Egyetlen pillanat kegyelme

Mulatságos történettel kezdeném. Esztendőkkel ezelőtt a Belvárosi kávéházban üldögéltem, amikor is egy idős hölgy ment el az ablak előtt.

– Mit gondolsz, ki volt ez? – fordult felém barátom, akivel gyakran játszottunk efféléket.

– A foglalkozása? – kérdeztem.

– Igen, a foglalkozása.

Az asszony eközben a sarokra érkezett, s ott még egyszer föltűnt a túlsó ablakban.

– A foglalkozása…? – kezdtem bizonytalan hangon, majd hirtelen a látnok bizonyosságával: – fényképész!

Először barátom ijedt meg, majd én, hogy kitaláltam: az asszony csakugyan fényképész volt. Pedig elvétenem lett volna lehetetlen! Mikor ugyanis az ismeretlen hölgy a kávéház túlsó ablakához ért – ő is észrevehette, vagy már előzőleg is észrevette barátomat –, s most a kellő helyzetet kihasználva, szeme sarkából pillanatfelvételt készített rólunk. Nekem e pillanatfelvételt csak elő kellett hívnom – mindenfajta retusálás nélkül.

Sejtik talán már, miről van szó: a művészi figyelem természetéről és sorsáról.

Engem álmaimnak sohase a köznapi értelemre lefordítható jelentése, analízise érdekelt, hanem az álomképek minőségi ereje. Hogy mi is az, ami miatt álmunkban a legelmélyültebb érdeklődéssel szemlélünk egyetlen szál csenevész fácskát is, amikor pedig ébrenlétünkben közönyösen haladunk el akár a legszebb erdő előtt?

Úgy vélem, az álom ereje abban rejlik, hogy az álomban minden egy. Együtt és egyben van: kép, értelem, érzés, vágy és cselekedet, kint és bent, hasonlat és hasonlított. Álmunkban mintha az elveszett paradicsomba járnánk vissza, érintetlen pázsitfoltok és elszenesedett ligetek közé. Ettől olyan szép; ettől olyan lidérces. De mindenképp valami visszahozhatatlan egységet idéz, ami végképp mögöttünk már. Talán ezt az elveszett egységet keressük a művészetben is, próbálva összerakni a részeket harmonikus egésszé? Így az eklektikus hajlandóságúak. Van azonban ennél egy forróbb „megoldás”, mely a megosztott valóságot nem összerakni, hanem egybeolvasztani kívánja, hogy ismét együtt és egyben lehessen minden: kép, értelem, vágy és cselekvés, hasonlat és hasonlított, mindaz, amitől az álom pázsitjai és ligetei tépettségükben is oly kifejezőek, szakadozottságukban is oly egyek.

A művészetben ez a „forróbbik eljárás” egyetlen pillanat ajándéka. A művész minden erőfeszítése ennek az egy pillanatnak a kegyelméért történik, s nélküle minden hiábavaló. Mindegy, hogy mikor következik be, munkája közben, vagy mindjárt az első, vagy akár utolsó pillanatában. Sokszor már meg is történt, amikorra észreveszi. Nem fontos; a fontos az, hogy észrevegye. Akkor már ott is van, realizálódott is művében, véglegesen és megmásíthatatlanul, erőfeszítés nélkül, mint a legfőbb erőfeszítés gyümölcse, s azon túl a legkeserűbb műben is ez az egyetlen édesség az egyedül érvényes.

Az én fényképésznőmet is a pillantásáról ismertem fel. Jó iskolája volt; iskolázott figyelme.

De a művész figyelme ennél sokkalta mélyebb. És figyelménél is mélyebb az a bizonyos pillantása, ama bizonyos pillanatban, melyről az imént esett szó.

Többször is végigjárva a most megnyílt Kondor Béla-kiállítás képeit: lépten-nyomon, képről képre megállapítható a festő egyre mélyebbről érkező tekintete, az a mind beljebbre exponált pillanat, mitől a világ egy másodpercre egy lett, és nemcsak a vásznakon, és nemcsak egy másodpercre.

Az évszámok segítségével nyomon követhetjük e figyelem sorsát. A vonalak egyre kuszábbak, egyre elengedettebbek. De az egész egyre könyörtelenebb pontossággal, egyre irgalmasabb éleslátással, egyre gyengédebb ökonómiával szól hozzánk. S ez az egység többé már nem mögöttünk, hanem velünk van.

Simone Weil még tovább megy, amikor egyenesen figyelmünktől teszi függővé szeretetünket, a kettőt mintegy azonosítva egymással. Előadásában az irgalmas szamaritánus története a figyelem története, csoda, mely a fölismerés villámcsapásaként játszódik le két ember között, „akik közül az egyik birtokosa emberi személyiségének, amit a másik tökéletesen elveszített. Kettejük közül az egyik parányi mezítelenség csupán, erőtlenül és vérzőn az árokszélen, névtelenül, anélkül hogy bárki is tudna róla. Azok, akik elmennek mellette, alig veszik észre, s pár perc múlva azt se tudják, mit is láttak szemükkel. De egyvalaki megáll az úton és fölfigyel rá. A cselekedet, mi ezután következik, már csak automatikus folytatása a figyelem e pillanatának. Ez a figyelem: teremtő volt. A cselekvés, ami pedig követi: lemondás. Föltéve, hogy tiszta. Aki végbeviszi, lemond önmagáról, hogy a másikat életre keltse. A felebaráti szeretet, mivel teremtő figyelem a szülője, rokon a zsenialitással.”

És ezzel tulajdonképpen eljutottam oda, ahová meg akartam érkezni, s amit már előzőleg Kondor művészetében irgalmas éleslátásnak neveztem. A felületen egyre sokasodó esetlegességek, zavar és tanácstalanság, mind lazább szövetek, foszlékonyabb matériák, kiszolgáltatottabb lények és tárgyak, de mind egy láthatatlan teremtés egyre átfogóbb és egyre lemondóbb gesztusában, aminek nem lehet ellenállni.

Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintetet és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen, mint a segítség. A felebarát pillantása ez, és az angyalé – ahogy angyal volt, aki hátunk mögött valamikor a kaput bezárta.

 

Jegyzet