1965

 

 

 

 

A Máté-passió margójára

Bach: aktuális. Azt hiszem, nagyon sokan érezték ezt a héten, Bach Máté-passiójának rádióelőadását hallgatva. Megrendítő élmény volt. Végsőkig sűrített, tömörített három és fél óra.

De mi az, ami zenéjéből annyira fontos számunkra? Hitét csodáljuk? Az is, akinek van hite, és az is, akinek nincs? Vagy páratlan tehetségének látványát?

Bach hitében nem az rendít meg, hogy hitt Jézusban, hanem hogy műve tanúsága szerint valóban Jézus volt az, akiben hitt. Hiszen már a tehetség se vak energia, hanem fokozottan érzékeny látás. A valódi hit pedig még inkább az, s éppúgy visszafele minősül, mint a tehetség. Gyümölcse vall visszafele a tehetségről, s Istenünk hitünk valódiságáról. Képzelgés nem szül igazi művet, s képzelt Isten se gyümölcsöző hitet. Sose hitünk táplálja ugyanis hitünk tárgyát, se a tehetségünk a valóságot. Hanem fordítva: hitünk tárgya táplálja hitünket, sőt tehetségünket is. Valójában nem Bach teremtő ereje rendít meg hát, hanem az az erő, ami Bachnak a Teremtővel való mély szövetségéből árad.

A tehetség elkülönített, mechanisztikus szemlélete a szellemi és lelki életben a legsúlyosabb tévedés. Már a testi erőt sem szabad elvontan, nyersanyagként kezelnünk. Még inkább áll ez belső életünkre. Tehetség – hit – és hitünk tárgya: nem szétszedhető és variálható vak lánc, hanem élő egész. Egyiket se lehet halott anyaggal pótolni. Ami a Máté-passióban elsősorban megragad hát: az Jézus jelenléte. Ő az, aki ebben a zenében elsősorban revelálódik, ami egyúttal Bach hitének és tehetségének is legfőbb ambíciója és dicsősége.

Művészetében ezt az organikus teljességet szeretjük annyira. Azt a csodálatos erejű, bensőséges egységet, mely semmiféle elemzést nem enged magjáig hatolni, oda, ahol tehetség, tudás, hit a mű „mondanivalójában” a valóság páratlan egységű életét éli. A remekmű magja mindenkor egy magasrendű valóság, melynek napjába nézve elvakul a kutató szem, de boldogan melegednek az áhítattal közelítő századok.

 

(Új Ember, 1965. január 17.)

 

 

 

Vallomások az imádságról

Hogy mit keresünk az imádságban? Akarva-akaratlanul: Istent magát. Erről a bensőséges, örök és örökké új útról korunk se szűnt meg vallani, s e vallomások éppoly élőek, mint amilyenek az első századokban voltak.

Az ima béke és öröm, de sokszor magas fal állja el az utat, s épp az Istenhez legbuzgóbban igyekvők előtt. Bernanos így kiált föl: „Ó, tökéletesen tudom, hogy az ima vágya már maga is imádság, és tökéletesen elég Istennek. De nekem nem elég a puszta vágy. Úgy kellene az imádság, mint tüdőnek a levegő, mint szívnek kell az oxigén. Ami mögöttem áll, az többé nem a hétköznapi, megszokott élet, amihez bármikor visszatérhetek. Úgy érzem most, hogy semmi sincs mögöttem, s szemközt velem csak egy fal, egy fekete fal áll.”

Istennek ez a „sötét hiánya” gyakran a lélek önvádjában jelentkezik, mint Julien Green naplójában olvashatjuk: „Hazatérve egy este, elővettem a Bibliát, hogy valami világosságot derítsek éjszakámra. Vannak percek, amikor lehetetlen nem iszonyodnunk önmagunktól, s amikor készek volnánk egyetérteni vádlóinkkal. Csakhogy a világ nem is sejti, mi történik egy lélekben; ha tudná, és neki kellene ítélnie Isten helyett, a világ engem örök időkre elítélne.”

Beteges önvád? Nem, a keresztény önismeret kezdete, s az igazi imádság küszöbe. Green számára, élete későbbi tanúsága szerint, ezek a feljegyzések jelezték az ima közeledtét.

A küszöb: sokszor a kétségbeeséssel határos önvád és önismeret. Aki azonban nem fordul vissza innét, azt Isten az imádság békéjével várja. Néhány év múlva már ilyen mondatokkal találkozunk naplójában: „Az igazi rendnek az imádság az alapja…” S innét már csak egy lépés a fölismerésig: „…a legjobb imakönyv: maga Isten.”

E fölismerésben már benne él a lélek annyira áhított békéje, megérkezése: „Az imádság célja nem annyira az, hogy megkapjuk, amit kérünk, hanem hogy mi magunk változzunk meg. Sőt, azt kellene mondanunk, hogy az igazi imádság képessé tesz bennünket arra, hogy elejtsük kérésünket.”

A kétségbeesést nemcsak emberek tudják; Isten éjszakáját, hiányát, „csendjét”: maga Jézus is megszenvedte. Mégis: az imádság szívében határtalan öröm lakozik, ahogy a természet éjszakája sem jelenti a nap halálát, csupán távollétét. Ebben az értelemben kérdezi Bernanos azoktól, akik hívőknek vallják magukat: „Vajon alkalmasak vagytok-e megfiatalítani a földet, igen vagy nem? Az Evangélium örökké fiatal, csak ti vagytok öregek.” Igen, az imádság lényege szerint istenközelséget jelent, örök fiatalságot.

Isten hiányának és jelenlétének megtapasztalása: két partja az emberi imának. Mondhatnánk, küszöbe és betetőzése. A hívő számára az ima jelenti a teljes valóságot. Rettenetes a súlya, de nem szabad félni tőle: Jézus az imában rakja ránk édes igáját.

S végül azok számára, kik gyöngének érzik magukat az imádság realitására, nem fölmentésül, de ízelítőül az isteni szeretet makacs természetéről, mely nem engedi, hogy egykönnyen lemondjunk róla, had idézzük a haldokló Lisieux-i Szent Terézt: „…ha el is követtem volna minden lehetséges bűnt, éppoly bizakodva érezném, hogy e tengernyi gonoszság is csepp víz csupán a szeretet tűzvészében.”

 

(Idézetek: Ch. Moeller művéből)

 

(Új Ember, 1965. január 31.)

Jegyzet

 

 

 

Kései gondolatok a Hajnali misé-hez

Hajnali mise címmel vezércikk látott napvilágot az Élet és Irodalom karácsonyi számában Faragó Vilmos tollából. A cikk műfaját tekintve hasonlít egy rövidfilm forgatókönyvéhez. Szerzője ezzel kívánja lírai riportját minél szuggesztívebbé tenni, s egyúttal „objektiválni”, egy „stiláris-filmlencse” közbeiktatásával.

A szuggesztió célja nyilvánvaló: a vidéki szép hajnali misék hagyománya kihal a modern falu életéből. A szerző monoton vágástechnikája öt hasábon át ezt az egyetlen filmet vetíti elénk. Kiüresedett templom – pezsgő köznapi élet a faluban. Persze, választhatott volna más ellentétpárt is, például: téli táj kint, vidám táncmulatság odabent a szobában. Havas erdő odakint, lángoló fahasábok odabent. Képzeljünk el azután erre a mintára egy „rövid” filmet, mely tántoríthatatlan logikával vágná egymás mellé egy népes sportcsarnok és egy hangverseny padsorait.

Ez a technika se nem művészi, se nem igazságos. Túl gépies ahhoz, hogy a valóságot megjelenítse, s az igazságot kikényszerítse. Szimplifikál először, majd ezt a hibáját az ismétlés bőbeszédűségével kívánja helyrehozni. Csakhogy az ismétlés többnyire nem hogy gazdagítja a témát, hanem fordított arányban hat: még inkább leleplezi.

Mert röviden, a hajnali misék dolgában is, mi az igazság másik, elhallgatott oldala? Az, hogy bár kevesebben látogatják a hajnali miséket, új színt jelent életünkben az esti szentmisék meghonosodása. Esti szentmise régen például nem is létezett – se városon, se falun. A hajnali szentmisék elnéptelenedésének nem volna hát legalább egyik kínálkozó magyarázata ez a „kép”, ez a tény?

 

(Új Ember, 1965. február 7.)

Jegyzet

 

 

 

Leprások voltak…

Egy színes, Albert Schweitzerről beszámoló riportban olvashattuk, hogy a híres nagy tudós leprakórházának közelében népes afrikai falu született, mintegy az „irgalom leányvállalataként”. Ebben a faluban telepszik le a beteg családja s később az is, aki betegségéből kigyógyult. A volt leprás ugyanis többé nem tér vissza falujába. A tapasztalat az, hogy az egészségesek társadalma örök időkre kizárja azokat, akik egyszer leprások voltak.

E rövid beszámoló akár evangéliumi példabeszéd lehetne. Ami természetes. Az irgalom problematikáját egyik legszélsőségesebb esetében ragadja meg, híven az Evangélium realizmusához s egy olyan ember tevékenységének fényében, ki egész életét a jézusi életforma megvalósításának szentelte. Nem véletlen hát, hogy körülötte az élet maga is példabeszéddé formálódott.

A szánalom szerepét kutatva a The Heart of the Matter-ben Graham Greene így vall a világ nyomorúságáról: „Ha ismernénk itt a teljes igazságot, nem kellene sajnálnunk magukat a csillagokat is?”

Csak tekintsük a leprás beteget megtévedt, s a gyógyultat megtért bűnösnek, s az egyszerinek látszó eset máris elszomorítóan egyetemessé tágul. Hány „gyógyult leprás” él közöttünk is, akiket szívünk mélyén nem fogadunk többé vissza s épp annak a Jézusnak nevében, aki pedig meggyógyította őket! A kereszténységnek nincs nagyobb ellensége, mint a félkeresztények. Kemény mondás, de mennyire találó a félig keresztény emberre: „Eléggé hisz ahhoz, hogy gyűlölni tudjon, de nem eléggé ahhoz, hogy szeretni.” Számára a hit: az ítélkezés jogát és gyakorlatát jelenti, s itt meg is áll. Félúton áll meg – gyakran örökre. S már nem is tisztán, csak sterilen. Sóbálvánnyá meredve az ítélkezés vétkében. Lehet ennél messzebb kerülni a kereszténységtől?

Ne ítéljetek: a kereszténység megbocsátás. Jézus nem a farizeusok ítélkező aggályát hagyta ránk példaképül, hanem az irgalmas szamaritánus cselekedetét.

De van a történetnek egy másik része is, ami már inkább a „gyógyult leprásokra” tartozik. S ez az, hogy aki kilábolt bűnéből, ne keresse erőnek erejével a világ feloldozását. Jézus ismerte a világot, a világ keménységét, s óvta tőle azokat, akiket szeretett. Ne törődjenek az ítélkezőkkel, az ítélkezők önmagukat zárják ki Isten közeléből, míg a megtért bűnösnek Isten békéje jut osztályrészül. Két úrnak – Istennek egyrészt és az ítélkező embernek másrészt – amúgy se lehet egyszerre szolgálni. S míg a megtért bűnös békét és föloldást kap, az ítéletbe merevült élet soha. Az ő sorsa örökös árnyék, s fokról fokra ő lesz az örömtelen kirekesztett, míg a megtért bűnös és a nyílt lelkű szamaritánus a találkozás és a szeretet levegőjében él.

 

(Új Ember, 1965. február 7.)

Jegyzet

 

 

 

Jótékonyság és felebaráti szeretet

Hajlamosak vagyunk összetéveszteni a jótékonykodást a felebaráti szeretettel, holott a kettő, bár nem ellentétes, nem is azonos cselekedet.

A jótékonykodás lényegesen felületesebb megnyilatkozásunk, a személyiségünket távolról sem érinti oly alapvetően, mint a felebaráti szeretet. A jótékonykodás némileg a tüneti kezelésre emlékeztet; a felebaráti szeretet mindig gyökeres: alapjaiban érinti azt, aki így cselekszik, s azt is, akit így szeretnek. A jótékonyság: adakozás. A felebaráti szeretetben én magamat adom. A jótékonyság viszonzása: a hála. A felebaráti szeretet ellenértékéül: a másik embert kapom cserébe. A jótékonyság mindig „bizonyos keretek között mozog”. A felebaráti szeretet: egyesülés, két ember csodálatos és páratlan egysége, eltűnése és fölszabadulása Istenben és egymásban.

A jótékonykodás átváltható és átvállalható, jól működő társadalomban érvényét is vesztheti az egyén számára, s átváltozhat tapintattá és figyelmességgé. A jótékonykodás formája messzemenően elhalványulhat vagy akár el is tűnhet életünkből, ha a külső körülmények úgy alakulnak. A felebaráti szeretet soha.

A felebaráti szeretet lényege ugyanis nem függ az ember külső körülményeitől. Legbensőségesebb cselekedetünk, mely mindig személytől személyhez szól. Nem kisegít, hanem megsegít. Mindig megvan a kellő éleslátása, hogy fölismerje a másik baját, s ereje, hogy tettét végre is hajtsa. Épp ezért – ahogy azt Simone Weil gyönyörűen kifejti – az igazi felebaráti szeretet elől nem lehet kitérni.

A jótékonykodás és a felebaráti szeretet egybemosása súlyos veszélyt is rejt: egész keresztény korszakokat szoktathat le – csereáruként kezelve – a tulajdonképp egyedül fontosról, a felebaráti szeretetről. A kizárólagos jótékonykodás légkörében viszont az emberi összetartozás mélyebb tudata, s az emberi kapcsolatok menthetetlenül elsorvadnak és kihűlnek. A felebaráti szeretetnek a szerepe közöttünk ugyanis nemcsak a cselekedet, a megsegítés egymaga, hanem ami ennél talán még fontosabb: magának az emberi kapcsolatoknak élesztése, elmélyítése, táplálása. A felebaráti szeretet: ember és ember viszonyának legélőbb formája. Egyetlen kiút önmagamból és bejárat a másik emberbe, semmivel sem pótolható személyes ügyünk.

Aki igazán szeret: az cselekedete közben egyedül a másikat látja, azt, akit szeret, egyedül azt, akit meg kell segítenie. Teljes személyiségünkkel belefeledkezünk a másik bajába, ahogy az is egész személyiségét átengedi e totális személyiségcserének. A felebaráti szeretet öntudatlan és néma marad. A felebaráti szeretetet mindig jellemzi a szabadság isteni megtapasztalása. Jutalom várásának se lehet benne helye. Az igazi felebaráti szeretetnek saját magam, a másik ember, maga Isten ott helyben a rögtöni jutalma. A valódi felebaráti szeretet a gyermeki ártatlanság állapotába helyez vissza. Hozzá arányítva a jótékonykodás a nagy evangéliumi erénynek csak felszíne, s míg e felszín akár el is tűnhet, mélysége egyre sürgetőbb és nélkülözhetetlenebb.

 

(Új Ember, 1965. február 14.)

Jegyzet

 

 

 

André Gide egy hívő szemével

André Gide-ben az újabb kori francia irodalom egyik legnagyobb hatású íróját tiszteli. Híres Napló-jának őszintesége „új mezítelenségi fokot” jelentett még a francia irodalomban is. Mégis, e sokszor botrányt keltő önleleplezések mögött titokzatos és kiismerhetetlen személyiség lappang. Kritikusai és ismerősei egyöntetűen valamiféle megfogalmazhatatlan csendről beszélnek vele kapcsolatban, mely ott fészkelt minden gesztusa mögött.

Ellentmondásokban bővelkedő művéről és életéről nemrég kitűnő tanulmányt olvashattunk Charles Moellertől, aki esztétának és teológusnak is kiváló. Hogy mi teszi cikkét számunkra is jelentőssé, túl az általános kulturális érdeken? Az egyik az, hogy Gide élete egy szakaszában a modern keresztény irodalom néhány feledhetetlen fejezetével ajándékozott meg bennünket, s a másik ok, hogy baráti körében olyan nagyságokat találunk, mint Mauriac, Charles Du Bos, Paul Claudel, Julien Green, kikre nemegyszer és nem kis mértékben hatott is.

