Oswiecim

Minden háború kegyetlen. Századunkban az első világháború is erkölcsi és anyagi katasztrófát jelentett, mégis többé-kevésbé valamennyien érezzük, hogy a második világháború valami egészen más volt, mint az első, sőt, valami egészen más, mint minden eddigi háború. A bűn idáig ismeretlen méretekben jelent meg vele, s e mélységnek talán soha nem sikerül fenekéig pillantanunk. A bűnt, a maga realitásában, egyedül a szenteknek van erejük felmérni, a gyengék a legkülönbözőbb kibúvókkal félrefordítják fejüket, kitérnek a bűn tanulságai elől. A lengyelek, akik erkölcsileg szeplőtlenül kerültek ki a katasztrófából, átérzik erkölcsi kötelességüket, mit mások és tulajdon szenvedésük rótt rájuk. Erős és tiszta pillantásuk máris számos gyümölcsöt termett, akár a kereszténység Jézus passiójára szegzett, immáron kétezer éves tekintete.

A második világháborúban minden harmadik lengyel meghalt. Varsónak 1 300 000 lakosából a fölszabaduláskor roppant kevés ember botorkált elő a romok közül. De a szenvedések fővárosa még így se Varsó, hanem Oswiecim (német nevén: Auschwitz), ahol négymillióan haltak erőszakos halált.

 

*

 

Az egykori tábor ma múzeum. Leszállva az autóbuszról, zavartan indulunk meg a havas téren, ahol semmi útbaigazítást nem találunk. Nem szólunk egymáshoz, de nővérem is, én is úgy érezzük, máris eltévedtünk. Így érkezünk meg a tábor kapujába.

Valamikor itt ezrek vonultak, most ketten vagyunk. A legvalószínűtlenebb eseményeknek is tökéletesen konkrét, valóságos a színtere. A kapu fölött kovácsoltvas felirat: „A munka szabaddá tesz”. És sehol semmi nyoma, hogy valaha e mondat négymillió szempár olvasmánya volt.

 

*

 

Nagyon rövid leszek.

A kőblokkokban javarészt fényképek és falba süllyesztett vitrinek sorakoznak egymás után. Az elsőben szétlapított bőröndök, a második vitrinben gyerekcipők, a harmadikban művégtagok, a negyedikben 7 ezer kilogramm emberi haj, ami már nem került ipari feldolgozásra. Az ötödikben imaszíjak és olvasók, héber betűs szent könyvek és latin nyelvű breviáriumok.

A folyosókat bélyegnél alig nagyobb személyazonossági fotók tapétázzák, mindegyik alatt a halál pontos dátumával. Az egyetlen napfényes arc, külön keretben, a folyosó végén, az őr fényképe, aki itt teljesített szolgálatot.

 

*

 

Összesen: 4 000 000 halott. Vigaszért erőnek erejével Edith Steint, a szent életű karmelita apácát idézem, aki itt halt meg Oswiecimben, s itt írta utoljára e szavakat: „Nem panaszkodom. Az ember nem szerezheti meg a Kereszt tudományát (Scientia Crucis), csak amikor a Kereszt teljes súlyával ránehezül. Az első pillanattól fogva bensőséges meggyőződésem volt és szívem mélyéről kiáltottam: Ave Crux, Spes Unica!” (Üdvözlégy Kereszt, egyetlen reményem!)

Így ő. De engem húsz év messzeségéből is lenyűgöz a kőblokkok hidege, és megbénítanak a foglyokról készült legális és illegális fotókról kitekintő gyerekalakok, akik mintha most is ott kísértetének a húsz év előtti auschwitzi hóban, véglegesen és tanácstalanul, szemük-szájuk egy-egy sötét sebével. Tennem kellene valamit, de nem tudok. Még csak rájuk gondolni se tudok egészen. Majd évek múlva talán, s akkor is csak egy-egy pillanatra. Fölmérhetetlen a kín, amit az ember itt elszenvedett, s a bűn, amit elkövetett. Ami itt történt, az valóban alvilági akció volt. Egy időre maga a bűn jelent meg vele, kendőzetlenül, mérhetetlen közönségességével, agyafúrtságával és gyengeelméjűségével. S ami a legnehezebb botrány, a látszat botránya, hogy míg a bűnösök tisztán és ápoltan igazgatták e poklokat, áldozataiknak kellett magukra ölteniök a nyomorúság riasztó külszínét.

Amit Dosztojevszkij megsejtett, az itt megtörtént. De hogy valójában mi történt, azt ma is inkább csak sejtjük, s talán sohase lesz elég erőnk megtudni.

 

*

 

Vissza a hétköznapok világába. Ülünk a vonaton, behavazott falvakon futunk át, alig szólunk egymáshoz. Lengyelország. Jelképed lehetne e tiszta táj. Szélsőséges, drámai nép él itt, ez igaz, de tétjei, amik „beprogramozzák” életét: mind hamisítatlanul igaz, és tiszta lapok. Vajon hány nép mondhatja el ezt önmagáról? S talán ezért szabad a lelki békét is elfogadnom, amit az esteledő táj, a testi fáradtsággal együtt felkínál.

 

Jegyzet