Kései gondolatok a Hajnali misé-hez

Hajnali mise címmel vezércikk látott napvilágot az Élet és Irodalom karácsonyi számában Faragó Vilmos tollából. A cikk műfaját tekintve hasonlít egy rövidfilm forgatókönyvéhez. Szerzője ezzel kívánja lírai riportját minél szuggesztívebbé tenni, s egyúttal „objektiválni”, egy „stiláris-filmlencse” közbeiktatásával.

A szuggesztió célja nyilvánvaló: a vidéki szép hajnali misék hagyománya kihal a modern falu életéből. A szerző monoton vágástechnikája öt hasábon át ezt az egyetlen filmet vetíti elénk. Kiüresedett templom – pezsgő köznapi élet a faluban. Persze, választhatott volna más ellentétpárt is, például: téli táj kint, vidám táncmulatság odabent a szobában. Havas erdő odakint, lángoló fahasábok odabent. Képzeljünk el azután erre a mintára egy „rövid” filmet, mely tántoríthatatlan logikával vágná egymás mellé egy népes sportcsarnok és egy hangverseny padsorait.

Ez a technika se nem művészi, se nem igazságos. Túl gépies ahhoz, hogy a valóságot megjelenítse, s az igazságot kikényszerítse. Szimplifikál először, majd ezt a hibáját az ismétlés bőbeszédűségével kívánja helyrehozni. Csakhogy az ismétlés többnyire nem hogy gazdagítja a témát, hanem fordított arányban hat: még inkább leleplezi.

Mert röviden, a hajnali misék dolgában is, mi az igazság másik, elhallgatott oldala? Az, hogy bár kevesebben látogatják a hajnali miséket, új színt jelent életünkben az esti szentmisék meghonosodása. Esti szentmise régen például nem is létezett – se városon, se falun. A hajnali szentmisék elnéptelenedésének nem volna hát legalább egyik kínálkozó magyarázata ez a „kép”, ez a tény?

 

Jegyzet