Moeller sokrétű elemzését André Gide életének megközelítésével kezdi. E bonyolultnak tűnő dráma minden valószínűség szerint már a gyerekkor sötétjében elindult, sőt talán el is dőlt már. Gide-et arkangyali, szeplőtlen gyerekkori szerelem fűzte későbbi feleségéhez, Madeleine Rondeaux-hoz. Érzékisége azonban kezdettől fogva külön úton járt, s szinte a tudathasadás fokán, nem is gondolt arra soha, hogy a keresztény házasságban test és lélek egyet kell hogy jelentsen. A későbbi évek ezt a hasadást csak szélesítik benne, s míg szerelmével angyali stilizáltságban csüng menyasszonyán, végre egy homályosabb útra csábítja, a teljes és végleges szexuális eltévelyedésig. Házassága csak realizálja világát. Gide először kényszerül drámaian szembenézni kettősségével, s e szembenézés feledhetetlen gyümölcse az „Et nunc manet in te – És most benned marad” istenkereső sóhaja: „Uram, úgy jövök hozzád, mint egy gyermek; mint gyermek, ahogy azt megkívánod, mint ahogy csak az válhat gyermekké, aki rád hagyatkozik…”

Gide egy angyal tisztaságában próbálja egyesíteni érzelmeinek mély megosztottságát, hogy nem sokkal később ismét visszatérjen most már tudatos kettősségéhez, s még később érzékiségének egyértelmű vállalásához. Moeller elemzésében mind a három út zsákutca volt. A keresztény szentség ugyanis nem abban áll, hogy soha nem követek el bűnt, hanem abban, hogy minden bűnöm után van erőm és alázatom a felemelkedéshez. Gide arkangyali nosztalgiájába így minden valószínűség szerint gőg és esztétizáló hajlandóság vegyült, s nem bizonyulhatott elegendőnek. Ugyanez áll következő szakaszának kísérletére, melyben az állandósított kettősség szabadságát, feszültségét kívánta állandósítani; míg harmadik és végső szakaszában életének az érzékiség antik formáját választva, pogány derűre igyekezett fölváltani szíve korábbi háborgásait.

 

*

 

Ez volt érzelmi életének rövid rajza. Hogy Istennel csak olyan rövid időre találkozhatott, annak fő okát Moeller abban véli fölfedezni, hogy istenkeresése valójában csak morális síkon zajlott le, s hiányzott belőle a valóban értelmi és vallásos erőfeszítés. Gide ugyanis gondolati gazdagsága ellenére se volt valódi, még kevésbé eredeti gondolkodó, s vallásos vonzalma is csak alkalmi színt jelentett érzékenysége számára.

Ami viszont öregkora derűjét illeti, e periódusára talán érzelmeinek kihűlése a legjellemzőbb. E rendkívül érzékeny szellem egyáltalán szeretett valakit életében? Madeleine Rondeaux iránti rajongása erőtlennek bizonyult érzékisége sodrában, mely egyedül a test szenzációját kereste. Pedig a halállal szemben egyedül a szeretetben bízhatunk. Moeller itt Brunschwicgot idézi, mikor is Gabriel Marcelnek, a híres katolikus gondolkodónak szegezte: „Gabriel Marcelt túlontúl érdekli Gabriel Marcel halála…” Mire Gabriel Marcel: „Gabriel Marcelt nem Gabriel Marcel halála érdekli, hanem mindannak a halála, amit Gabriel Marcel szeret.” S még hozzáfűzte: „Ha valakinek azt mondom, szeretlek, az lényegében azt jelenti, hogy te nem halsz meg.”

 

*

 

Gide ma senkié. Nagy mester, kiváló stiliszta – de senki se érzi magáénak. Ami mintha arra vallana, hogy érzékeivel egy sokkal fontosabb: szeretete tévedt el. Öregkori derűje önmagán kívül senkit se melegített. Mit bizonyít ez Jézusnak általa oly végleg elítélt „tragikus” halálával szemben, melyből azóta is forróság árad?

A legvégső következtetés elől természetesen Moeller atya is kitér, szigorúan katolikus analízisét egy csodálatos levélváltás ismertetésével zárva le. Az egyik levelet Claudel írta, a másik levelet Gide felesége, abban a tragikus időszakban, amikor Gide szexuális eltévelyedése s házasságuk kudarca már nyilvánvalóvá vált, s egy afrikai utazásban realizálódott.

Claudel:

„Az a visszatérő érzésem, hogy szívesen venné, ha szót válthatnánk arról a valakiről, akinek lelke oly kedves Ön előtt, akinek szelleme huszonöt esztendeje foglalkoztat engem, s akinek élete kulcsát az Isten az Ön kezébe helyezte. Ha tévedek, bocsássa meg. Ha nem, szívesen találkozom Önnel, ahol és amikor akarja.”

És Madame Gide válasza:

„Kedves Uram! – Levele hű bizonyítéka Isten előtt is hű barátságának, amit férjem iránt érez; e barátság engem mindig mélyen megindított.

Valójában aggodalommal tölt el férjem afrikai útja, ami után annyira vágyakozott – nagyobb hittel azonban ezt is nyugodtabban viselném. Mindenki, aki úgy szereti André Gide-et, ahogy azt e nagyon nemes lélek megérdemli, köteles imádkozni érte, ahogy én imádkozom, s bizonyára Ön is, nemde? Gondolom, számunkra ez a fajta találkozás mindenfajta segítség legjobb és leghatásosabb módja.”

E tartózkodásban és odaadásban fölülmúlhatatlan soroknál katolikus esztéta nem találhatna méltóbb szavakat egy ellentmondásos élet faggatásának befejezéséül.

 

(Új Ember, 1965. február 28.)

Jegyzet

 

 

 

Varsói képeslap

Először barangolni egy ismeretlen város utcáin: félig valóság, félig álom. Nemcsak a város tűnik vadonatújnak, hanem maga a világ is. A megszokottság mögül a teremtés erejével lép elő: egy ház, egy fasor, egy behavazott udvar – mint utoljára a gyermekkorban. E különös élménynek Varsóban csodálatos külön jelentése is van. E porig rombolt várost egy egész nép, egy egész ország építette újjá a semmiből, elképzelhetetlen, emberfölötti lelkesedéssel. Ez a tény soha többé nem tűnhet el, s legfőbb szépsége, stílusjegye marad a különös város minden egyes kövének. A szeretet ökonómiája olvasztja egybe az egymástól elütő negyedeket. Az új Varsó páratlanul áll a világon, s az egyetlen – szerelemből született város.

Modern negyede a jövőé; az óváros apró házaival a tökéletes és konok emlékezésé. Ismerjük a varsóiak „képtelen” választását, mellyel új negyed helyett régi rajzok és tervek alapján, aprólékos gonddal rekonstruálták e városrész minden egyes házát, kövét, legveszendőbb kis cirádáját. A valóságban sétálunk még, vagy már az emlékezet díszletei között, a jelzések, a képzelet, a túlfűtött ragaszkodás szimbolikus világában? Szellemidéző cselekedetükkel a varsóiak valami egészen különöset hívtak életre: egy díszletvárost a valóság örök misztériumjátéka számára.

 

*

 

A templomok belseje még kiképzetlen, csupasz és hófehér. S ebben megint a véletlen segített: e hófehér templombelső a kezdet önálló, megkapó stílusaként hat s akár végérvényes lehetne, oly szép és olyan meggyőző boltíveinek szárnyaló fehérségében. Itt minden részlet – mint üres papírlapon – külön hangsúlyt kap. A klarisszák templomába esti zsolozsmakor térünk be; a hatalmas falon Corpus, de a szobornak csak alsó része szobor, felső része rajzos kiegészítése a hiányzó testnek, töredékesen hagyva azt, amit a háború elpusztított. A tervezők e lerombolt Corpusra bízták emlékeikből a legkeserűbb valóságot. A többit igyekeztek betapétázni: gyermekkoruk emlékeivel takarva be pusztulásuk emlékeit.

Az álomszerű kóborlásból csak másod-, harmadnapra érkezem meg a „valóságba”. Varsó engem a „lehetőségek” varázsával csap meg, ami nyilvánvalóan nemcsak varsói, hanem „lengyel lehetőség”. „Huzatos” ez az atmoszféra, csupa keresés. Tájékozódó hévből van itt épp elég, sőt ha nem párosul kellő érettséggel, belső hűséggel, önállósággal – fenyegető lehet szellemi életükre, az extrovertáltság, a lelki mimikri túladagoltsága. Az embert néha félelem szállja meg: vajon tisztában vannak-e páratlan lehetőségeik sajátos súlyával, eredeti, vissza nem térő tanulságaival és feladatával? A lengyelek különös nosztalgiával, vonzó nyitottsággal szeretik az utasokat, s ez romantikus szépséget kölcsönöz minden gesztusuknak. Emlékeik szeretetével is példát mutattak. De – s itt elsősorban művészi, szellemi életükre gondolok – lesz-e erejük saját, egyszeri, összetéveszthetetlen világuk megformálására, túl ízlésen, üdvös nyugtalanságon, lesz-e bennük elég bátorság a megoldás szédületére, egyedülálló kockázatára? A jelen feneketlen elmélyítésére.

 

*

 

Levelemben szándékosan nem emlékművekről, s nem apró úti élményekről számoltam be. Varsóban az emberek érdekesek külön-külön és együttvéve. Az „atmoszféra” a város legfőbb szépsége, legvonzóbb sajátja. Örökösen emberi anyagával, lüktetésével érintkezünk, akkor is, amikor egy ismeretlen utca nevét betűzzük vagy csak egy házszámot keresünk. Később tudjuk meg ugyanis, hogy keresgélésünk tulajdonképpen arra volt jó, hogy közben megismerkedjünk X. Y.-nal, s megtudjuk, hogy melyik színházba lenne érdemes jegyet váltanunk.

Varsóban nem lehet idegennek maradni.

 

(Új Ember, 1965. március 14.)

Jegyzet

 

 

 

Krakkó

Krakkó szép. Nem lehet kimeríteni, és nem lehet eltévedni benne. Szeszélyesen kalandozó utcácskáit nyugodt és hatalmas vonzással fogja egybe a város főtere, mely épp zártságával hasonlít a nyílt tengerre, szépségének szabadságában. Bolyongása során az idegen nyugodtan választhatja útikalauzul magát e szépséget. Akkor szabadon járhatja a várost, nem tévedhet el benne.

A Főtér. Itt van a híres Mária-templom, melyben Veit Stoss páratlan remeke, a világ legszebb faragott oltára áll. Valóban a legszebb. Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas szárnyas oltár: e pillanat a nagy drámák katartikus kitárulását idézi. A szimbólum szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit újra meg kell találnunk.

 

*

 

Este a Nova Huta-i színházban. A darabról nem beszélhetek, mert lengyelül nem értek. A szcenírozás azonban oly kitűnő, hogy egymagában is foglyul ejti figyelmemet. A díszletek, a látvány, a szereplők mozgatása, a fényhatások: a színház szuverén világába emel, merészen, s mégis érett és könnyed biztonsággal. A lengyel színház valóban világszínvonalat jelent, s bizony jóval előttünk jár. Sajnos, színházi emberrel csak kettővel találkoztam, Zenobius-szal, a kísérleti színház szcenikusával és Lucyna Winnickával, a Mater Johanna főszereplőjével. A lengyel színház „titka” az ő nézetük szerint a színházi emberek sokrétű érdeklődésében, önzetlen elmélyültségében rejlik. S valóban, velük érintkezve, ugyanazt a kellemes és tisztán szellemi légkört érzem, akár a franciáknál. A valódi problémák szerénnyé nevelik a művészeket, az intelligencia személytelen, kellemes atmoszféráját teremtve meg körülöttük. Az igazság érdekli őket, és nem a maguk igaza. A feladatot nézik: sose egymást, sose önmagukat. Minden tét szinte filozófiai pontossággal van jelen; s ezt a játszmát a lengyelek – az életben és a színpadon egyaránt – mély figyelemmel és odaadó nyíltsággal játsszák. Nagyvonalúan és önfeledten.

 

*

 

Krakkó a diákok városa. Az öreg falak stílusos keretében közel 25 000 diák él itt: bölcsészhallgatók, mérnökök, medikusok, festőnövendékek. Fiúk, lányok. Az örökmozgó Főtéren, a nagy kucsmák alatt annyi tündérség, s a hóesésen át annyi lánymosoly, mint sehol másutt a világon. A diákok klubja is ide, a Főtérre néz, az árkádos Posztócsarnokra. A klubban teát és feketét szolgálnak fel, kitűnő teát és vizes feketét. A dzsesszzenekar is kitűnő, csak egy kicsit túl hangos nekem. Vagy én vagyok túl öreg s megereszkedett már, hogy gyomrom, tüdőm – mint a rossz ablak – együtt remeg, kínosan együtt rezonál a kihívó hangszerekkel?

Másnap mégis itt vagyok újra nővéremmel, csak egy emelettel lejjebb, a pincében, a diákok híres kis színházában, a Teatr 38-ban. A darabból ismét csak annyit értek, hogy családi komédia a polgári morálról. De azért jól mulatunk. A kis pinceszínházban tüntető színekben utolsó virágkorát éli a szürrealizmus. De a túlzást és a tévedéseket is enyhíti a lelkesedés, s az a mindenütt jelenvaló ízlés, ami a lengyeleket soha, még tévelygéseikben sem hagyja el.

S itt meg szeretném köszönni – bár ez még Varsóban volt – a varsói bölcsészkari egyetem diákjainak szeretetét, mellyel a magyar tanszék rendezésében előadták lengyel fordításban – ahogy mondották, első ízben, megelőzve a varsói rádiót és a Dialóg című folyóiratot – Sötét mennyország című oratóriumomat. Féltem tőlük, a szereplőktől, a diákoktól, s ők is féltek tőlem. S így – bár az előadást már magnetofonszalagról hallgattuk – a forgatás a kölcsönös zavar jegyében kezdődött. Annál teljesebb volt megrendülésem: az előadásban nemhogy egyetlen hamis hang nem hangzott el, de minden szó, minden lélegzetvétel drámai pontossággal a helyén volt, ott, akkor és úgy, ahogy azt elképzeltem. A várakozóan rám tapadó szempárok elől nem tudtam elrejteni megindultságomat. Akkor úgy éreztem, hogy amit itt írtam, egyedül nekik írtam, s egyedül ők értették meg.

 

(Új Ember, 1965. március 21.)

Jegyzet

 

 

 

Hivatottságunk a szentségre

Az egyház szent. Krisztus vele, mint tulajdon testével jegyezte el magát, életét adta érte, s a Szentlélek erejével ajándékozta meg az Atya dicsőségére. Hogy mit jelent ez számunkra, akik az egyház tagjai vagyunk? Egyetemes meghívást a szentségre – kivétel nélkül, valamennyiünk számára.

A zsinati konstitúció ötödik fejezete ezt a fölemelő és szeretettől súlyos, az egyház minden egyes tagjára kiterjedő meghívást fogalmazza meg számunkra. A keresztség fölvétele e mennyei meghívásnak első és örökre szóló szentségi jegye. Jelentése azonban nemcsak az, hogy ezentúl a földi egyház tagjai vagyunk, hanem hogy Jézus megváltó kegyelméből hivatalosak vagyunk Isten színről színre való látására, örök dicsőségére.

 

Földi állapotunk megszentelése

Épp mivel meghívatásunk egyetemes, a megszentelődésnek legfőbb és legbiztosabb, mindannyiunkra kötelező útját az egyház is egyetemes érvénnyel: állapotunk, adott élethelyzetünk szeretettel való vállalásában látja. Kinek-kinek a maga életútján kell elmélyítenie a keresztényi erények gyakorlatát, Isten és a felebarát szeretetében és szolgálatában. Ez minden megszentelt élet alaptörvénye.

