Úton levő vándorexpedíciók

Hajlandók vagyunk arra, hogy korunk tudományos világképét a művészeteken is számon kérjük. Holott e két birodalom legfeljebb szomszédos, de közel se azonos egymással. Önálló fejedelemség mindkettő: saját törvényekkel, saját küldetéssel. Hogy csak a legszemléltetőbb művészi-nyelvi példát említsem: a költészetben ma is „följön a nap” – mintha Galilei nem is élt volna. A költészet ereje, igazsága, sőt korszerűsége is egészen másképp jelentkezik, mint a tudományoké. A két nyelvet összekeverni, csupán mindkettő elkorcsosítását eredményezné: a művészetet egy steril eszperantó használatára kárhoztatná.

Még ennél is nagyobb tévedés azonban a tudományos világkép átmeneti érvényességeit számon kérni a vallásos zsenialitás megnyilatkozásain. A Genezis leírja a világ szakaszos teremtéstörténetét. És vallásos leírásban a vallásos (tehát egyedül illetékes) figyelem számára: egyedül Isten teremtő, atyai gesztusának az értékelése és érzékeltetése a perdöntő. S ez csodálatos plaszticitással jelen is van a Genezis kezdő soraiban. Ezt az isteni gesztust ma se tudnánk se igazabban, se korszerűbben kifejezni, közölni, megfogalmazni a vallásos figyelem számára, de tulajdonképp a művészi figyelem számára se, amely bizonyos vonatkozásokban rokonabb a vallásos világgal, mint a természettudományok világa. E rokonság oka, hogy úgy a vallásos, mint a művészi figyelem sokkal gazdagabb és összetettebb a szaktudósok figyelménél. Egy példát mondanék rá. A csillagász, amikor az égboltra néz, kizárólag arra figyel, amit műszereivel érzékelhet. Egy költő – hívhatják Hölderlinnek, József Attilának vagy Danténak –, ha igazán költő: léte, egzisztenciája, érzelem- és képzeletvilága egészével pillant a csillagokra, és legszemélyesebb sorsára vár tőlük választ, hacsak egy hasonlat erejéig is. És a szent? Az ő figyelme még a költőénél is várakozóbb és mélyebb, s egy egész minőségi fokozattal gazdagabb.

A Biblia megfogalmazásában a figyelem e fokozatossága mindig világos is volt, s abból fakadt, hogy ma még parcellákban tudunk csak gondolkodni, „részekben”, s távol állunk a végső igazság színről színre való látásától.

Tudomány, művészet, vallás – e szomszédos, de különálló, nem közvetlenül, hanem csak közvetve összefüggő tartományok – csak akkor beszélhetnének közös nyelvet, ha mindegyik már a centrális, végső igazság birtokosa volna. Mindegyik azonban csak megközelítése más-más irányból egy közös célpontnak, amit mindegyik végső igazságnak nevez.

Ez azonban nem zárja ki a sokszor nagyon is termékeny indirekt kapcsolódások, hatások lehetőségét, a „rádió-összeköttetést” az úton lévő vándorexpedíciók között. Csak illetéktelenül ne leckéztessék egymást, ne zavarják a másik fél áhítatos útkeresését, s azon a nyelven igyekezzenek megérteni a másikat, amilyen nyelven az beszél. Mert igaz, egy angol szövegről akkor is lehet bizonyos képem, ha szót sem tudok angolul, egy szobrot is nézhetek pusztán fizikus szemmel, s hihetem, hogy a benne lélegző remeket a márvány realizálja, mivel anyag nélkül a legszellemibb remekmű se létezne, így is hihetem, de ez mégse a megközelítés valódi útja. Amíg nem jutunk el ama megígért egységig, hogy ne rész szerint, hanem egységben és egészében közvetlenül szemlélhessük az igazságot – addig minden igazságot a maga útján kell megközelítenünk, ha valóban vele akarunk találkozni.

Így egy görög szobor igazi jelentését nem akkor kapjuk meg, ha egy kórbonctanos szemével fürkésszük, hanem ha emberi sorsunk egészével fordulunk feléje, s nélkülözhetetlen anyagában se végső okát, hanem alkotója teremtő szellemének csupán eszközét szemléljük. És hasonlóképp vallásos figyelmünkkel – a Genezis olvasásakor például – Isten teremtő gesztusára figyelünk. De arra igazán. Akkor megkapjuk azt, amit az közölni akar: a bizalom áhítatát, hogy az ismeretlen mélyén a szeretet mindennek alfája és ómegája, s hogy a mozdulatlan csillagok s a róluk szóló változékony tudásunk mögött a Genezis Istenének örök-aktuális ereje virraszt.