Aki csak füllel hallgatja…

Heinrich Schütz János-passió-ját közvetítette a rádió. Schütz magányos óriása a zenének. Műveit a harmincéves háború poklában komponálta: a hit, a szeretet és az emberi alkotóerő tiltakozásaképpen. Tragikus, mégis győzelmes életműve kivételes erővel int, bátorít és tanít ma is.

Arra int, hogy a háború nem hegyomlásszerű, idegen katasztrófa, hanem bűnös természetünk következménye s lelepleződése. Orvosságul Schütz a jézusi erények valódi gyakorlatára buzdít. Passióival annak szavait idézi, ki a kard ellen a legszelídebben és legbátrabban tiltakozott, s ki az erőszak fölött örök győzelmet aratott, példát adva és útmutatást valamennyiünknek…

Háborúban hallgatnak a múzsák… Schütz életműve cáfolni látszik a latin közmondást. Annyi bizonyos: magányos cédrus volt. Szavai gyümölcse annál hitelesebb. Ami körülötte dúlt, az összeomlás szélére sodorta. Ami hit azonban szívében élt, a történelmi határhelyzet meredek partjáról se tudott mást üzenni: mint a szeretet, a türelem s az alkotó bátorság igéit.

 

*

 

Schütz volt az elmúlt hét zeneszerzője a rádióban. De nem kisebb örömmel hallgattuk J. S. Bach 170. kantátá-ját. Bach aztán valóban nemcsak zenei élmény! Műve a hit és engedelmesség csodája. De milyen hité és milyen engedelmességé?

Szavai a legbonyolultabb formák közepette is tökéletesen egyszerűek, mintha valaki vonalazott irkába hiperzseniális házidolgozatokat írna. Ihletére fülelt, betűről betűre. Minden szava engedelmesség, mégse automatizmus; hisz épp nem ösztöneit követte szolgaian, hanem mindig mögéjük fülelt. Épp ösztönei mögött jutott el az elíziumi mezőkre. S itt érte az engedelmesség meglepő jutalma. Bach olyan kifogyhatatlan gazdagságra lelt, amitől engedelmes művészete most már szabadon válogathatott. Teljességre talált. Akiben ez az engedelmesség él már, akár a legválogatósabb lehet, ezzel is csupán engedelmességét finomítja, iskolázza. S ha tévedne, az se baj, hisz ott a holnapi nap! Ami a ma tökélyéből hiányzik, azt a bizalom egészíti ki, s ezzel is csak a tökély új formáját teremti meg: a lemondás lapályát a remeklés hegylábánál.

Igen. Bach éppoly jó vezetőnk lehet a lelki életben, mint akár Kempis Tamás. Sőt: aki csak füllel hallgatja (s nem tevékeny szívvel), nem is hallja e „zenét”.