A keresztség mint szentség épp nem irrealitásra, a földi feladatoktól való elfordulásra nevel hát, amint azt hívők és nem hívők oly gyakran gondolják. Ellenkezőleg: számunkra nincs két világ. Istennek, mint a legfőbb realitásnak megtapasztalása csak elősegítheti saját életünk és a földi lét realitásának megismerését és szeretetét. Amitől a keresztény elfordul, az a földi illúziók világa: a birtokvágy, az öncélú testiség, a látszatok bálványozása. Jézus ezt a kísértést, az illúziók e szövevényét, a semmi e káprázatvilágát veti el – a gyermekek és az ártatlan szívek reális világával szemben. Ezt a valóságot viszont épp nem megkerülnünk kell, hanem vállalnunk, ahogy Jézus is vállalta: munkában, imádságban és önfeláldozásban. Nem a földi realitások megkerülése, hanem vállalása vezet a mennyei hazába. Nincs ugyanis kétféle valóság. Egyedül az igazság realitása van, és a bűn realitása. De hogyan történjék e választásunk, a realitás vállalása – az eltévelyedéssel, a bűn irrealitásával szemben? Az alábbiakban erre a hogyanra válaszol a zsinati konstitúció tanítása.

 

A szeretet egyetemes parancsa

Jézus, isteni tanítónk, ki minden tökéletességnek és életszentségnek kezdete és beteljesítője, nem kevesebbet kíván övéitől, mint hogy: „Legyetek tökéletesek, valamint mennyei Atyátok is tökéletes”. (Mt. 5, 48.) Mindannyiunkra elküldte ezért a Szentlelket, hogy teljes szívünkből, egész lelkünkből, minden erőnkből szerethessük Istent és egymást, ahogy Krisztus szerette Atyját és bennünket. Jézus követői ugyanis nem tulajdon erejükből váltak hozzá hasonlóvá, hanem kegyelme gazdagságából részesültek. Emberi természetünk azonban továbbra is ránk nehezül, s minden pillanatban szükségünk van Isten irgalmára: „Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Világos hát, hogy minden rangú és rendű Krisztus-hívő Jézus követésére és a tökéletes szeretet megvalósítására hivatott. Földi utunkon ennek kell lennie a legfőbb mértéknek, s minden erőnkkel azon kell fáradoznunk, hogy a Krisztustól nyert kegyelmek révén minél több szeretetet és segítséget nyújthassunk felebarátainknak. Egyedül így remélhetjük, hogy életünk jó gyümölcsöt terem, s szeretetünk méltóvá válik Isten szeretetére.

Különböző feladatok és életformák közepette ki-ki egyedül így teljesítheti kötelességét: hagyva magát vezetni a Szentlélek által, az Atyát imádva, és Krisztust követve életútján. „Mindannyiunknak kötelessége képessége és a kapott kegyelem szerint az élő hit útján, amely reményt ébreszt és szeretetet sugároz, tétovázás nélkül előrehaladnia.”

 

A papi hivatás megszentelése

Akiket Isten Krisztus nyájának pásztoraivá szólított, hivatásuk rendületlen és odaadó teljesítésével járják az életszentség legbiztosabb útját. Különösen áll ez a püspökökre, kik Jézus közvetlen utódai és örökösei főpásztori tisztségükben. Felelősségük számára Jézus adta a legfőbb példát és útmutatást. A püspökök életszentségének örök mértéke az ő áldozatos szeretete és odaadása.

Hasonlóképp a püspökökhöz, minden egyes papnak osztoznia kell e feladatvállalásban. A hivatásukkal járó különös kegyelmekből minél többet kell juttatniok mások számára. Hivatali fáradozásuk nemhogy akadálya, de emeltyűje kell hogy legyen életszentségüknek, s minden igyekezetükkel azon kell lenniök, hogy az imában és a szemlélődésben nyert segítséget és kegyelmet az egész rájuk bízott közösségre kiárasszák.

Minden fokon az állapotbeli kötelességek teljesítése az első, s a szeretet parancsa a legfőbb erény.

 

A világiak életszentsége

A család a keresztény életszentség elsőrendű iskolája. A házastársak egymáshoz való viszonyában éppúgy, mint a gyermekek és szülők kapcsolatában, Jézusnak egyháza iránti szeretete kell hogy például szolgáljon. A szeretetben élő családok nemcsak önmaguk számára világítanak, de környezetüket is melegítik. Az özvegyek és magányosok feladata se kisebb azonban; sorsuk türelmes vállalásával, azzal, hogy keserű elzárkózás helyett nyitottak maradnak: méltó közvetítői lehetnek Isten különleges szeretetének, s elsőrendű apostolai a felebaráti szeretetnek.

Külön szerep jut a szenvedőknek az egyházban. Ők a szentség útján közvetlen követői Krisztusnak, ha gyötrelmeiken túl, hitük erejével hűek maradnak a megfeszített Jézushoz. Hasonlóan kivételes a nehéz munkában élők helyzete, kiket az egyház a teremtő Isten munkatársaiként tart számon. Feladatuk teljesítésével nemcsak saját életüket szentelik meg, de az egész társadalomét, s végső soron közvetlenül járulnak hozzá a teremtett világ tökéletesítéséhez s végső kiteljesedéséhez. Szeretetben is követniük kell azonban Jézust, ki maga is kétkezi munkás volt, s ugyanakkor szüntelenül együtt tevékenykedik mennyei Atyjával.

Minden Krisztus-hívő tehát fokról fokra gyarapszik a szentségben, s épp azáltal, hogy adott feladatát elfogadja, s azzal a szeretettel teljesíti, mellyel Isten életét adta a világért. Hogy azonban ezt megtehessük, figyelnünk kell Isten szavára, mindenkor készen állva annak teljesítésére. Ebben legfőbb segítőnk a szentségek, elsősorban az oltáriszentség vétele, a gyakori és figyelmes imádság, az önmegtagadások gyakorlása, a hatékony felebaráti szeretet, s végül életünk és halálunk végső célját és értelmét jelentő tanúságunk Krisztus örök érvényű szeretete és igazsága mellett.

 

*

 

Ahány ember, annyi útja az élet megszentelésének. Az út ezer és ezer, mindegyiket egybefűzi azonban a szeretet, amiből vétettünk, s amely szeretet mindannyiunkat magáénak akar. „Az Isten szeretet, s aki a szeretetben marad, az Istenben marad és Isten őbenne.”

 

(Új Ember, 1965. március 21.)

 

 

 

Közelebb az oltárhoz

Gyermekkori hitünk, amibe beleszülettünk, évek során könnyen válhat szokássá, később csak szokássá, s végül semmivé. Hogy megőrizzük hitünket, tulajdonképp örökké elevenen kell tartani magunkban, s állandó előrehaladással kell védekeznünk az ellen, hogy puszta szokássá változzék számunkra.

Szokás és élő hit között szinte végtelen a különbség, s a megtérés belőle a hitig sokszor nehezebb, mint egy hitetlen számára. Nehéz, mert akinek hite üres megszokottságba kövült, sokszor nem is érzi ezt, sőt sziklaszilárd hűségnek véli, ami pedig hideg, élettelen kövület már csak.

Hitünket csak élő és napról napra megújuló hittel táplálhatjuk. Tevékeny szeretetünket és Istenre irányuló éber figyelmünket nem pótolhatja semmi más. Maguknak a vallásos szokásoknak is e forró hitközelséget kell szolgálniok, s még maguknak a szokásoknak sem szabad megszokottsággá merevedniök.

Mikor az egyház megújítja a liturgiát s benne a szentmisét, a megszokottság kérgét kívánja lepattintani az emberiség legforróbb Isten és ember szeretetdrámájáról. Aggódó szeretetében úgy érezte az egyház, hogy a szentmisét az utóbbi egy-két század lehűlő stílusjegyei inkább hódoló imádásnak tüntetik fel, az ősegyház drámaian forró misztériumával szemben. A régi helyett a legősibbhez, az ősegyházhoz, a forráshoz kíván hát visszatérni: abba a drámai formavilágba, melynek születésekor Krisztus vére még alig hűlt ki a kereszten. Mindannyian e megváltó véres áldozat tanúi és tevékeny szereplői, részesei vagyunk ma is. Mindannak, ami e dráma átéléséhez segít, meg kell történnie. A megváltó dramaturgia föltétlenül üdvös, ha a dráma örök életét szolgálja.

 

*

 

Igaz, vannak nagyon fontos őrző szokások, mik az életet szolgálják, s nem fojtó, de védőburkai annak. Azonban a szokásra sose hivatkozhatunk az élet és a valóság követelményeivel, érdekével szemben. Ez esetben minden, még a legszentebb szokás is másodrendű kell hogy legyen. A szentmise új formája pedig épp ilyen: egy lépéssel beljebb hív bennünket, közelebb a titokhoz, az isteni szeretet nyílt tüzéhez. Megtisztelő meghívás. Mit akarhatnánk megvédeni ezzel szemben? Hogy közelebb léphetünk az oltárhoz, lehet az ellen érv, hogy tegnap még távolabb kellett állnunk tőle?

 

(Új Ember, 1965. március 28.)

Jegyzet

 

 

 

Czestochowa

Krakkótól Czestochowáig közel négy órát utaztunk vonaton. Vasárnap kora reggel van, kevés az utas, nővérem is, én is végig ablaknál ülünk. Hó, csend és kvarcosan éles napfény. Érdemes volt korán kelnünk. Ekkora telet sohase láttunk otthon. Hogy mekkora hóviharok dühöngtek errefelé, most látni igazán, hogy szélcsend van. De nem lehet végig csak a tájjal törődnünk. Lengyelországban lépten-nyomon jelentkezik az emberi világ. Most épp egy kis iskoláslány személyében, kipirulva, de meglepően szép franciasággal elkéri a cigarettásdobozunkat. A cigarettát nem – csak a dobozát! Aztán pihen, szinte eltűnik a kupéból.

 

*

 

Délfelé jár az idő, amikor megérkezünk. Czestochowát mintha a mi „mezővárosi geometriánk” szülte volna: elindulunk a derékszög egyik szárán, ez a vasút utca, és megérkezünk a derékszög másik szárára, ez a főutca. A főutca végén, a dombon áll az apátság híres kolostora és temploma, benne a Fekete-Mária híres kegyképével.

A főutca – lehet vagy két kilométer – véges-végig telve járókelőkkel. Hamisítatlan kisvárosi vasárnap. A hófehér hidegben érezni a nap szinte nyárias, hősugaras erejét. Mindenki sétál. Gyerekek, szülők, karonfogva és kézen fogva, öregek és szerelmespárok, babakocsik és pórázra fogott falusi kutyák.

 

*

 

A kegytemplom havas dombon áll. Nem is egy templom: több templom, árkádok, tornyok, hagymakupolák szövevénye, álomszerűen, játékosan, mintha ámuló gyermekkéz emelte volna falait. Van itt minden, ami az ártatlan képzeletnek kedves: várárok és kanyargó ródlipálya! A bejáratnál két öreg barát, mint két öreg holló tiporja a havat: szánkókat kölcsönöznek. Kár, hogy nincs fényképezőgépem. Kivált az egyikük! Fogatlan mosolya egy öreg, kilencvenéves angyalé, óriási termete meg a vén Toldi Miklósé lehetne!

 

*

 

Mind sűrűbb sorokba tömörülve, processziószerűen érkezünk a templomba. Az oszlopok mellett, végig a hosszú hajón, föl az oltárig, mintha még egyre karácsony lenne, hatalmas szál fenyőfák zöldellnek, illatoznak. S ebben a karácsonyi örökzöldben egyetlen aranyos monstrancia a főoltár: csupa ünnep, ének és ragyogás.

Szemünkkel a kegyképet keressük, de sehol se találjuk. A tömeg a főoltár előtt balra kanyarodik, s mi engedelmesen sodródunk vele. A fényességből ekkor, mintha teljes sötétbe lépnénk, egy szűkös kis oldaltemplomba érünk. Fenyők helyett gyertyák és kövek nehéz szaga csap meg, s az emberi imádság szinte testies melege, az ima realitása. Állva vagy térdepelve, itt mindenki az, ami: a hunyt szemű arcok oly egyszerűek, mint majd a halálban.

Az oltár fölött ott a Fekete-Mária.

Hogy milyen ez a nép, a zarándokhelyek népe? Itt is, és most is: bűnök és erények szoronganak egy emberként az ima erejével visszaszerzett közösség realitásában. Ez a válogatás nélküli találkozás, hogy így vagy úgy, de mindenképpen egy test vagyunk Jézusban, ez a kegyhelyek legfőbb vigasztalása. Emberi és isteni itt olvad egybe legtermészetesebben. Térdepelünk a tömegben az emberiség egy hozzánk tapadó hullámában, s már nem is Czestochowa, egyedül ez a hullám az, ahol vagyok, amiben lélegzem, aminek sodrásában utat találok.

 

*

 

A havas lejtőn különös könnyűséggel ereszkedünk lefelé. Jólesik a tea, a cukrászda melege, a sütemény édessége, mozdulataink otthonossága. De a vasútállomáson már kezd kialudni a napfény, s a vonatablakból már szürkülő tájakra látunk.

– Boldog vagyok, hogy ilyen szép időnk volt – mondja nővérem. Életünkben először kirándultunk kettesben, egyedül.

 

(Új Ember, 1965. április 11.)

Jegyzet

 

 

 

Oswiecim

Minden háború kegyetlen. Századunkban az első világháború is erkölcsi és anyagi katasztrófát jelentett, mégis többé-kevésbé valamennyien érezzük, hogy a második világháború valami egészen más volt, mint az első, sőt, valami egészen más, mint minden eddigi háború. A bűn idáig ismeretlen méretekben jelent meg vele, s e mélységnek talán soha nem sikerül fenekéig pillantanunk. A bűnt, a maga realitásában, egyedül a szenteknek van erejük felmérni, a gyengék a legkülönbözőbb kibúvókkal félrefordítják fejüket, kitérnek a bűn tanulságai elől. A lengyelek, akik erkölcsileg szeplőtlenül kerültek ki a katasztrófából, átérzik erkölcsi kötelességüket, mit mások és tulajdon szenvedésük rótt rájuk. Erős és tiszta pillantásuk máris számos gyümölcsöt termett, akár a kereszténység Jézus passiójára szegzett, immáron kétezer éves tekintete.

A második világháborúban minden harmadik lengyel meghalt. Varsónak 1 300 000 lakosából a fölszabaduláskor roppant kevés ember botorkált elő a romok közül. De a szenvedések fővárosa még így se Varsó, hanem Oswiecim (német nevén: Auschwitz), ahol négymillióan haltak erőszakos halált.

 

*

 

Az egykori tábor ma múzeum. Leszállva az autóbuszról, zavartan indulunk meg a havas téren, ahol semmi útbaigazítást nem találunk. Nem szólunk egymáshoz, de nővérem is, én is úgy érezzük, máris eltévedtünk. Így érkezünk meg a tábor kapujába.

Valamikor itt ezrek vonultak, most ketten vagyunk. A legvalószínűtlenebb eseményeknek is tökéletesen konkrét, valóságos a színtere. A kapu fölött kovácsoltvas felirat: „A munka szabaddá tesz”. És sehol semmi nyoma, hogy valaha e mondat négymillió szempár olvasmánya volt.

 

*

 

Nagyon rövid leszek.

A kőblokkokban javarészt fényképek és falba süllyesztett vitrinek sorakoznak egymás után. Az elsőben szétlapított bőröndök, a második vitrinben gyerekcipők, a harmadikban művégtagok, a negyedikben 7 ezer kilogramm emberi haj, ami már nem került ipari feldolgozásra. Az ötödikben imaszíjak és olvasók, héber betűs szent könyvek és latin nyelvű breviáriumok.

A folyosókat bélyegnél alig nagyobb személyazonossági fotók tapétázzák, mindegyik alatt a halál pontos dátumával. Az egyetlen napfényes arc, külön keretben, a folyosó végén, az őr fényképe, aki itt teljesített szolgálatot.

