Rejtezkedő Isten

A teremtés Isten szeretetének műve, ezért a teremtés gyökeres megragadására főként szeretetünk képes. Valakinek a létét igazában akkor értjük meg, amikor azt a valakit szeretjük. Akit szeretünk, annak létezését lehetetlen kétségbe vonnunk, s minél inkább szeretünk valakit, vele együtt annál indokoltabbnak érezzük magát a világ egészét is.

Szeretet nélkül közelítve a világhoz, könnyen érezhetjük értelmetlennek, képtelennek a teremtést. De nemcsak a teremtést, hanem emberi világunk szeretetének műveit is. Kívülről nézve a szeretet élete megközelíthetetlen.

Amikor viszont szeretettel tudunk közelíteni a világhoz, nemcsak a teremtést közelítjük meg mélyebben, hanem magához a teremtő Istenhez is közelebb kerülünk. Hogy hallgat? Hogy messze volna? Ellenkezőleg: olyannyira közelünkben van, hogy ha még egy lépést tenne felénk, személyiségünk, a teremtés minden önállóságát szüntetné meg vele.

De a megtestesüléssel tulajdonképp ez az utolsó, ez a „lehetetlen” közeledés is megtörtént. Azóta egy sugárnyi rés tátong a világ falán: Isten szeretetének világunkba való belépésének helye.

A teremtéstől a passióig: minden pillanat e szeretet történetének láncszeme, mely a köztünk lakó szent ostyában nyerte el legtökéletesebb, végső kifejezését. A szent ostya Isten jelenléte és csendje közöttünk, foghatóan és fölfoghatatlanul, mint maga a szeretet.

Rejtezkedő Isten? Igaz, a csend mögött közöny is lakhat, üresség is lapulhat. De az ostya csöndjét megelőzte a kereszt csendje, s az ostya csöndjében azóta Isten keresztje áll. S hogy ez mit jelent, azt talán Simone Weil ihletett gondolata érzékelteti legszebben. – Vajon az, hogy az emberiség ősidőktől fogva két száraz fadarabból csiholt tüzet – teszi fel magának a kérdést Simone Weil –, nem a legősibb, legegyetemesebb előképe Jézus keresztjének? Tűz és kereszt. A kereszt két száraz ága – és az isteni szeretet tűzvésze!

 

Jegyzet