezt még nem tudja, mikor a „rettenetes” parancsot meghallja szívében. S Kierkegaardnak igaza van, hogy legmegrendítőbb az a csend, amivel Ábrahám hozzáfog a parancs teljesítéséhez. Szerinte Ábrahám lelkének több szféráját kell ehhez megközelítenünk. Emberi szívét valószínűleg foglyul ejtette és megbénította a képtelen áldozat súlya. Mit mondhatott volna erkölcsi magyarázatul feleségének, környezetének? Lelke isteni részével viszont tökéletesen egyedül maradt Istennel. Kierkegaard itt döntő megkülönböztetést tesz egyfelől a hős, a nevelő és másfelől a szent, a vallásos lélek között. A hős és a nevelő, még ha áldozata magányos és tragikus is, halálának értelmével sose szakad el a közösségtől, igazával, ha máshoz nem, az utókor embereihez fellebbez. Egyedül a szent merészel áldozatával egyedül maradni, egyedül – szemközt Istennel. Ezért csodálom Ábrahámot – írja Kierkegaard – annál inkább, minél kevésbé volna erőm utánozni őt.

Kizárólag az emberi, vagyis az erkölcsi szféra felől Ábrahám áldozata képtelenségnek tűnik. Ugyanakkor Isten nem kérte volna tőle egyszülött fiát, Izsákot, ha nem tudta volna, hogy Ábrahám mennyire szerette a fiút. Sőt mi több, ha Ábrahámnak fia iránti szeretete nem lett volna a legnagyobb, mit apa fia iránt érezhet – engedelmessége őrület és gyilkosság lett volna. Ábrahám öreg szíve azonban oly forrón szerette a gyermeket, hogy Isten méltónak találta őt arra, hogy beavassa saját isteni-atyai szeretetének áldozatába.

Ehhez, írja megint csak Kierkegaard, az szükséges, hogy az egyes ember, mint egyes ember, abszolút módon kapcsolódhassék az abszolút Istenhez. Különben – teszi hozzá – Ábrahám elveszett. De így csak hallgat. Mit mondhatna magyarázatul a világnak?

A tökéletes hit csodája – kívülről nézve – mindig rejt valami fölfoghatatlant, sőt ellentmondásosat magában. Megrendült szívvel és elmével érezzük, sejtjük, hogy Ábrahám hite lényegében a szeretet legmélyebb titkába vonta be őt. Szemünk mégis káprázik a látványtól. S ez az ellentmondás – görög szóval: paradoxon – valami módon mindig megjelenik, valahányszor az örök érintkezik az időbeli történéssel.

Az Újszövetség azonban mégse hagy tökéletesen tanácstalanul bennünket Ábrahám tettének „paradoxonával”. Hiszen Jézus szelíd és végtelen szeretete szintén valami hasonlót követel mindannyiunktól: lemondást mindarról, amit szeretünk, s nemcsak a magunk, hanem mások életéről is őérette: hogy mindent százszorosan visszakaphassunk – s most már teljes mélységében és realitásában – őbenne. Hogy ennek az áldozatnak nem egy hegyen és nem egy máglyarakáson kell megtörténnie? Az emberi szív mélye reálisabb hely minden hegynél és minden máglyarakásnál.

Minden Istené, mivel egyszerűen az ő szeretete több minden emberi szeretetnél és önszeretetnél. S a szeretet e végső, hatalmas törvénye érvényes akkor is, ha az időben, emberi történetben kifejezve, paradox képet mutat is – sőt annál inkább. Ami újra semmit se von le Ábrahám föltétlen hitének vakító csodájából, sőt, ha lehet, még csodálatosabbá teszi azt.

Jegyzet

Jákob álma

Az Ószövetség következő, jelentésben megragadóan gazdag helye: Jákob álma. Jákob Bersébából úton van Hárán felé, s „hogy a nap leszállott, meg akart nyugodni, vőn egy ott heverő követ s feje alá tevé s azon a helyen aluvék. Álmában aztán azt látá, hogy egy létra áll a földön, teteje az eget éri s az Isten angyalai fel és alá járnak rajta s az Úr a létrára támaszkodik…”

E látomás legegyetemesebb érvényű, misztikus kifejtését találjuk Keresztes Szent Jánosnak A lélek éjszakája című könyvében. Jákob létrájának fokai a lelki tökéletesedés fokozatai, „mivel – írja Keresztes Szent János – ama létrafokok, mik a fölszállásra szolgálnak, ugyanazok a fokok alkalmasak az alászállásra is: ugyanazok a fölismerések, mik lehetővé teszik a lélek Isten felé való fölemelkedését, alkalmasak arra is, hogy a lélek alázatossá váljék. Mivel a valóban Istentől származó sugalmazások sajátja, hogy egyszerre teszik alázatossá s emelik fel a lelket. Ezen az úton: alászállni annyi, mint fölemelkedni, és fölemelkedni annyi, mint alászállni: mert »aki megalázza magát, fölmagasztaltatik és aki fölmagasztalja magát, megaláztatik«”.