 

*

 

Összesen: 4 000 000 halott. Vigaszért erőnek erejével Edith Steint, a szent életű karmelita apácát idézem, aki itt halt meg Oswiecimben, s itt írta utoljára e szavakat: „Nem panaszkodom. Az ember nem szerezheti meg a Kereszt tudományát (Scientia Crucis), csak amikor a Kereszt teljes súlyával ránehezül. Az első pillanattól fogva bensőséges meggyőződésem volt és szívem mélyéről kiáltottam: Ave Crux, Spes Unica!” (Üdvözlégy Kereszt, egyetlen reményem!)

Így ő. De engem húsz év messzeségéből is lenyűgöz a kőblokkok hidege, és megbénítanak a foglyokról készült legális és illegális fotókról kitekintő gyerekalakok, akik mintha most is ott kísértetének a húsz év előtti auschwitzi hóban, véglegesen és tanácstalanul, szemük-szájuk egy-egy sötét sebével. Tennem kellene valamit, de nem tudok. Még csak rájuk gondolni se tudok egészen. Majd évek múlva talán, s akkor is csak egy-egy pillanatra. Fölmérhetetlen a kín, amit az ember itt elszenvedett, s a bűn, amit elkövetett. Ami itt történt, az valóban alvilági akció volt. Egy időre maga a bűn jelent meg vele, kendőzetlenül, mérhetetlen közönségességével, agyafúrtságával és gyengeelméjűségével. S ami a legnehezebb botrány, a látszat botránya, hogy míg a bűnösök tisztán és ápoltan igazgatták e poklokat, áldozataiknak kellett magukra ölteniök a nyomorúság riasztó külszínét.

Amit Dosztojevszkij megsejtett, az itt megtörtént. De hogy valójában mi történt, azt ma is inkább csak sejtjük, s talán sohase lesz elég erőnk megtudni.

 

*

 

Vissza a hétköznapok világába. Ülünk a vonaton, behavazott falvakon futunk át, alig szólunk egymáshoz. Lengyelország. Jelképed lehetne e tiszta táj. Szélsőséges, drámai nép él itt, ez igaz, de tétjei, amik „beprogramozzák” életét: mind hamisítatlanul igaz, és tiszta lapok. Vajon hány nép mondhatja el ezt önmagáról? S talán ezért szabad a lelki békét is elfogadnom, amit az esteledő táj, a testi fáradtsággal együtt felkínál.

 

(Új Ember, 1965. április 18.)

Jegyzet

 

 

 

Háborús nemzedék

A mai negyveneseket az elmúlt háború érlelte nemzedékké. Sötét keret, tragikus indulás. Mégis úgy érzem, kevés nemzedék kapott szélesebb és egyetemesebb tanítást útravalóul.

Számunkra a háborúnak lehettek személyes tapasztalatai is, igazi lényege azonban egyetemes hatású volt. Engem személy szerint a háború tanított meg a társadalom, az emberiség, a személyes sorson túli világ realitására.

Annál, amit közvetlenül megtapasztaltam, semmivel sem halványabbak azok az élmények, melyeket az események sugalltak számomra. Az, ami velem történt, semmivel sem személyesebb, mint amit mások, a többiek története kitörölhetetlenül belém vésett. A háborúban valamennyien otthontalanokká váltunk, s maga a közös tragédia lett egyetemes otthonunk. Valamennyien elvesztettük személyes kis életünket, hogy egyek legyünk a gyökértelenségben.

Mi már soha többé nem térhetünk vissza úgy a „csak személyesbe”, ahogy azt a háború előtt értelmeztük. A mi nemzedékünk – ha szabad így fogalmaznom – egyetemességre van ítélve; önzetlenségre, igazságra és humánumra. Szenvedései mellett ritka ajándékokban is részesült: elemi erejű tapasztalatokban, amelyek az egész emberiség felebarátjává tették. „Mert éheztem, mert szomjaztam, mert mezítelen voltam…” Jézus e szavai nem ismeretlen dolgokról szólnak hozzánk.

A polgári élet zsebszótára után mi ismét természetes hangon használhatjuk a világ nagy szótárát: Shakespeare szótárát, a görög tragédiák szótárát, az Evangélium szavait. A Passió története számunkra ismét hétköznapi valóság.

A fokozás igazmondásával: számomra épp a személyesen túli lett azóta a legszemélyesebb. Annak megtapasztalása, hogy épp a személyes határok átszakadásával tapasztalhatom meg egyedül önmagamat. S egészen világos számomra, hogy igaz béke is csak e tapasztalat birtokában lehetséges. Hisz előző „békénket” épp elégtelensége, éretlensége miatt kellett elvesztenünk.

„Legszomorúbb, legtragikusabb” tapasztalatunk a leggyümölcsözőbb, ha gyökerében ragadjuk meg, ha elég bátrak és elég önzetlenek vagyunk hozzá. Igazán tragikus, elsikkadt nemzedék csak egy van: az, amelyik legértékesebb, legfontosabb tapasztalatait elsikkasztja. A mi tragikus indulásunk azonban olyan tanulságokat kínál, morális, művészi és emberi lehetőségeket, új értékeléseket és átértékeléseket, amelyekből jövő nemzedékek sora tanulhat valóságot és boldogulást. S itt talán segítségünkre lehet az a gondolat, hogy a kor kezünkbe adta a nagy korok és nagy művészetek ritka lehetőségét, ami csak a legmezítelenebb tapasztalatok birtokában lehetséges: hogy a valódi tragikumot valódi örömre változtassuk át.

 

(Új Ember, 1965. április 25.)

 

 

 

Rejtezkedő Isten

A teremtés Isten szeretetének műve, ezért a teremtés gyökeres megragadására főként szeretetünk képes. Valakinek a létét igazában akkor értjük meg, amikor azt a valakit szeretjük. Akit szeretünk, annak létezését lehetetlen kétségbe vonnunk, s minél inkább szeretünk valakit, vele együtt annál indokoltabbnak érezzük magát a világ egészét is.

Szeretet nélkül közelítve a világhoz, könnyen érezhetjük értelmetlennek, képtelennek a teremtést. De nemcsak a teremtést, hanem emberi világunk szeretetének műveit is. Kívülről nézve a szeretet élete megközelíthetetlen.

Amikor viszont szeretettel tudunk közelíteni a világhoz, nemcsak a teremtést közelítjük meg mélyebben, hanem magához a teremtő Istenhez is közelebb kerülünk. Hogy hallgat? Hogy messze volna? Ellenkezőleg: olyannyira közelünkben van, hogy ha még egy lépést tenne felénk, személyiségünk, a teremtés minden önállóságát szüntetné meg vele.

De a megtestesüléssel tulajdonképp ez az utolsó, ez a „lehetetlen” közeledés is megtörtént. Azóta egy sugárnyi rés tátong a világ falán: Isten szeretetének világunkba való belépésének helye.

A teremtéstől a passióig: minden pillanat e szeretet történetének láncszeme, mely a köztünk lakó szent ostyában nyerte el legtökéletesebb, végső kifejezését. A szent ostya Isten jelenléte és csendje közöttünk, foghatóan és fölfoghatatlanul, mint maga a szeretet.

Rejtezkedő Isten? Igaz, a csend mögött közöny is lakhat, üresség is lapulhat. De az ostya csöndjét megelőzte a kereszt csendje, s az ostya csöndjében azóta Isten keresztje áll. S hogy ez mit jelent, azt talán Simone Weil ihletett gondolata érzékelteti legszebben. – Vajon az, hogy az emberiség ősidőktől fogva két száraz fadarabból csiholt tüzet – teszi fel magának a kérdést Simone Weil –, nem a legősibb, legegyetemesebb előképe Jézus keresztjének? Tűz és kereszt. A kereszt két száraz ága – és az isteni szeretet tűzvésze!

 

(Új Ember, 1965. május 2.)

Jegyzet

 

 

 

Tárgyalás

Hetek óta vetítik a Tárgyalás című angol filmet. A köznapi történet több, számunkra is érdekes kérdést vet fel. Főhőse egy szürke angol irodalomtanár, kit pacifista elvei miatt börtönbe zártak az elmúlt világháborúban s ez az árnyék azóta is nyomon kíséri, elbizonytalanítva amúgy is bárány természetét. A férfi szelídsége feleségét is boldogtalanná teszi: mert milyen béke az, amiért nem kell megharcolni? Milyen biztonság? A parttalan szelídség tükrében hogyan pillanthatnánk meg saját körvonalunkat, a magunk arcát, személyiségét? De nem kevésbé cseppfolyós hősünk helyzete diákjai közt, s tanártársai, igazgatója szemében sem. Így éri őt a kihívás: egy fiatal diáklány először gyerekes, majd kétségbeesetten tolakodó szerelme. A tanár a lányt visszautasítja. De minél tisztább és szelídebb kitérése, annál megalázóbb és égetőbb szégyen ez a fiatal lány számára. Szerelme megfordul, s gyűlöletében bíróság elé állítja tanárát. Bárány a farkasok között: így indul a per, s csak mikor már minden elveszett, támad föl a lányban igazságérzete, s vele együtt szerelme s gyűlölete mélyéről az az érzés, amit a férfi elejitől fogva megérdemelne: a szeretet.

A történetnek azonban ezzel még nincs vége. Hátravan még a feleség „utolsó szava”. A történet itt torzul keserű fintorrá. Az asszony ekkora ügyefogyottságot, ilyen szégyentelen „férfiatlanságot” már nem tud elviselni. Csomagol, s készül örökre eltűnni a házból, amikor a férfit megmenti az ajkára buggyanó hazugság. A hatás váratlan és teljes. A hazugság, hogy mégiscsak viszonya volt diákjával, visszahódítja számára a feleségét. Ezzel a kétes kiúttal zárul a történet.

 

*

 

Mi az, amit látunk? Az ártatlanság, vagy az ügyefogyottság története? Bizonyára nem az ügyefogyottságé, mert akkor vígjáték lenne. De nem is egészen az ártatlanságé, mert akkor megrendülésünk volna egyértelműen erős, s nem érezhetnénk kiútfélének a film befejezését, ami valójában nem kiút, hanem bukás.

Bizonytalanságunk, a néző ítéletének bizonytalansága a figura, a főhős szerepének finom, de tisztázatlan megformálásából ered. Tudjuk, pacifizmusa miatt börtönben ült, és látjuk, amint a csábításnak ellenáll. De vajon passzív tulajdonságok ezek, ahogy azt a figura (s a konvencionális szemlélet) sugallja? Épp nem. Pacifistának lenni a háborúban nem veszélytelen. S hasonlóan, ellenállni a testi kísértésnek, ez is a legkoncentráltabb cselekvés (a passzivitás itt is a kísértéssel való együttérzésben nyilvánul meg). A tanár alakja ennek a belső erőnek érzékeltetésével maradt adósunk. A bárány – akinek papírforma s a történet szerint lennie kellett volna – más. Igaz, a valódi bárány a film utolsó kockáján se bukott volna el.

Minden bárány kivételes és némileg reménytelen életet él. Nem számíthat se teljes elismerésre, se teljes elégtételre. Erényének egyik lényeges eleme a kockázat, annak kockáztatása, hogy nem lesz módjában megvédenie igazságát.

Nem az a baj hát ezzel a történettel, hogy a hős ártatlanságának akad végül is egy törési pontja, hanem az a baj, hogy e törését nem előzi meg vállalkozásának semmiféle tudatos kísérőjele.

 

*

 

Hogy az átlagember nem ilyen, s hogy nem is tűri meg, ha más ilyen, az természetes. Épp ezért, aki tisztaságra szánja el magát, annak alaposan meg kell vizsgálnia, mit tart igaznak, s ismernie kell saját erejének törési pontját. Tudnia kell, hogy belső vállalkozása nem föltétlenül szolgálja boldogulását. Kockáztatja, hogy egyedül marad igazával, akár az antik hős. Vagy Istenével, mint Jób, vagy Ábrahám.

A tárgyalás főhőse e mellett a képlet mellett zavaros képet mutat, s ezért tanulsága is kétes értékű válasz az egyik legnehezebb emberi problémára.

 

(Új Ember, 1965. május 9.)

Jegyzet

 

 

 

Jézus valósága

Bevallom, nagyon nehéz, szinte lehetetlen írnom arról, amiről az alábbiakban szólni szeretnék. Aggodalmam elbizonytalanítja tollamat. Bele kell törődnöm abba, hogy nehézkes, kusza és ügyetlen leszek. Rossz ügyvédje féltett ügyemnek.

 

*

 

Jézus személyének realitásáról szeretnék szólni. Arról, hogy élt-e? Hogy van-e? S hogyan van az én számomra?

Minden valószínűség szerint hitem ma is megelőzi, s már csak időben is megelőzte bizonyosságomat. Valahogy úgy, ahogy valakinek saját tehetségébe vetett hite megelőzi tehetségének kibontakozását. Valahogy úgy, ahogy költészetembe vetett hitem megelőzte verseimet.

Hitem ihlete előtte járt meggyőződésemnek – minek tagadnám? Számomra azonban az ihlet már egyfajta tudás jelenlétének a jele, sőt már maga a bizonyosság. A valódi valóság megjelenése fölborítja az időt: az ihlet számomra időben előrevetített következménye a máris megvalósult műnek. Mikor tehát a Biblia valóságát, Jézus valóságának mibenlétét elemzem, ehhez a szövegkutatásoknak és történeti kutatásoknak számomra már édeskevés fontossága van. Ha valakit egy orvosság meggyógyít halálos bajából, az aligha fog kételkedni az orvosság fölfedezőjének létezésében. Aki Jézus tanításában a valóság táplálékát kapta, annak számára ez fontosabb, mint a történeti kutatások hullámverése.

Ha a történeti kutatások napnál világosabban bebizonyítanák számomra, hogy Jézus nem élt, akkor egy mindennél nagyobb rejtély elé kerülnék. A kisebbik rejtély az Evangéliumé. Ismerem az írás, a költészet nehézségeit. Hogyan lehet a hamisítás szándékával egy ilyen páratlan és kimeríthetetlen csodát összetákolni? De ez még a kisebbik rejtély. A nagyobbik: a „szervetlen összeállítás” mögül feltündöklő fókusz csodája lenne. Hogy idézhet meg egy hamisítás, tehát szükségszerűen szervetlen mű egy olyan centrumot, feledhetetlen arcot, mint Jézusé? A Hamlet remekmű, mégis: Hamlet alakja, kit a mű megidéz, hány kíváncsiskodásomra nem ad választ, nem „partnerem”. S amikor azt mondom: „jézusi”… életünk és kultúránk legbonyolultabb szövetén is átvilágít, átvérzik testmelegével ez a jelző. Épp ez a minden korszakban és problematikán áthatoló személyi erő a legdöbbenetesebb benne. Mikor azt mondom: „Jézus és Nietzsche”, nemcsak két tan, de két személyiség összecsapásának elektromosságát érzem. Régebbi ellenfelei rendszerint már csak egy elvet képviselnek vele szemben, nem látjuk emberi arcukat tanításuk maszkja mögött. De Jézus mozdulatai hervadhatatlanul illatoznak. Elvéthetetlenül ismerjük még kéztartását is. Erre a megjelenítésre és erre a koncentrálásra se a történetírás, se a költészet nem képes. Egy hamisítvány még kevésbé. Az Evangélium mindezek fölött áll.

 

*

 

Jézus számunkra a megtestesült Isten. Történeti megközelítése lehetséges, de szükségszerűen a legkevesebbet hozhatja fel valóságának véghetetlen gazdagságából. Valósága vizsgálatának legfontosabb próbáját ő maga e szavakkal jelölte meg: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket”. Jézus szüntelen hatása ezt a legmélyebb realitásérzékünket neveli, foglalkoztatja és erősíti. Számunkra ez a döntő.

