Hivatottságunk a szentségre

Az egyház szent. Krisztus vele, mint tulajdon testével jegyezte el magát, életét adta érte, s a Szentlélek erejével ajándékozta meg az Atya dicsőségére. Hogy mit jelent ez számunkra, akik az egyház tagjai vagyunk? Egyetemes meghívást a szentségre – kivétel nélkül, valamennyiünk számára.

A zsinati konstitúció ötödik fejezete ezt a fölemelő és szeretettől súlyos, az egyház minden egyes tagjára kiterjedő meghívást fogalmazza meg számunkra. A keresztség fölvétele e mennyei meghívásnak első és örökre szóló szentségi jegye. Jelentése azonban nemcsak az, hogy ezentúl a földi egyház tagjai vagyunk, hanem hogy Jézus megváltó kegyelméből hivatalosak vagyunk Isten színről színre való látására, örök dicsőségére.

 

Földi állapotunk megszentelése

Épp mivel meghívatásunk egyetemes, a megszentelődésnek legfőbb és legbiztosabb, mindannyiunkra kötelező útját az egyház is egyetemes érvénnyel: állapotunk, adott élethelyzetünk szeretettel való vállalásában látja. Kinek-kinek a maga életútján kell elmélyítenie a keresztényi erények gyakorlatát, Isten és a felebarát szeretetében és szolgálatában. Ez minden megszentelt élet alaptörvénye.

A keresztség mint szentség épp nem irrealitásra, a földi feladatoktól való elfordulásra nevel hát, amint azt hívők és nem hívők oly gyakran gondolják. Ellenkezőleg: számunkra nincs két világ. Istennek, mint a legfőbb realitásnak megtapasztalása csak elősegítheti saját életünk és a földi lét realitásának megismerését és szeretetét. Amitől a keresztény elfordul, az a földi illúziók világa: a birtokvágy, az öncélú testiség, a látszatok bálványozása. Jézus ezt a kísértést, az illúziók e szövevényét, a semmi e káprázatvilágát veti el – a gyermekek és az ártatlan szívek reális világával szemben. Ezt a valóságot viszont épp nem megkerülnünk kell, hanem vállalnunk, ahogy Jézus is vállalta: munkában, imádságban és önfeláldozásban. Nem a földi realitások megkerülése, hanem vállalása vezet a mennyei hazába. Nincs ugyanis kétféle valóság. Egyedül az igazság realitása van, és a bűn realitása. De hogyan történjék e választásunk, a realitás vállalása – az eltévelyedéssel, a bűn irrealitásával szemben? Az alábbiakban erre a hogyanra válaszol a zsinati konstitúció tanítása.

 

A szeretet egyetemes parancsa

Jézus, isteni tanítónk, ki minden tökéletességnek és életszentségnek kezdete és beteljesítője, nem kevesebbet kíván övéitől, mint hogy: „Legyetek tökéletesek, valamint mennyei Atyátok is tökéletes”. (Mt. 5, 48.) Mindannyiunkra elküldte ezért a Szentlelket, hogy teljes szívünkből, egész lelkünkből, minden erőnkből szerethessük Istent és egymást, ahogy Krisztus szerette Atyját és bennünket. Jézus követői ugyanis nem tulajdon erejükből váltak hozzá hasonlóvá, hanem kegyelme gazdagságából részesültek. Emberi természetünk azonban továbbra is ránk nehezül, s minden pillanatban szükségünk van Isten irgalmára: „Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Világos hát, hogy minden rangú és rendű Krisztus-hívő Jézus követésére és a tökéletes szeretet megvalósítására hivatott. Földi utunkon ennek kell lennie a legfőbb mértéknek, s minden erőnkkel azon kell fáradoznunk, hogy a Krisztustól nyert kegyelmek révén minél több szeretetet és segítséget nyújthassunk felebarátainknak. Egyedül így remélhetjük, hogy életünk jó gyümölcsöt terem, s szeretetünk méltóvá válik Isten szeretetére.