Aki ezt az utat választja, sok öröm mellett számos súlyos nehézségnek néz elébe, miként a nagy ünnepeket megelőzi a böjti időszak. Alászállás és felemelkedés kettős mozgása lényegében: Isten és önmagunk kölcsönös és fokozatos megismerését jelenti. Isten megismerése: fölemel. Önmagunknak megismerése: alázatra, s egyre mélyebb alázatra int. S e feszültség tart mindaddig, míg a lélek tökéletesen s véglegesen nem egyesül Istennel, ki „a lajtorja végére támaszkodik”.

E lajtorja – folytatja fejtegetéseit Keresztes Szent János – az isteni szeretet iskolája, minek tíz fokát, fokozatát különböztetjük meg. Az első fokon: elsápad a lélek, étvágyát veszti, s az istenszeretet nyugtalansága szállja meg. A második fokon: mindig, mindenütt és mindenben Istent kutatja. A lélek itt nyeri lendületét; ahogy Mária Magdolna se torpant meg a sírnál az Urat keresve, még az angyalok láttán se. A harmadik fokon: az Isten utáni vágyakozás a fehér izzásig hevül. Ha ez a vágy, mi lesz maga az isteni szeretet? – kiált fel a szent. Ezen a fokon: minden eddigi erőfeszítésünk törpévé zsugorodik szemünkben, és mi is azt érezzük, amit Jákob érzett: „miután hét esztendőt szolgált, semminek vélte azt, szerelmének nagy volta miatt”. A negyedik fokon: a lélek nem keresi többé semmiféle vigasztalódását vagy kedvtelését, sőt magától Istentől se kér több segítséget, mivel világosan látja, hogy máris megszámlálhatatlan kegyelemben részesült. Miért is az Úr kivételes és gyakori boldogságban részesíti az ilyen lelket, gyakran látogatva meg őt a szív rejtekében.

A tökéletesedés ötödik fokán: a megérkezés szent türelmetlensége várja és űzi tovább az éhes lelket, míg a hatodik fok: könnyűvé teszi röptét, amilyen a zsoltárbeli szarvasok futása a források vizéhez. A hetedik fokon: Isten akadályokat nem ismerő bátorsággal tölti el az ideérkezőt. De a bátor szívet és szabadságot – mely Isten felé való röptében nem ismer többé akadályt – Isten csak megfelelő alázatért adja cserébe, nehogy a lélek minden eddigi erőfeszítése kárba vesszen, visszájára forduljon.

Következik a nyolcadik és kilencedik fokozat, Jákob létrájának a csúcsa.

A nyolcadik fokon: a lélek eléri isteni Jegyesét. Átöleli, de még nem örökre. Sokan e fokon megállnak, mivel mint Dániel, a „vágy emberei” – s maga a vágy úgy érzi, nincs tovább. A kilencedik fokon: a lélek Isten „édes tüzébe” ér. „E fok már a tökéleteseké, kik szelíden lobognak Istenben” – írja szó szerint Szent János.

A tizedik fok: túl van a világon s a test körén. A lélek színről színre látja Istent, hasonul hozzá és részesül benne.

*

Röviden így tolmácsolhatnánk Keresztes Szent János fejtegetéseit. A gyönyörű bibliai kép a lajtorján föl-alá szálló angyalokkal eszerint a két rokon erény, Isten megismerésének és önmagunk megismerésének szimbolikus kifejezője. Ezt üdvtörténetileg csak még inkább kiszélesíti az álom végén elhangzó ígéret, mit Isten tesz Jákobnak: „És annyi lesz az ivadékod, mint a földnek porszeme: kiterjedsz nyugatra s keletre, északra meg délre, és benned s ivadékodban nyer áldást a föld minden nemzetsége”.

Jegyzet

Háborús rekviem

A szerző közreműködésével nemrég hallhattuk Benjamin Britten Háborús rekviem-jét. A mű érdekessége, hogy a latin miseszöveg mellett Wilfred Owen mai angol költő nagyszabású versét is magába foglalja a rekviem – mintegy az örök latin szövegbe oltva korunk tragédiáját. Owen szövege bonyolult, modern líra, olykor alig megközelíthető képekkel, fordulatokkal. Mégis – legalább fővonalában – érdemes talán követnünk a latin és a modern szöveg hullámzását, ölelkezését, fölmagasztalódását. Azt, ahogy a modern tragikum zaklatott, lázas szavai elcsitulnak az örök szeretet mindennél szelídebb és hatalmasabb tűzvészében – századunkban, a XX. században, Benjamin Britten kiemelkedő zenei alkotásának szövegkönyve szerint.

*

Mivel a teljes ismertetés már csak terjedelme miatt is lehetetlen, a latin részeket csupán jelzem, az angol szöveget viszont fontosabb képeiben s minél eligazítóbban kivonatolva igyekszem tolmácsolni.

*

Most, ismertetésem végén, szomorúan kell látnom, hogy lehetetlen föladatra vállalkoztam. A versek bonyolultsága gránitként őrzi költői titkát, s ellenáll a cikkszerű ismertetésnek. De meghiúsult igyekezetem arra talán mégis jó, hogy legalább durva térképét adja a ritka erejű mű élővilágának.

Jegyzet