Amikor a modern csillagászat műszerei ismeretlen hatást jeleznek, föltételezzük, hogy a hatás magjában égitestet találnak. Ha semmire se lelnek, ismereteik, módszereik elégtelenségére gyanakszanak a kutatók. A hívőnek azonban, ki az isteni hatás mögött megtalálta Istenét, nem kell szükségszerűen más bizonyítékok után is keresnie, ahogy egy megszületett remekműhöz is felesleges a regényírónak további adatokat gyűjtenie.

 

*

 

Mindezek megírása Timár Györgynek az Élet és Irodalomban megjelent cikke szolgált ürügyül. A cikk Jézus történetiségét vonja kétségbe. Az elemző hang után meglepő, hogy a cikk végén Jézus neve Turi Dani neve mellé kerül. Se a költészet érzékenysége, se a tudományos objektivitás nem tűri meg az ilyen párosítást, mely mögül végül kisüt a probléma félrerendezésének szándéka. Válaszul igyekeztem hát röviden megsejtetni, mit is jelent Jézus azok számára, akiknek e név nemhiába drága. Hiszen akinek Jézus valóban csak egy nevet jelent, még annak se lehet tárgyilagos szívvel és elmével e név oly gazdag történetét elherdálnia.

 

(Új Ember, 1965. május 16.)

Jegyzet

 

 

 

Aki csak füllel hallgatja…

Heinrich Schütz János-passió-ját közvetítette a rádió. Schütz magányos óriása a zenének. Műveit a harmincéves háború poklában komponálta: a hit, a szeretet és az emberi alkotóerő tiltakozásaképpen. Tragikus, mégis győzelmes életműve kivételes erővel int, bátorít és tanít ma is.

Arra int, hogy a háború nem hegyomlásszerű, idegen katasztrófa, hanem bűnös természetünk következménye s lelepleződése. Orvosságul Schütz a jézusi erények valódi gyakorlatára buzdít. Passióival annak szavait idézi, ki a kard ellen a legszelídebben és legbátrabban tiltakozott, s ki az erőszak fölött örök győzelmet aratott, példát adva és útmutatást valamennyiünknek…

Háborúban hallgatnak a múzsák… Schütz életműve cáfolni látszik a latin közmondást. Annyi bizonyos: magányos cédrus volt. Szavai gyümölcse annál hitelesebb. Ami körülötte dúlt, az összeomlás szélére sodorta. Ami hit azonban szívében élt, a történelmi határhelyzet meredek partjáról se tudott mást üzenni: mint a szeretet, a türelem s az alkotó bátorság igéit.

 

*

 

Schütz volt az elmúlt hét zeneszerzője a rádióban. De nem kisebb örömmel hallgattuk J. S. Bach 170. kantátá-ját. Bach aztán valóban nemcsak zenei élmény! Műve a hit és engedelmesség csodája. De milyen hité és milyen engedelmességé?

Szavai a legbonyolultabb formák közepette is tökéletesen egyszerűek, mintha valaki vonalazott irkába hiperzseniális házidolgozatokat írna. Ihletére fülelt, betűről betűre. Minden szava engedelmesség, mégse automatizmus; hisz épp nem ösztöneit követte szolgaian, hanem mindig mögéjük fülelt. Épp ösztönei mögött jutott el az elíziumi mezőkre. S itt érte az engedelmesség meglepő jutalma. Bach olyan kifogyhatatlan gazdagságra lelt, amitől engedelmes művészete most már szabadon válogathatott. Teljességre talált. Akiben ez az engedelmesség él már, akár a legválogatósabb lehet, ezzel is csupán engedelmességét finomítja, iskolázza. S ha tévedne, az se baj, hisz ott a holnapi nap! Ami a ma tökélyéből hiányzik, azt a bizalom egészíti ki, s ezzel is csak a tökély új formáját teremti meg: a lemondás lapályát a remeklés hegylábánál.

Igen. Bach éppoly jó vezetőnk lehet a lelki életben, mint akár Kempis Tamás. Sőt: aki csak füllel hallgatja (s nem tevékeny szívvel), nem is hallja e „zenét”.

 

(Új Ember, 1965. május 23.)

 

 

 

Két hét

Itt a nyár, a vakáció ideje. Drága idő, mit a legnagyobb veszély volna eltékozolni. Szabadidő: ami egyszerre jelenthet ürességet és gazdagodást. Rajtunk múlik, hogy mit jelent.

Testünknek pihenést, felüdülést hoz a levegőváltozás, a napfény és a természet csendje. A jó nyaralás nem „leállás” hát, hanem megújulás. A friss környezetben inkább „kiugranak a motorhibák” is. Kár volna elszalasztanunk a ritka alkalmat, mely módot ad életünk rejtett zavarainak kifürkészésére.

 

*

 

A levegőváltozás nem levegőhiány. A test is, de szellemünk talán még inkább fuldokol az ürességtől. A pihenés mit se ér, ha tökéletesen feladat nélkül marad. A szabadidő igazában „kihasználva” értékes. Nyugalmában, csendjében kitűnő alkalmunk nyílik életünk olyan rejtett zugaiban is szétnéznünk, mikre különben a megszokottság pora tapad. Kitűnő alkalom végére járni ennek vagy annak a problémánknak, mit otthon talán nem sikerült nyugodtan szemügyre vennünk.

 

*

 

A nyaralás épp nem egyoldalú időtöltés, épp nem szimplifikálódás. Ellenkezőleg. A pihenés akkor hoz számunkra frissítő megújulást, ha életformánk esetleges egyoldalúságát sikerül benne kiegyensúlyoznunk. A modern élet hajlamos arra, hogy egyoldalú munkára szorítson, s a modern ember, hogy egyoldalúan szórakozzon. A hibát azonban nem lehet hibával gyógyítanunk. Igazán jól az pihen, aki üdüléséből gazdagabban és nem üresebben tér haza.

 

*

 

A szabadságban ez a legdrágább; mód és alkalom a pontosabb tájékozódásra. Életünk mechanizmusából a nyaralás visszavisz bennünket a természet organizmusába. Mennyi gyengéd figyelmeztetés rejlik ebben a változásban is. Életünk talán egyhangú zajai után most körülvesz a csendes egész, a dolgok szükségszerű láncolata mögül előtűnik a dolgok isteni oka. Örök nyugalma és szüntelen munkálkodása. Ahogy az imádság se egyéb: sűrített nyugalom és sűrített cselekvés.

 

*

 

A szórakozás, tudjuk, nyelvünk sugallata szerint szétszórtságot jelent, Ami e „műfajt” illeti, legjobb meghagyni természetes játékosságát, s nem szabad tűzzel-vassal megszerveznünk „szétszórtságunkat”. A szórakozás amúgy is csak a felület játéka. Mindenki úgy szórakozik, amilyen az élete maga. Gondot hát életünk egészére kell vetnünk, és nem fordítva. A játékos elem akkor természetes, ha gondtalanul fakad belőlünk, s a felszín hullámjátéka marad. Milyen mosoly az, amire gondot fordítunk?

 

*

 

Két hét szabadság… Amilyen mértékben elválik a két hét az év többi hetétől, legalább oly mértékben hozzá is tartozik. Életünk szerves egészében olyasféle szerepe van, mint a csuklónak a végtagok életében. Nem törést jelent hát, vagy ficamodást, hanem képességeink szerves fölszabadítását.

 

(Új Ember, 1965. június 6.)

 

 

 

Simone Weilről

Névtelenül, 1943-ban halt meg az angliai Ashfordban. Hátrahagyott „füzeteit” 1948-ban kezdték publikálni, s ma a szellemi élet egyik legtöbbet idézett alakja. Ki volt ez az ismeretlen fiatal lány, aki mégis halhatatlan nevet hagyott maga után?

Simone Weil 1909. február 3-án született Párizsban. Apja neves orvos, s a kislány kivételesen védett környezetben nő fel. Ötéves, amikor egy hadifogoly alakjában fölismeri mások szenvedését, s együttérzésből lemond minden édességről.

De a fiatal gyermeklány rövidesen megismeri a személyes szenvedést is, élete végéig tartó heves fejgörcsök formájában. Tizennégy esztendős, amikor mélységes csalódással eszmél rá önmaga szellemi kisebbrendűségére, zseniális matematikus bátyjának árnyékában. Feleletül: elhanyagolja külsejét s fölfedezi, hogy „bárki ember, ha értelme mégoly hitvány is, de az igazság egyetlen és lankadatlan vágya hajtja, biztosan elérhet a lángelmék számára fönntartott birodalomba”.

 

*

 

Líceumi társai mint komoly, különös kislányra emlékeznek vissza rá. Alakja még inkább kitűnik főiskolai környezetéből. Híres filozófiatanára, Alain szerint soha senki jobban nem értette meg Spinoza gondolatvilágát. Társai – egy-két kivétellel – inkább tartózkodnak tőle. A fiatal lány káprázatos szelleme már-már betegesnek tűnik előttük. Ítéleteinek pontossága, fölénye és heve lehetetlenné teszi legtöbbjük számára a vele való eszmecserét. Néhány fiú, a hajdani diáknyelven így vall erről: „Ismertem Simone Weilt az egyetemről, ihatatlan volt!”

1931-ben tanár lesz Puy-ben. Ekkor csatlakozik nyíltan az elnyomottakhoz, s a kisváros közönsége nemegyszer döbbenten látja őt együtt inni és kártyázni a munkásokkal. A rázúduló felháborodást Gustave Thibon elbeszélése szerint Simone Weil földöntúli iróniával fogadja, s egy felügyelőnek, ki felfüggesztésével fenyegetőzött, mosolyogva válaszolta: „Tanfelügyelő úr, a felfüggesztést én mindig is pályafutásom természetes megkoronázásának tartottam.”

S a megkezdett úton nincs is többé megállás. Egyre mélyebben vonzza őt magához az emberi szenvedés, osztozni kíván benne, teljes mélységében kívánja megtapasztalni, mert úgy érzi, csak így lehet mások segítségére. 1934-ben marósnak szegődik a Renault-művekhez. Itteni tapasztalatairól vall La condition ouvrière című, 1956-ban megjelent könyvében, amelyet Albert Camus a háború utáni Franciaország „legnagyobb és legnemesebb” művének nevez.

1935-ben, mikor kezdetét veszi a spanyol polgárháború, azonnal jelentkezik szolgálattételre a baloldali erők oldalán. Egy baleset miatt azonban rövidesen vissza kell térnie Franciaországba.

1937-ben Saint-Quentinban tanít, majd 1940-ben szüleivel együtt Marseille-ba menekül a német megszállók elől. Itt ismerkedik meg Perrin atyával (műveinek későbbi szerkesztőjével) és Gustave Thibonnal. Kenyerét egyszerű szőlőművesként keresi, de kezdődő tüdőbaja lassan testi pokollá változtatja életét.

1942 májusában New Yorkba kíséri szüleit, de maga visszatér Angliába. Szeretné, ha a titkosszolgálat a front mögötti ellenséges területre dobná át, de ilyen feladatra fizikailag tökéletesen alkalmatlannak találják, s jelentkezését elutasítják. Simone Weil ekkor már súlyos beteg. De valahogy nem vesz tudomást erről. Fölös élelmiszerét szétosztja, s maga csak annyit eszik, amennyi akkoriban jutott egy emberre az éhező Franciaországban. Halálos betegen, végképp legyöngülve, amikor kimerülten hazajön napi munkájából – ez az utolsó hírünk róla –, különös feladat várja otthon. Órákon át mesélnie kell (csodálatosan mesélt!) szállásadónője szellemileg visszamaradott kisfiának, így ajándékozva meg ismeretlen és földöntúli boldogsággal a szerencsétlent.

Maga e napokban alig él már. Harmincnégy éves, amikor a tuberkulózis és az általános testi gyengeség végez vele.

 

*

 

Ez röviden Simone Weil látható története. Az igazi, a láthatatlan, emögött húzódik.

Családja hitetlen zsidó család volt, melynek légkörét a humanista liberalizmus és a polgári racionalizmus jellemezte. Maga Simone Weil se gondolt soha arra, hogy ez másképp is lehetne. Úgy érezte, igazságkereső szenvedélye épp elég feladatot kapott az adott világban. Ennek az adott feladatnak kell minél gazdagabban, minél teljesebben megfelelnie.

Nem ment elébe a kegyelemnek. Már huszonöt éves, amikor egy kis portugál falu templomában, ahová véletlenül bevetődött, valami megérinti, és huszonnyolc esztendős, amikor először letérdel:

„Két csodálatos napot töltöttem Assisiben. Itt, a Santa Maria degli Angeli csodálatosan szép XII. századi román kori kápolnájában, ahol valamikor Szent Ferenc imádkozott, valami nálamnál sokkalta erősebb életemben először kényszerített térdre.”

Ez 1937-ben történt. 1941-ben mélységesen misztikus beszámolókkal találkozunk Füzeteiben. Régebben főképp a matematika és a görögök érdekelték, mostantól egyre inkább a kereszténység gondolatvilága. Feljegyzéseiben egyre többet és egyre csodálatosabbat olvashatunk a teremtésről, a megtestesülésről, Jézus megváltói szerepéről, az Oltáriszentségről, a felebarátról, s főként a szenvedésről és a szeretetről. Annál meglepőbb, hogy e zseniális lélek, kinek életszentségét ellenfelei se vitatják, legjobb tudomásunk szerint (utolsó évéről alig tudunk valamit) soha nem vette fel a keresztség szentségét.

Hogy miért nem? Erre külön írásban kellene válaszolnunk. Alakját, szerepének és írásainak megítélését ez a tény mindenesetre még drámaibbá teszi. Nyilvánvalóan innét van, hogy míg Gabriel Marcel „az abszolútum tanújának” nevezi őt, addig Charles Moeller kétségbe vonja írásainak maradandóságát, s innét, hogy míg T. S. Eliot, Perrin atyát idézve, azt vallja róla, hogy „zsenialitásánál csak életszentsége volt nagyobb”, más kritikusai eretnekséggel és szellemi eltévelyedéssel vádolják. Ennek a belső drámának azonban akárcsak vázlatos ismertetése is – mint már mondottam – újabb beszámolót követel.

(Az életrajzi anyagot M. M. Davy és Charles Moeller műveiből merítettem.)

 

(Új Ember, 1965. július 4.)

Jegyzet

 

 

 

Napot tükröző üvegcserép

Harcos szellem és alázatos lélek, gunyoros kedv és gyermeki derű jellemzi Kunszery Gyula sajátos költészetét. Valójában egy-egy versét szeretjük, egy-egy mélylélektani mestervágását, ötletes fordulatát, világító fölismerését. Sajátos alkatával nehéz őt „elhelyezni” a jelen költészet nagy egészében. Leginkább talán Chestertonra emlékeztet; nem egy verse a nagy angol híres Szamár versét juttatja eszünkbe. Ez, ami legelőször megkapja az olvasót: epigrammáinak gyógyító mérge, apró remeklései.

 

Istenes életet akarsz élni,
e szándék igazán szép, nemes;
ám ne feledd, csak ki
emberséges,
az lehet valóban istenes.

(Istenes élet)

 

Vagy:

 

Kiégett bűnök hamvadó üszke
a lelkem;
hat főbűnt letepertem.
(Csak ne lennék rá
oly szörnyen büszke!)

(Kevélység)

 

*

 

Költészetének másik erénye: a szerénység. Ott és akkor című versében épp „kardforgató” szellemessége teszi alázatra képessé a költőt. Ez a négy rövid szakasz valóban méltó rokona, értékben is párja Chesterton már előbb említett költeményének. Az Ott és akkor örök antológiadarabja lesz a magyar katolikus lírának.