Különböző feladatok és életformák közepette ki-ki egyedül így teljesítheti kötelességét: hagyva magát vezetni a Szentlélek által, az Atyát imádva, és Krisztust követve életútján. „Mindannyiunknak kötelessége képessége és a kapott kegyelem szerint az élő hit útján, amely reményt ébreszt és szeretetet sugároz, tétovázás nélkül előrehaladnia.”

 

A papi hivatás megszentelése

Akiket Isten Krisztus nyájának pásztoraivá szólított, hivatásuk rendületlen és odaadó teljesítésével járják az életszentség legbiztosabb útját. Különösen áll ez a püspökökre, kik Jézus közvetlen utódai és örökösei főpásztori tisztségükben. Felelősségük számára Jézus adta a legfőbb példát és útmutatást. A püspökök életszentségének örök mértéke az ő áldozatos szeretete és odaadása.

Hasonlóképp a püspökökhöz, minden egyes papnak osztoznia kell e feladatvállalásban. A hivatásukkal járó különös kegyelmekből minél többet kell juttatniok mások számára. Hivatali fáradozásuk nemhogy akadálya, de emeltyűje kell hogy legyen életszentségüknek, s minden igyekezetükkel azon kell lenniök, hogy az imában és a szemlélődésben nyert segítséget és kegyelmet az egész rájuk bízott közösségre kiárasszák.

Minden fokon az állapotbeli kötelességek teljesítése az első, s a szeretet parancsa a legfőbb erény.

 

A világiak életszentsége

A család a keresztény életszentség elsőrendű iskolája. A házastársak egymáshoz való viszonyában éppúgy, mint a gyermekek és szülők kapcsolatában, Jézusnak egyháza iránti szeretete kell hogy például szolgáljon. A szeretetben élő családok nemcsak önmaguk számára világítanak, de környezetüket is melegítik. Az özvegyek és magányosok feladata se kisebb azonban; sorsuk türelmes vállalásával, azzal, hogy keserű elzárkózás helyett nyitottak maradnak: méltó közvetítői lehetnek Isten különleges szeretetének, s elsőrendű apostolai a felebaráti szeretetnek.

Külön szerep jut a szenvedőknek az egyházban. Ők a szentség útján közvetlen követői Krisztusnak, ha gyötrelmeiken túl, hitük erejével hűek maradnak a megfeszített Jézushoz. Hasonlóan kivételes a nehéz munkában élők helyzete, kiket az egyház a teremtő Isten munkatársaiként tart számon. Feladatuk teljesítésével nemcsak saját életüket szentelik meg, de az egész társadalomét, s végső soron közvetlenül járulnak hozzá a teremtett világ tökéletesítéséhez s végső kiteljesedéséhez. Szeretetben is követniük kell azonban Jézust, ki maga is kétkezi munkás volt, s ugyanakkor szüntelenül együtt tevékenykedik mennyei Atyjával.

Minden Krisztus-hívő tehát fokról fokra gyarapszik a szentségben, s épp azáltal, hogy adott feladatát elfogadja, s azzal a szeretettel teljesíti, mellyel Isten életét adta a világért. Hogy azonban ezt megtehessük, figyelnünk kell Isten szavára, mindenkor készen állva annak teljesítésére. Ebben legfőbb segítőnk a szentségek, elsősorban az oltáriszentség vétele, a gyakori és figyelmes imádság, az önmegtagadások gyakorlása, a hatékony felebaráti szeretet, s végül életünk és halálunk végső célját és értelmét jelentő tanúságunk Krisztus örök érvényű szeretete és igazsága mellett.

 

*

 

Ahány ember, annyi útja az élet megszentelésének. Az út ezer és ezer, mindegyiket egybefűzi azonban a szeretet, amiből vétettünk, s amely szeretet mindannyiunkat magáénak akar. „Az Isten szeretet, s aki a szeretetben marad, az Istenben marad és Isten őbenne.”

 

(Új Ember, 1965. március 21.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]