Vallomások az imádságról

Hogy mit keresünk az imádságban? Akarva-akaratlanul: Istent magát. Erről a bensőséges, örök és örökké új útról korunk se szűnt meg vallani, s e vallomások éppoly élőek, mint amilyenek az első századokban voltak.

Az ima béke és öröm, de sokszor magas fal állja el az utat, s épp az Istenhez legbuzgóbban igyekvők előtt. Bernanos így kiált föl: „Ó, tökéletesen tudom, hogy az ima vágya már maga is imádság, és tökéletesen elég Istennek. De nekem nem elég a puszta vágy. Úgy kellene az imádság, mint tüdőnek a levegő, mint szívnek kell az oxigén. Ami mögöttem áll, az többé nem a hétköznapi, megszokott élet, amihez bármikor visszatérhetek. Úgy érzem most, hogy semmi sincs mögöttem, s szemközt velem csak egy fal, egy fekete fal áll.”

Istennek ez a „sötét hiánya” gyakran a lélek önvádjában jelentkezik, mint Julien Green naplójában olvashatjuk: „Hazatérve egy este, elővettem a Bibliát, hogy valami világosságot derítsek éjszakámra. Vannak percek, amikor lehetetlen nem iszonyodnunk önmagunktól, s amikor készek volnánk egyetérteni vádlóinkkal. Csakhogy a világ nem is sejti, mi történik egy lélekben; ha tudná, és neki kellene ítélnie Isten helyett, a világ engem örök időkre elítélne.”

Beteges önvád? Nem, a keresztény önismeret kezdete, s az igazi imádság küszöbe. Green számára, élete későbbi tanúsága szerint, ezek a feljegyzések jelezték az ima közeledtét.

A küszöb: sokszor a kétségbeeséssel határos önvád és önismeret. Aki azonban nem fordul vissza innét, azt Isten az imádság békéjével várja. Néhány év múlva már ilyen mondatokkal találkozunk naplójában: „Az igazi rendnek az imádság az alapja…” S innét már csak egy lépés a fölismerésig: „…a legjobb imakönyv: maga Isten.”

E fölismerésben már benne él a lélek annyira áhított békéje, megérkezése: „Az imádság célja nem annyira az, hogy megkapjuk, amit kérünk, hanem hogy mi magunk változzunk meg. Sőt, azt kellene mondanunk, hogy az igazi imádság képessé tesz bennünket arra, hogy elejtsük kérésünket.”

A kétségbeesést nemcsak emberek tudják; Isten éjszakáját, hiányát, „csendjét”: maga Jézus is megszenvedte. Mégis: az imádság szívében határtalan öröm lakozik, ahogy a természet éjszakája sem jelenti a nap halálát, csupán távollétét. Ebben az értelemben kérdezi Bernanos azoktól, akik hívőknek vallják magukat: „Vajon alkalmasak vagytok-e megfiatalítani a földet, igen vagy nem? Az Evangélium örökké fiatal, csak ti vagytok öregek.” Igen, az imádság lényege szerint istenközelséget jelent, örök fiatalságot.

Isten hiányának és jelenlétének megtapasztalása: két partja az emberi imának. Mondhatnánk, küszöbe és betetőzése. A hívő számára az ima jelenti a teljes valóságot. Rettenetes a súlya, de nem szabad félni tőle: Jézus az imában rakja ránk édes igáját.

S végül azok számára, kik gyöngének érzik magukat az imádság realitására, nem fölmentésül, de ízelítőül az isteni szeretet makacs természetéről, mely nem engedi, hogy egykönnyen lemondjunk róla, had idézzük a haldokló Lisieux-i Szent Terézt: „…ha el is követtem volna minden lehetséges bűnt, éppoly bizakodva érezném, hogy e tengernyi gonoszság is csepp víz csupán a szeretet tűzvészében.”

 

(Idézetek: Ch. Moeller művéből)

 

Jegyzet