 

Milyen jó lett volna ott és akkor élni!
Tán Jánosként, mint szeretett tanítvány:
követni Őt rajongva, hőn remélni,
indulni, minden népeket tanítván…
De ez talán már vétkes nagyravágyás;
hát lettem volna csak szamárnak vemhe,
amelynek hátán lelkes hozsannázás
között vonult be ős Jeruzsálembe!
A fák virrasztanak csak, míg a társak
ott szerteszét hevernek, mélyen alva;
s Ő gyötrődik! – oh lettem volna bárcsak
hűs illatát lehellő vén olajfa!
Az embereknek legdicsőbb korában
én nem lehetnék boldogabb seholsem
csak lettem volna útjának porában,
hová verejtékcseppje hull: egy porszem!

(Ott és akkor)

 

*

 

Harmadik jellemzője e poézisnek: áttetsző tisztasága, garabonciás, diákos szelleme, s az élcelődő keserűség mögött mindig ott élő bizalom, az öregedő férfi örök-fiúi, sőt gyermeki bizalma a teremtés, a Teremtő rendjében. Legszebb verse e nemben a Két fiú című. A költő mint apa írja e versét az Atyához, amikor fia először találkozik az Emberfiával a Szentáldozásban. Az alkalmi költészet kivételesen sikerült, ritka remeklése e vers. A költő a nagy alkalomra dickensien tiszta hangulatú sorokat talált, s híven garabonciás vérmérsékletéhez, oly „köszöntőt” írt, amelyben egyszerre és elemien hat a költő szerepszemérme, és az apa mély őszintesége. Két olyan erény, amivel – valljuk be nyíltan (minden bravúrja, pokoljárása mellett) – ritkán ajándékoz meg bennünket korunk irodalma.

 

*

 

Epigrammateremtő elemző kedv, garabonciás furfang és férfias egyszerűség Kunszery Gyula költészetének legértékesebb emberi és művészi jegyei. Ihlete feltűnően vonzódik az alkalomhoz, ahogy egykoron a középkor szerzetes költői, himnuszszerzői. Ha „ötvözetében” Chesterton a legközelebbi rokona, Angelus Silesius és Szent Bernát lehetnének választott „védelmezői”, legmagasabb pártfogói e lírának.

 

(Új Ember, 1965. július 11.)

Jegyzet

 

 

 

Az Egyház küszöbén

 

A megfejtetlen talány: Simone Weil nem tartozott hozzánk, de a miénk is

Simone Weil belső világáról írni kivételesen szép és kényes feladat. De legnehezebb talán belekezdeni, mert mindjárt az első szó kikerülhetetlenül a leghomályosabb kérdést kell hogy érintse: csodálatos közeledésében Simone Weil miért maradt állva az egyház küszöbén?

A kérdés elemzése annál is nehezebb, mivel maga Simone Weil sem tudott rá kielégítő, teljes választ találni. Áthatóan világos szelleme csak körüljárja sorsa e homályos pontját, ahogy a vér tódul a seb felé, anélkül hogy begyógyítaná. Számunkra azonban e küzdelem maga is fölöttébb tanulságos. Figyelhetjük idegenkedve, de hasonlíthatatlanul gazdagítóbb, ha szeretettel követjük. Be kell vallanom, számomra az ő tanúvallomása fölöttébb drága. De ehhez mindenkor tudnunk kell, hogy nem tartozott közénk, csupán közeledett hozzánk. Vívódott, s vívódásával a közeledés kivételesen mai útját szentelte meg. Egy-egy nézetét hogyan szabadna hát eretnekségnek nyilvánítani, amikor olyan valakinek a szájából hangzik el, aki még csak a küszöbön áll? Maga Weil előszeretettel alkalmazza önmagára ezt az állóképet, ami azonban épp nem mozdulatlanságot jelent. A lélek belső szárnyalásának külső megfelelője csak a lehunyt szem, a test mozdulatlan intenzitása.

Hat, 1942-ből való leveléből szeretnék az alábbiakban idézni, miket túlnyomórészt Páter Perrinnek írt Simone Weil. Az atyának hő vágya volt, hogy e kivételesen buzgó lelket a keresztség szentségében részesítse. Simone Weil nemet mondott. Levelei e különös, ellentmondásokkal teli, sajátságosan bonyolult „nem”-nek a dokumentumai. Simone Weil akkor épp utazása előtt áll, szüleivel készül Amerikába menni. De hogyan?

„Valami azt mondja, hogy el kell mennem. Mivel pedig ez a valami saját gyengeségem, hát engedelmeskedem. De ha tévednék is, hiszem, hogy önátadásom végül is biztos révbe kalauzol. Ön tudja, mi az, amit biztos révnek hívok. A kereszt. S ha az nem is adatik meg nekem, hogy egy napon Jézus keresztjére legyek érdemes, akkor legalább a jobbik latoréra.

 

Engedelmeskedni… engedelmeskedni…

Engedelmeskedem – írja –, s ez a szó rendkívül sokszor szerepel leveleiben, olykor már-már megdöbbentő fogalmazásban:

„Ha örök üdvösségem itt feküdne előttem az asztalon, s csak a kezemet kellene kinyújtanom érte, nem tenném, amíg parancsot nem kapnék rá magamban. Legalábbis így szeretném hinni. S ha nem az enyém, hanem a többi emberé, ki itt élt, él és él majd még a földön, ha az ő üdvük feküdne előttem, tudom, akkor is hasonlóképp kellene cselekednem. Szenvednék. De csak ha rólam volna szó, úgy érzem, alig. Mert semmi mást nem kívánok, mint engedelmeskedni, tökéletesen engedelmeskedni, vagyis a keresztig.”

Amit az engedelmességről ír, annál is inkább figyelemre méltó, mivel később sajátos szerepet és magyarázatot nyer az egyházon kívül maradásának indokolásában. Rendíthetetlenül hitte, hogy Jézushoz való közeledése egyedül Isten műve volt. Hogy ő maga egyetlen lépést sem tett feléje, csupán engedelmeskedett a kegyelem belső parancsának, amit csalhatatlanul vélt meghallani szívében.

„Olykor az imádságban, vagy akár máskor, Krisztus személy szerint van velem, de végtelenül reálisabban, mélyebb, világosabb és teljesebb szeretettel, mint amikor először rám talált.

Soha erről nem beszélhettem volna, ha nem kellene elutaznom. De most, hogy a többé-kevésbé valószínű halál gondolata kísér utamon, úgy tűnik, nincs jogom végképp elhallgatnom ezeket a dolgokat. Túl mindenen, itt nem is rólam van szó, hanem egyedül Istenről. Rajtam semmi se múlott. Ha föltételeznénk, hogy Isten tévedhet, akkor azt hihetném, hogy mindez tévedésből szállott rám. De talán Isten kedvét leli abban, hogy a hulladékot hasznosítsa, a selejtet, a félreszabott holmit.”

Ugyanezt egy másik helyen még határozottabban fejti ki:

„Már a test fátylain át is oly mértékben sejthetjük meg az öröklétet, hogy minden kételyünk elnémul.

Mit kérhetünk, mi többre vágyhatunk még? Egy anya, ha egyszer biztos benne, hogy fia – egy szerelmes, hogy szerelmese – boldog, szívében mi hely juthat még egyéb vágyra vagy kívánságra? S mi ennél sokkalta többet kaptunk. Az, amit mi szerethetünk, maga a tökéletes öröm. Ha ezt megértjük, a remény is fölöslegessé válik, értelmét veszti. Az egyetlen, amit még várhatunk, a tökéletes engedelmesség kegyelme idelenn. A többi Isten dolga, s nem a miénk.”

 

Kívülről Krisztus mellett

Így érkezünk el Simone Weil lelkivilágának számunkra legkritikusabb pontjáig. Weil azt, hogy nem veszi fel, vagy legalábbis ma még nem veheti fel a keresztséget, egyenesen Isten rendelésének érzi, aminek föltétlenül engedelmeskednie kell. Erről írt sorai az egyház szívéből, s főként tanításai felől nézve, tarthatatlanok. Ez nyilvánvaló. Személyes üdvharcához azonban egyedül szeretettel közelíthetünk, hiszen az ő sajátosan „kívülről jövő” vallomásaiban így is a Krisztus melletti tanúságtevés örökszép beszéde szól. Ha valaki így tudott hinni, szeretni, ilyen önfeláldozóan, a keresés ekkora hevével és boldogságával, extra muros, a falakon kívül, a küszöbön, akkor hogyan kellene nekünk, kik a falakon belül vagyunk?

Mielőtt tovább vennénk a kényes kérdések sorozatát, szükséges leszögeznünk, hogy e problematika – megkeresztelkedjék-e, az egyház tagjává legyen-e? – szinte kizárólag Páter Perrinhez írt leveleiben szerepel, s hogy itt túlsúllyal, az viszont természetes, hisz a páter erre buzdította őt. Egyéb műveiben Simone Weil elsősorban arról ír, ami mindannyiunk számára közös – és csodálatosan ír róla! – Ezt a különös és drága ajándékát csak egyféleképp viszonozhatjuk. Mégpedig úgy: ha tőlünk elválasztó vallomásaiból is elsősorban azt halljuk ki, amit mindenképp elfogadhatunk, és el is kell fogadnunk.

De menjünk tovább. Weil „a küszöbön állva” nemcsak engedelmeskedni vélt Istennek, de közelebbről is körvonalazható szerepet vélt látni ebben.

„Nem tudok ellenállni a gondolatnak, hogy a jelen korban Isten határozott akarata, hogy egyes férfiak és nők az egyházon kívül maradva tegyenek hitet mellette és Krisztus mellett.”

„Befejezve a pithagoristákkal foglalkozó munkámat, véglegesen és bizonyosan éreztem (amennyire ember jogosan használhatja e két szót), hogy kívül kell maradnom az egyházon (…) mindaddig, amíg szellemi munkámnak némileg is megfelelek. És mindezt: épp Isten és a keresztény hit érdekében, a szellem küzdőterén. Sajátos szerepemből következik, hogy szellemi síkon kivétel nélkül minden eszmével szemben mindvégig elfogulatlan maradjak, ideértve például a materializmust vagy akár az ateizmust is; egyformán befogadó és egyformán tartózkodó. Amilyen elfogulatlanul a víz fogadja magába a belehulló tárgyakat. Nem a víz méri meg őket; hosszabb-rövidebb imbolygás után ők mérik meg benne önmagukat.”

 

János pápa akkor még nem „uralkodott”

Egyesek a szellemi gőg jelét látják e sorokban. De ez optikai tévedés, mely a távolságot hangsúlyozza a közeledésben, holott a távolságról csak távolodáskor illő beszélni, ahogy közeledéskor a közelség említése a stílusos. S aki az igazságot keresi… S ekkora szenvedéllyel…

Végül is azonban, volt Weilnek valami konkrét kifogása is az egyházzal szemben? Igen, a levelek erről is vallanak.

„Tartozom Önnek az igazsággal akkor is, ha netán megbántódnék miatta, ami rendkívül fájdalmas volna számomra. Szeretem Istent, Krisztust és a katolikus vallást, amennyire egy hozzám hasonló fogyatékos lénynek erre joga van… Szeretem a liturgiát, az énekeket, az építészetet, a katolikus rítusokat és ceremóniákat, de e vonatkozásokon kívül nem fűz szeretet hozzá. Tudom szeretni azokat, akikben él ez a szeretet, amit magam nem ismerek. Tudom, hogy a szentekben izzott az egyház szerelme. De ők szinte kivétel nélkül beleszülettek és kebelében nevelkedtek. Mert bárhogy áll is a dolog, az ember nem ajándékozhatja meg magát saját akaratából a szeretet kegyelmével. Így hát legtöbb, amit mondhatok, hogy ha e szeretet föltétele lelki fejlődésemnek, amit még nem hiszek, vagy legalábbis része annak, akkor vágyva vágyom, hogy egy napon adassék meg nekem.”

Még közelebbről:

„Voltak szentek, akik helyeselték a keresztes háborúkat, az inkvizíciót. Nem hihetem, hogy igazuk volt. Tudatomat nem homályosíthatom el. Ha e kérdésben én, aki mélyen alattuk állok, világosabban látok náluknál, ez csak úgy lehet, hogy e ponton valami óriási erő vakította el őket. Ez a valami: az egyház, mint szociális tényező (chose sociale). Ha ez a szociális tényező ártott nekik, mit árthatna nekem, ki rendkívül sebezhető vagyok e tekintetben, s véghetetlenül esendőbb náluknál.”

Weil az egyház világi, pontosabban világias megnyilatkozásaival küszködött. Elfogadta az egyház szükségszerű világi, földi szerepét, de távol tartották világiassá vált korlátai. Úgy érezte, hogy ezek a vonások elszigetelik, s földi értelemben elválasztják az egyházat az emberiség egy jelentős (sok esetben igen értékes) részétől. Mikor ezeket a sorait olvassuk, sajátosan emberi képzeletünkkel, fájdalommal gondolunk arra: miért nem érhette meg Simone Weil az egyház kebelében ma lejátszódó megújulást. Azt a csodálatos nyitást, amit XXIII. János „uralkodása” jelentett?

Weil egyik levelében bevallja, hogy lényegében egy utolsó indíttatásra lenne szüksége. Mert mindaddig: hamisnak érzi azt is, ha kívül marad, s azt is, ha átlépné az egyház küszöbét. Mit jelenthetett volna zavartan várakozó figyelme számára az a másik, csodálatos és szerető figyelem, mellyel János pápa az egyház kebeléből pillantott kifelé a világba?

Így az emberi képzelet. Valójában – túl az időn és a személyes kötöttség keretén – e két pillantás összetalálkozott. Az egyik, amelyik a szabadságával figyelt kifele a világba, s a másik, amely a keresés megszentelt figyelmével tapadt mindarra, ami a falakon belül lélegzett.

 

A kereszt árnyéka esett rá

Távolmaradásának fő okát Simone Weil elsősorban mégis önmagában találja, s ez a tény olykor látszólagos szellemi arisztokratizmusát is kivételes emberi alázattal ellensúlyozza. Ez a mérleg másik oldala. Általában, amikor téved is, tévedéseit mindig kivételes erényekkel ellenpontozza, s ezzel csodálatosan gazdag, drámai egyensúlyát teremti meg értelmi-érzelmi életének. Azt a feszült szélcsendet, mely legkedvesebb szállása az isteni kegyelemnek.

„Az éhségnek talán kevesebb, de éppoly reális köze van az élethez, mint az evésnek.

Talán nem egészen elfogadhatatlan a gondolat, hogy akinek ilyen a természete, rendeltetése, vérmérséklete, múltja, hivatása és így tovább, annak számára a szentségek utáni tiszta vágyakozás megfelelőbb kapcsolatot jelenthet, legalábbis egy ideig, mint a bennük való részesedés. Nem tudom, hogy velem mindez így van-e, vagy sem. Mindenesetre abban, hogy önmagunkat kivételes esetnek tekintsük, mindig van valami esztelen önbizalom. Kivételességünk azonban nemcsak az emberekhez való felsőbbrendűségünkből származhat, hanem éppúgy alávalóságunkból is. Úgy gondolom, nálam erről van szó.”

„Ez a nézetem nem aggályoskodáson alapul. Egyrészt, s főként másokkal kapcsolatosan, számos súlyos és szégyenletes bűn elkövetése terhel… másrészt, s ez a döntő, tökéletesen elégtelennek érzem magamat. Ezt nem szerénységből mondom. Ha szerény lennék, ami a legmagasabb erény talán, nem leledzenék az elégtelenség jelenlegi siralmas állapotában.”

„Tudom, hogy Krisztus mondotta: »Bárki szégyelleni fog az emberek előtt, én is szégyellni fogom őt Atyám előtt«. De szégyellni Krisztust: talán nem ezt jelenti mindenki esetében és minden esetben az egyháztól való távolmaradás. Egyesek számára ez csak arra az eshetőségre szól talán, ha nem fogadnák meg Krisztus tanításait, nem sugároznák szellemét, s nem dicsőítenék nevét, amikor erre alkalmuk nyílik, vagy iránta való hűtlenségből vonakodnának meghalni érte.”

Még egyszer bocsánatot kér Páter Perrintől:

„Ha mindabból, amit írtam, valami hamisnak tűnik és helytelennek, bocsássa meg nekem. Kérem, ne haragudjon rám.”

