Három találkozás

Azt hittem, ismerem Klee művészetét. A reprodukciók közvetítésével is a legjobb modern festők közt tiszteltem. Infantilis finomság, metszően éles, mégis bújócskát játszó humor, páratlan színízlés; ilyesféléket gondoltam róla. De a valóság ennél sokkalta több. A berni múzeumban az igazi Kleevel találkozhattam, azzal a Kleevel, aki minden látszat ellenére reprodukálhatatlan.

Kezemben tarthattam rajzait, csodálatos akvarelljeit. Minden közvetítőanyag szigetelése nélkül érintkezhettem páratlan érzékenységével.

Klee külsőre hasonlított Bartókra. De amíg Bartók – most meg már a művekről beszélek – csupán a tisztaságig jutott el, Klee az ártatlanságig emelkedett. Nem infantilis, hanem ártatlan – ami döntő különbség, s talán a legtöbb a művészetben. Ezen a fokon csak a népművészet, s a legkülönbek tudtak megnyilatkozni. A könyörtelen őszinteség, s az öntisztulás pokoljárása, a szellem minden önelemzése, s a lélek minden vetkezése ezért van. Eljutni az ösztönök darócától a mezítelenségig, s a mezítelenségtől az ártatlanságig. Az ösztönök koromsötétjéből Klee művészete egy bárány ártatlanságának erejével világít.

A csírák és fűszálak hatalma: a csillagok gyengédsége.

Neuchâtelben él, domboldalon, magasan a tóparti város felett. A hatalmas kertben szétszórt falevelek és gálickék szivacsdarabkák. Hideg van a kertben és bent a villában is, rendetlenség és elegancia.

A házigazda sehol. Egyedül ülünk a szalonban, egy farkaskutya és két leláncolt kakadu társaságában.

Fázunk. Dürrenmatt kigombolt ingben jön közénk, nagyon halkan és kényelmesen. Új drámájának Meteor a címe, ami itt eseményt jelent. Ahogy magyarázza, kétféle drámát ismer: az egyiknek a történés, a másiknak az esemény a mozgatója.

Azután a film, a televízió és a színház ellentmondó dramaturgiájáról esik szó, arról, hogy a film nélkülözi a színház legmágikusabb lehetőségét, a szereplők beléptetését, mintegy színre-keletkezését. Majd Dürrenmatt ismét visszatér a Meteor-ra, miközben pipájával fűti magát.

Ebédelni már lent a városban ebédeltünk. A második pohár bor után Weöres Sándor előhozakodik egy négysoros versével, amit Dürrenmattról rögtönzött, de aminek sajnos, csak utolsó két sorára emlékszem:

(Úgy Weöres, mint az én némettudásom meglehetősen hiányos. Már csak ezért is találom kitűnőnek sorait, s kérek elnézést a magam számára az idézett „remekmű” esetleges nyelvtani hibáiért.)

Falu a svájci hegyek közt, de a gyönyörű tájból mit se látunk. A vizes-tejes köd csak a premier plánt ismeri, csak a legközelebbi tárgyakat, arcokat, de azokat oly erővel és intimitással, mintha a világ fehér mozivászonra volna darabonként rárajzolva. Nehéz kapu mozdul előttünk a tökéletes csendben, s már bent is vagyunk a karthauzi kolostor udvarán.

Vezetőnk arca mint egy hatalmas kavics, sima és áttetszően-áthatolhatatlan. Mozgása nehézkes, mégis gyengéd. Hosszú alakja egy kölyökkutya sutaságát idézi, súlyos bakancsa az auschwitzi rabokat. Olyan nehéz némileg is pontosnak lennem. Vezetőnk távoli mosollyal, mintha leckét mondana. Egyszerű fráter. Fehér ruháján földnyomok és néhány gondosan varrt szegletes folt.

Ez itt a kórus. Alattunk a félhomályban láthatatlan hangok mondják imájukat. Ez itt az ebédlő. Hetente egyszer, vasárnaponként közös ebéd, de beszélni akkor se beszélhetnek egymással a karthauziak. Ez egy páter cellája, kertje, asztalosműhelye. Ez itt a könyvtártermünk

Hátrafordulok, hogy a többiek jönnek-e? S megdöbbent, ahogy mozdulatomra a látszatra „távoli” vezetőnk reagál, ahogy hátával meglátja parányi tanácstalanságomat, s úgy fordul vissza hevesen hozzám – talán elfáradtam? –, mintha nehéz sebet kaptam volna.

Ez a temetőjük. Kísérőnk ismét távolian áll közöttünk, s miközben beszél, egyik lábáról a másikra nehezedik. Utoljára egy amerikai jelentkezett a kolostorban felvételre, aki Európába jövet írógépét a tengerbe dobta. Sajnos, csak két napig bírta közöttünk a szótlan életet.

A köd fehér vásznán nedves faágak és egészen közeli sírkeresztek.

Bevezetőül Klee ártatlanságáról írtam. Mit mondjak itten? Simone Weilt kell idéznem: „Ártatlannak lenni annyit tesz, mint magunkra venni a világ minden terhét. És eldobni minden ellensúlyt.”

(Új Ember, 1965. december 25.)