„…elárulnám az igazságot, azt az igazságot, ami megadatott számomra, ha elhagynám a helyet, ahol születésem óta állok: találkozópontján a kereszténységnek, s mindannak, ami rajta kívül világ. Lényegében mindig itt álltam az egyház küszöbén, mozdulatlanul; csak a szívem költözött át most már, s hiszem, örökre, az imádásra kitett Oltáriszentségbe.”

„Lehetséges, hogy mozdulatlan hetek, hónapok vagy esztendők után, anélkül hogy közben gondom lett volna rá, egyszerre csak ellenállhatatlan ösztönzést érzek és haladéktalanul kérem a keresztséget. Hiszen a kegyelem munkája a szívekben titkos és csendes.”

 

*

 

Úgy érzem, e ponton túl nem a mi dolgunk tovább kutatni. Ismerjük korai halálának történetét. A kereszt árnyéka esett rá.

 

(Új Ember, 1965. augusztus 1.)

Jegyzet

 

 

 

Korniss Dezső

Szükségszerűen hézagos és rövid leszek, de igyekszem legalább egyszerűen és világosan beszélni. Megpróbálom nagyjából nyomon követni Korniss művészi fejlődését, s a magam módján megjelölni néhány, legalábbis számomra fontosnak tűnő állomását.

A gyerekkorral kezdeném, valamennyiünk gyerekkorával. Gyerekkorunkban egy olyan intenzív világban élünk, mely semmire sem hasonlít, s a puszta érvényessége erejével hat ránk. Még nem tanultuk meg a világot nevén nevezni, de épp ez a gyerekkor csodája, mely felér egy passzív teremtéssel. Később erre a megismételhetetlenül elsődleges világra a hasonlatok rendszere tapad. Mondjam azt, hogy humanizáltuk az istenit? A világra rátapasztottuk szakasztott mását, a valódira egy „mintha világot”, a teremtésre a valóságot. A képek, a kultúrák végül befalazták az eredetit: azt, amit a gyerekkor kreatív ámulatában láttunk utoljára.

Korniss művészetének első mozdulata, hogy leszakította az eredetiről ezt a „mintha világot”, a hasonlítottról a hasonlatot. A természet megnevezett tájairól a meg nem nevezett parcellákra vágott át. Kalligrafikus képein a betűkről leszaggatta a szótári jelentést, hogy egy másik, önkéntelen természetüket érje tetten, a betűk jelentése mögött a betűk mimikáját. Ezzel a mikrokoszmosz és makrokozmosz új tájaira érkezett el, a természet szűzi, megnevezetlen tájaira. Ember nem lakta vidékre. Ahumánus volt e gesztusa? Mégse. Egyrészt azért nem, mert nem rombolni akart, hanem új érvényességeket felszabadítani, másrészt pedig azért nem, mert ezekre az új területekre csakis önmagáról való lemondás útján juthatott el, s van-e ennél emberibb gesztusunk?

Ez volt az első lépés: egy új érvényesség, új természet meghódítása. A természet azonban csak parcellája az univerzumnak, s mint ilyen, mindig különböző marad tőlünk. Ez volt a reneszánsz balfogása is, hogy az univerzumot összetévesztette a természettel. Az egyoldalú spiritualitásból a természetbe menekült, a görögök példájára, holott a görögök egyáltalán nem a természet, hanem a mindenség polgárai és szövetségesei voltak.

Ma különben hasonló jelenségnek vagyunk tanúi. A technika leválasztott bennünket a természetről, hogy most a bolygók világában épp a technika segítségével találkozzunk ismét vele. Ez azonban a művészetben csak a félreértések számára jelenthet tágulást, s lényegében a természetből a természetbe vezet. A szellem, kellő érzékkel, a természet helyett inkább az univerzumot választja szállásául. Mert az univerzum egy darabja, bármekkora is, mindig természet marad, s tökéletesen más, mint az egész. Van Kornissnak itt egy képe, mely félreérthetetlenül ezzel az egésszel kötelezi el magát. Ez szellemének következő lépése: a természettől az univerzumig. A szertelen résztől az egészig. Mert szemben a természettel, az univerzum a mi legszelídebb, legbensőségesebb, legemberibb szállásunk.

 

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyülnek szeliden,
s nézik-nézik a csillagok

 

– ahogy azt József Attila írta már.

S ezzel elérkeztünk Korniss művészetének harmadik állomásához, melynek lényege a szabadság. Olyan szabadság, melyet csak a legkülönbek tudtak kivívni a maguk számára. Egy régi keleti történet szerint a pusztában élő aszkéta meghallotta, hogy a király nála is szentebb. Elment hát udvarába, hogy tanuljon tőle. Legnagyobb csodálkozására a királyt terített asztal mellett, vidám társaság közepette találta.

Tudom, mit gondolsz rólam, szólt hozzá idő múlva az uralkodó, de tévedsz. Te ugyan mindenedről lemondtál, de ragaszkodol az aszkézisedhez. Én azonban lemondtam a lemondásról is, és szabad vagyok már.

Így jut vissza Korniss egy új érvényességen, egy új természeten, s az univerzum intimitásán át ismét figuratív világunkba. Ahogy a honvágy hozza vissza a sarkvidéki expedíciót. De ebben a visszatérésben ezentúl benne van már a teljes világ, s egyet jelent az elvágyódás és a honvágy, a végtelen terek és a csukott szem, az ember minden eshetősége és dicsősége.

És ezzel be is fejeztem mondanivalómat. A teremben remekművek vannak jelen. Ráértek várni, de legalább én nem akarom megvárakoztatni őket.

Engedjék meg hát, hogy a kiállítást megnyitva valamennyiünk nevében köszönetet mondjak Korniss Dezsőnek.

 

(Elhangzott: 1965. augusztus 29.)

Jegyzet

 

 

 

Egyetlen pillanat kegyelme

Mulatságos történettel kezdeném. Esztendőkkel ezelőtt a Belvárosi kávéházban üldögéltem, amikor is egy idős hölgy ment el az ablak előtt.

– Mit gondolsz, ki volt ez? – fordult felém barátom, akivel gyakran játszottunk efféléket.

– A foglalkozása? – kérdeztem.

– Igen, a foglalkozása.

Az asszony eközben a sarokra érkezett, s ott még egyszer föltűnt a túlsó ablakban.

– A foglalkozása…? – kezdtem bizonytalan hangon, majd hirtelen a látnok bizonyosságával: – fényképész!

Először barátom ijedt meg, majd én, hogy kitaláltam: az asszony csakugyan fényképész volt. Pedig elvétenem lett volna lehetetlen! Mikor ugyanis az ismeretlen hölgy a kávéház túlsó ablakához ért – ő is észrevehette, vagy már előzőleg is észrevette barátomat –, s most a kellő helyzetet kihasználva, szeme sarkából pillanatfelvételt készített rólunk. Nekem e pillanatfelvételt csak elő kellett hívnom – mindenfajta retusálás nélkül.

Sejtik talán már, miről van szó: a művészi figyelem természetéről és sorsáról.

Engem álmaimnak sohase a köznapi értelemre lefordítható jelentése, analízise érdekelt, hanem az álomképek minőségi ereje. Hogy mi is az, ami miatt álmunkban a legelmélyültebb érdeklődéssel szemlélünk egyetlen szál csenevész fácskát is, amikor pedig ébrenlétünkben közönyösen haladunk el akár a legszebb erdő előtt?

Úgy vélem, az álom ereje abban rejlik, hogy az álomban minden egy. Együtt és egyben van: kép, értelem, érzés, vágy és cselekedet, kint és bent, hasonlat és hasonlított. Álmunkban mintha az elveszett paradicsomba járnánk vissza, érintetlen pázsitfoltok és elszenesedett ligetek közé. Ettől olyan szép; ettől olyan lidérces. De mindenképp valami visszahozhatatlan egységet idéz, ami végképp mögöttünk már. Talán ezt az elveszett egységet keressük a művészetben is, próbálva összerakni a részeket harmonikus egésszé? Így az eklektikus hajlandóságúak. Van azonban ennél egy forróbb „megoldás”, mely a megosztott valóságot nem összerakni, hanem egybeolvasztani kívánja, hogy ismét együtt és egyben lehessen minden: kép, értelem, vágy és cselekvés, hasonlat és hasonlított, mindaz, amitől az álom pázsitjai és ligetei tépettségükben is oly kifejezőek, szakadozottságukban is oly egyek.

A művészetben ez a „forróbbik eljárás” egyetlen pillanat ajándéka. A művész minden erőfeszítése ennek az egy pillanatnak a kegyelméért történik, s nélküle minden hiábavaló. Mindegy, hogy mikor következik be, munkája közben, vagy mindjárt az első, vagy akár utolsó pillanatában. Sokszor már meg is történt, amikorra észreveszi. Nem fontos; a fontos az, hogy észrevegye. Akkor már ott is van, realizálódott is művében, véglegesen és megmásíthatatlanul, erőfeszítés nélkül, mint a legfőbb erőfeszítés gyümölcse, s azon túl a legkeserűbb műben is ez az egyetlen édesség az egyedül érvényes.

Az én fényképésznőmet is a pillantásáról ismertem fel. Jó iskolája volt; iskolázott figyelme.

De a művész figyelme ennél sokkalta mélyebb. És figyelménél is mélyebb az a bizonyos pillantása, ama bizonyos pillanatban, melyről az imént esett szó.

Többször is végigjárva a most megnyílt Kondor Béla-kiállítás képeit: lépten-nyomon, képről képre megállapítható a festő egyre mélyebbről érkező tekintete, az a mind beljebbre exponált pillanat, mitől a világ egy másodpercre egy lett, és nemcsak a vásznakon, és nemcsak egy másodpercre.

Az évszámok segítségével nyomon követhetjük e figyelem sorsát. A vonalak egyre kuszábbak, egyre elengedettebbek. De az egész egyre könyörtelenebb pontossággal, egyre irgalmasabb éleslátással, egyre gyengédebb ökonómiával szól hozzánk. S ez az egység többé már nem mögöttünk, hanem velünk van.

Simone Weil még tovább megy, amikor egyenesen figyelmünktől teszi függővé szeretetünket, a kettőt mintegy azonosítva egymással. Előadásában az irgalmas szamaritánus története a figyelem története, csoda, mely a fölismerés villámcsapásaként játszódik le két ember között, „akik közül az egyik birtokosa emberi személyiségének, amit a másik tökéletesen elveszített. Kettejük közül az egyik parányi mezítelenség csupán, erőtlenül és vérzőn az árokszélen, névtelenül, anélkül hogy bárki is tudna róla. Azok, akik elmennek mellette, alig veszik észre, s pár perc múlva azt se tudják, mit is láttak szemükkel. De egyvalaki megáll az úton és fölfigyel rá. A cselekedet, mi ezután következik, már csak automatikus folytatása a figyelem e pillanatának. Ez a figyelem: teremtő volt. A cselekvés, ami pedig követi: lemondás. Föltéve, hogy tiszta. Aki végbeviszi, lemond önmagáról, hogy a másikat életre keltse. A felebaráti szeretet, mivel teremtő figyelem a szülője, rokon a zsenialitással.”

És ezzel tulajdonképpen eljutottam oda, ahová meg akartam érkezni, s amit már előzőleg Kondor művészetében irgalmas éleslátásnak neveztem. A felületen egyre sokasodó esetlegességek, zavar és tanácstalanság, mind lazább szövetek, foszlékonyabb matériák, kiszolgáltatottabb lények és tárgyak, de mind egy láthatatlan teremtés egyre átfogóbb és egyre lemondóbb gesztusában, aminek nem lehet ellenállni.

Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintetet és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen, mint a segítség. A felebarát pillantása ez, és az angyalé – ahogy angyal volt, aki hátunk mögött valamikor a kaput bezárta.

 

(Új Ember, 1965. szeptember 5.)

Jegyzet

 

 

 

Láttuk

A székesfehérvári István király Múzeumban megnyílt Korniss Dezső festőművész kiállítása. Korniss a figuratív festészettől jutott el a nonfiguratív képalkotásig, s innét egy olyan szabadságig, mely a kétféle látásmód mesteri szintéziséig vezetett. A képek hangulatvilága a természet burjánzásából, a mikro- és makrokozmosz szinte matematikus elemzésén át, megtisztultan talál vissza a gyerekkor tájaira, s örök emberi világunkba. Ízig-vérig huszadik századi festészet Kornissé. Mesteri tudása, s a középkori festőkkel rokon áhítata és lemondása, hosszú évek erőfeszítését summázta egy-egy remekművében. A kiállítás szeptember 29-én zárul. A rendezés Kovács Péter munkáját dicséri.

 

(Új Ember, 1965. szeptember 19.)

Jegyzet

 

 

 

Úton levő vándorexpedíciók

Hajlandók vagyunk arra, hogy korunk tudományos világképét a művészeteken is számon kérjük. Holott e két birodalom legfeljebb szomszédos, de közel se azonos egymással. Önálló fejedelemség mindkettő: saját törvényekkel, saját küldetéssel. Hogy csak a legszemléltetőbb művészi-nyelvi példát említsem: a költészetben ma is „följön a nap” – mintha Galilei nem is élt volna. A költészet ereje, igazsága, sőt korszerűsége is egészen másképp jelentkezik, mint a tudományoké. A két nyelvet összekeverni, csupán mindkettő elkorcsosítását eredményezné: a művészetet egy steril eszperantó használatára kárhoztatná.

Még ennél is nagyobb tévedés azonban a tudományos világkép átmeneti érvényességeit számon kérni a vallásos zsenialitás megnyilatkozásain. A Genezis leírja a világ szakaszos teremtéstörténetét. És vallásos leírásban a vallásos (tehát egyedül illetékes) figyelem számára: egyedül Isten teremtő, atyai gesztusának az értékelése és érzékeltetése a perdöntő. S ez csodálatos plaszticitással jelen is van a Genezis kezdő soraiban. Ezt az isteni gesztust ma se tudnánk se igazabban, se korszerűbben kifejezni, közölni, megfogalmazni a vallásos figyelem számára, de tulajdonképp a művészi figyelem számára se, amely bizonyos vonatkozásokban rokonabb a vallásos világgal, mint a természettudományok világa. E rokonság oka, hogy úgy a vallásos, mint a művészi figyelem sokkal gazdagabb és összetettebb a szaktudósok figyelménél. Egy példát mondanék rá. A csillagász, amikor az égboltra néz, kizárólag arra figyel, amit műszereivel érzékelhet. Egy költő – hívhatják Hölderlinnek, József Attilának vagy Danténak –, ha igazán költő: léte, egzisztenciája, érzelem- és képzeletvilága egészével pillant a csillagokra, és legszemélyesebb sorsára vár tőlük választ, hacsak egy hasonlat erejéig is. És a szent? Az ő figyelme még a költőénél is várakozóbb és mélyebb, s egy egész minőségi fokozattal gazdagabb.

A Biblia megfogalmazásában a figyelem e fokozatossága mindig világos is volt, s abból fakadt, hogy ma még parcellákban tudunk csak gondolkodni, „részekben”, s távol állunk a végső igazság színről színre való látásától.

Tudomány, művészet, vallás – e szomszédos, de különálló, nem közvetlenül, hanem csak közvetve összefüggő tartományok – csak akkor beszélhetnének közös nyelvet, ha mindegyik már a centrális, végső igazság birtokosa volna. Mindegyik azonban csak megközelítése más-más irányból egy közös célpontnak, amit mindegyik végső igazságnak nevez.

Ez azonban nem zárja ki a sokszor nagyon is termékeny indirekt kapcsolódások, hatások lehetőségét, a „rádió-összeköttetést” az úton lévő vándorexpedíciók között. Csak illetéktelenül ne leckéztessék egymást, ne zavarják a másik fél áhítatos útkeresését, s azon a nyelven igyekezzenek megérteni a másikat, amilyen nyelven az beszél. Mert igaz, egy angol szövegről akkor is lehet bizonyos képem, ha szót sem tudok angolul, egy szobrot is nézhetek pusztán fizikus szemmel, s hihetem, hogy a benne lélegző remeket a márvány realizálja, mivel anyag nélkül a legszellemibb remekmű se létezne, így is hihetem, de ez mégse a megközelítés valódi útja. Amíg nem jutunk el ama megígért egységig, hogy ne rész szerint, hanem egységben és egészében közvetlenül szemlélhessük az igazságot – addig minden igazságot a maga útján kell megközelítenünk, ha valóban vele akarunk találkozni.

Így egy görög szobor igazi jelentését nem akkor kapjuk meg, ha egy kórbonctanos szemével fürkésszük, hanem ha emberi sorsunk egészével fordulunk feléje, s nélkülözhetetlen anyagában se végső okát, hanem alkotója teremtő szellemének csupán eszközét szemléljük. És hasonlóképp vallásos figyelmünkkel – a Genezis olvasásakor például – Isten teremtő gesztusára figyelünk. De arra igazán. Akkor megkapjuk azt, amit az közölni akar: a bizalom áhítatát, hogy az ismeretlen mélyén a szeretet mindennek alfája és ómegája, s hogy a mozdulatlan csillagok s a róluk szóló változékony tudásunk mögött a Genezis Istenének örök-aktuális ereje virraszt.

 

(Új Ember, 1965. szeptember 26.)

 

 

 

Bűn és bűnhődés

Bűn és erény, bűnös élet és erényes élet: örök és állandó témája a kereszténységnek. Gyanútlanul mégis több elképzelés él bennünk e két tartományt illetően.

Az egyik ilyen, hogy a jót és a rosszat, mint arányos, szimmetrikus ellentétpárt képzeljük el. Holott ez nem igaz. A jó döntően más és több, mint a rossz. A jó: a létezés birodalma. A rossz: a tagadásé, a nem létezésé. A jó: valóság. A bűn: képzelgés.

A jót fénynek látjuk, a rosszat sötét árnyéknak. Ez eddig igaz is. Érthetetlenül azonban a bűnös életformát sokan valami vidám kalandnak tekintik, szemben az igaz élettel, amit keserves feladatvállalásnak éreznek. S ismét már csak egy lépés a végkövetkeztetés: az üdvösség Isten kárpótlása az erényes élet sok örömtelenségéért, ahogy a kárhozat a sok vigasság végén benyújtott keserves számla csupán.

Felületes és sokban iskolás elképzelések ezek, gyümölcsei egyfajta fegyelmezésekben élő hamis pedagógiának, melynek semmi köze Isten határtalan intelligenciájában és szeretetében fogant világunkhoz, s a bűn mélységes tragikumához. Nem latinórán vagyunk, hanem a tékozló fiú drámájának közepében élünk.

A valóság pedig – ha csakugyan odafigyelünk rá – tökéletesen mást mutat, mint gyarlóságunkban fogant elképzelésünk. A realizált bűn: üresség, légszomj, tűrhetetlen unalom és szenvedés. A megvalósított jó viszont: derű, tisztaság, öröm és megkönnyebbülés. Isten nem azért hív minket a jóra, hogy örömünket vegye, hanem épp ellenkezőleg, hogy az örömben, a valódiban, ez egyedül lehetségesben részesítsen bennünket. Az igazán jók azért tudnak oly megbocsátók lenni a vétkesekkel szemben. Tudják, hogy a bűn sivatagos szenvedés. Mit irigyelnek rajta? A világosság fiai nem ismerhetik az ítélkezést, egyszerűen azért nem, mert világosan látják a bűnösök szenvedését.

Mikor gyónás után kilépünk a gyóntatószékből, megkönnyebbülésünkön és hálánkon túl a szinte ingyenes bűnbocsánatért – a derű tulajdonképp valami másért gyullad ki szívünkben. Ilyenkor ugyanis szinte kegyelmi élességgel látjuk, hogy az atyai ház az egyedüli béke, öröm és szabadság, s a tékozló bolyongás a rabság, a háború és a szomorúság számunkra. Szívünkben helyreáll a valódi értékrend, a bűn fordított és szükségszerűen hamis értékrendjével szemben.

Boldogságra lettünk teremtve. Boldogságra vagyunk hivatva. S ennek a szenvedések se mondanak ellent, mely egyenes következménye a bűnnek, s a szenvedés formájában talán a szentekre jut a legtöbb belőle. A szentek boldogságát azonban a szenvedések nemhogy elhomályosítják, hanem missziós értéket, kontúrt adnak ragyogásának, ahogy fordítva, a bűnben az öröm is körvonalát veszti.

 

(Új Ember, 1965. szeptember 26.)

Jegyzet

 

 

 

Katolikus szemmel (VII.)

A Háborús bűnösök című svéd film föleleveníti számunkra az elmúlt világháború feneketlen mélységeit. Az ilyen emlékeztetés mindig aktuális. A háború jelentése könnyen romantizálódik bennünk egyfajta kemény torna, erőpróba képévé. Amit átéltünk, s a nürnbergi per fölidézett, egészen más volt. Kivételes merénylet az ember ellen, de épp ezzel talán örök időkre leleplezte a háborúk mozgató erőit, alapvető természetét. Ami azelőtt többé-kevésbé lappangva jelentkezett: itt a maga szégyentelen mezítelenségében.

 

(Új Ember, 1965. november 7.)

Jegyzet

 

 

 

Egy lírikus naplójából

Nemcsak a tudós törekszik pontos ismeretre, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet. Oda akarom adni magamat valaminek vagy valakinek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem. Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mezítelen valóságukban szemlélem őket, sőt: bajukban, szegénységükben, árvaságukban, azon a ponton, ahol szükségük van rám. A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelenül őszinte ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni és cserébe kiérdemelni annak viszontbizalmát. Az írás nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció.

A költő szeretni kívánja a világot, igyekszik az univerzumnak legesettebb csillagai felé fordulni. Az éhezőkért és mezítelenekért jött a világra. S dicsősége, ha minél nagyobb mezítelenséget ruházhat fel, s minél esendőbb kezekből kapja meg viszonzásul a maga ünneplőruháját.

De erről már nem beszél. Csak a megközelítés folyamatáról szólhat a költemény. A szeretet csodáját, ha bekövetkezik, némaság kell hogy óvja-takarja. Ami drága, azt nem koptatjuk, azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy pillanatra sem.

 

*

 

Az év elején Auschwitzban jártam. Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.

Nos – egy hosszú gondolatsor kihagyásával –, én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént – személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal.

A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét. Vagy legalábbis az első lépést a képtelenség e sötétjébe. Ha ebben nem hinnék, számomra minden siker és minden öröm riasztó sivatag maradna, s Albert Camus faggatására: morális és filozófiai kötelességemnek érezném az öngyilkosságot.

S hadd tegyem hozzá, Camus Sziszifusz mítosza című művében csodálkozik azon, hogy Dosztojevszkij volt az első, aki a világ abszurditását a mai egzisztencialisták fogalmazásában felvetette – mégse írt abszurd regényt, s minden abszurditása ellenére a Karamazov testvérek-ben Aljosa gyerekes hitet tesz a világ végső megvigasztalódása mellett. Szerintem nem véletlen, hogy Dosztojevszkij száz évvel ezelőtt már mesteri pontossággal fölvázolta Camus mai problémáját. Ezt csak azért tehette meg, mert már túl is látott rajta, s épp abban, amit Camus naiv ellentmondásnak nevez. Az igazság az, hogy még Kafka sem nőtt ki Dosztojevszkij „köpenye” alól, s korunk még mindig csak útban van feléje.

Nem tudom, hogy optimista vagyok-e, vagy pesszimista, ahogy műveim után nevezni szoktak. Annyit tudok csak, hogy – például – elengedhetetlenül fontos dolgot kell még teljesítenem 1942 őszén Lengyelországban, egy meszelt palánk előtt.

 

*

 

Azt mondják, keveset írok, de én ezt nem érzem.

Sok vagy kevés: az irodalomban rendszerint értelmetlen szavak. Terjedelmes műveket érezhetünk rövidnek, és egy húszsoros verset terjengősnek. A műveknek egyedül a minősége érvényes.

Szent János Evangéliuma nem rövidebb a Háború és béké-nél, s a Háború és béke nem hosszabb egy Shakespeare-szonettnél.

Hasonlóképp: írás vagy nem írás, rendszerint egymást kiegészítő és nem kizáró fogalmak. Számomra a csend periódusa rendszerint sokkalta fontosabb, mint magáé az írásé. Egy hasonlattal: a madár szárnycsapása szakaszos, de röpte azért egyenletes. És nem is a szárnycsapás a lényeges, hanem a röpte előre.

Mit ér, ha folyamatosan csapkod a szárnyával, miközben egy helyben ül egy háztetőn?

 

*

 

Az ember negyven után kezdi érezni, hogy kifele megy. – S különös, mint mikor valaki kifelé hajózik egy városból – ahol valamikor talán hosszú és keserves esztendőket töltött –, ahogy távolodik a kikötőből, az elszakadó város egyre szebbnek tűnik a szemében. – Belenőni a halálba: szerintem sokkal intenzívebb élet, mint fiatalnak lenni. A költészet a kimondhatatlant ostromolja. Nos, az öregség jelentése kimondhatatlan. A nagy öregek készek ma meghalni, és készek akár ezer évig élni még. Én még csak ott tartok, hogy szorgalmasabban tanulok, mint bármikor eddigi életemben.

 

(Új Ember, 1965. november 7.)

Jegyzet

 

 

 

Tizenhárom széksor

Varsó és Krakkó után Wrocław a harmadik lengyel nagyváros, amit megismerhettem. Krakkó csodája, hogy a háború sértetlenül hagyta. Varsó: hamvaiból föléledt főnixmadár. Wrocławnak nincs csodája. Félig elpusztult, s még ma is tele súlyos sebekkel, romokkal. Kettősségében ez a város tükrözi mégis leghívebben a mai lengyel valóságot: az élet heroikus szeretetét és a háború elfeledhetetlen hatását.

E két véglet feszültsége nélkül talán meg se lehetne érteni azt a kivételes színházi estét, melynek részese: nézője és szokatlan módon félig-meddig szereplője voltam.

 

*

 

A színház neve: Tizenhárom széksor. Műfaja: kísérleti színház, mely nyíltan laboratóriumnak nevezi magát. 1959-ben alakult Opoléban, s csak újabban költözött Wrocławba. Társulata néhány főből áll. Szegények és világhírűek. Ennyit tudtam róluk, amikor egy délelőtti próbájukra váratlanul „beeresztettek”.

 

*

 

Futás lábujjhegyen egy kis öltözőn át az előadóterembe. Teszem, amit mondanak, gépiesen, amit a többiektől látok. Előttem magas palánk, ide kell a padsoron keresztül fölkapaszkodnom. A körpalánk mögött: a terem belseje. Alattam, közvetlen közelben a palánk mögé zárva: a színészek. Érzem, hogy az arcom „belekerül a darabba”, a reflektorfénybe, ahogy áthajlok a palánkon az első és az utolsó válaszvonalon, mely arcomat a szereplőkétől még elkülöníthetné. Nem tudom, mit látok, de ez még csak fokozza a hatást. Szertelen és mégis fegyelmezett mozdulatok kápráztatnak, sose hallott hangokat hallok s egy szempár tapad rám, von be a történésbe oly erővel, hogy félre kell fordulnom, mint egy tűzvész elől.

 

*

 

A Tizenhárom széksor együttese nem tiszteli a művek betűjét. Az Akropolisz-ban például Wyspianski szimbolista drámájának egy-egy részletét vetik be „elevenen” Auschwitz poklába, hogy megmérjék, mivé válnak a költő alakjai, szavai, „hősei” végletes környezetben? Hogy megtudják, mit érnek a hajdani szavaink, egész kultúránk a bukásban, ami bekövetkezhetett.

Műsorfüzetükben a szegénység színházának is hívják vállalkozásukat. S valóban eszköztelenek. Annál intenzívebben élnek azonban puszta adottságaikkal. Nem használnak festéket, de tökélyig fejlesztették az arcjátékot. Nem ismerik a kulisszát, a díszletet, de mesterien bánnak a térrel. Egyetlen kosztümüknek – mint gyermek a játékának – ezerféle jelentést kölcsönözve testük minden porcikájával „szerepelnek”. Végletesen „művészetre” törekszenek, hogy eljuthassanak a legnyersebb valóság analíziséig. Szerzetesi életmóddal egybekötött vállalkozásuk egyedülálló a modern színház történetében.

 

*

 

Este Calderón Hajlíthatatlan herceg-ét játsszák. Tulajdonképp az egész mondatot idézőjelbe tehettem volna. A darabból ugyanis csak egyetlen részletet adnak elő, más-más variációban, ahogy azt muzsikusok szokták valamelyik nagy elődjük egy-egy motívumaival.

Próbatételükben – ahogy ismertetőjükben írják – az ártatlanság sorsát, erejét, teherbírását kívánják estéről estére kifürkészni. Azt, hogy mivé válik a nemesebb fél az alacsonyabb környezet hatására, nevezetesen az ártatlan és haláláig hajlíthatatlan portugál herceg az állhatatlan és szenvedélyektől elvakult mórok fogságában?

S csakugyan: az est során az előadás nem a szöveg pályáján halad előre, hanem azzal, hogy a színen a fölidézett szituációk valóban testet öltenek. A történet itt és most történik. Az elgyötört herceg tulajdon tragédiáját fölülmúlva, öt változatban, ötször egymás után jut el a halál eksztázisáig, s közben mi nézők is benne vagyunk, testet öltünk szabadulásában és szenvedéseiben.

Mégis: soha ilyen tudatosan nem figyeltem, nem tudtam megfigyelni tulajdon könnyeimet – mik a főhős arcán peregtek alá. És a részvétel meg a figyelem e megosztása volt számomra az est legmeggyőzőbb ajándéka.

 

(Új Ember, 1965. november 21.)

Jegyzet

 

 

 

Simone Weil a szerencsétlenségről és istenszeretetről

Simone Weil posztumusz életműve ma már köztudottan a modern katolikus irodalom legnehezebb és legvonzóbb problémája. Kevesen tolmácsolták nálánál mélyebben az Evangélium tanításait, a keresztség szentségét, legalábbis nem tudunk róla. Részben „méltatlannak” érezte rá magát, részben az akkori egyház bizonyos, szemében leküzdhetetlennek tűnő hatalmi magatartását nem tudta teljes szívvel magáévá tenni. Ami rendkívüli írásait illeti, azokra vonatkozóan Gabriel Marcel szavai a legtalálóbbak: „Mindaz, amit Simone Weilről elmondhatunk, könnyen meghamisíthatja őt. Legbölcsebb, ha neki magának adjuk át a szót. Fölülmúlhatatlanul súlyos üzenetet hozott valamennyiünk számára…, amit egyedül nyitott lélekkel érthetünk meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy szóról szóra magunkévá tegyük olykor téves, vagy éppen ellentmondásos nézeteit, hanem hogy kihalljuk szavaiból azt, ami sajátosan nekünk szól, amit szinte személy szerint hozzánk intézett.”

Valóban, adjuk hát mi is át Simone Weilnek a szót.

 

*

 

„A szenvedés birodalmában a szerencsétlenség hasonlíthatatlanul egyedülálló helyet foglal el. Akit földre sújt, vergődik, mint a félig eltaposott bogár, anélkül, hogy meg tudná mondani, mi is történt vele. Nyomtalanul, itt a földön még Isten végtelen irgalma se gyógyítja meg sérült természetét, ahogy Jézus dicsőséges testén is ott maradtak a sebek.

Az ember csak úgy értheti meg a szerencsétlenség mibenlétét, ha valamiféle távolságnak tekinti.

Isten szeretetből és szeretetért teremtett. A világ maga is szeretet és eszköze a szeretetnek. Isten a szeretetnek legkülönbözőbb formáit hívta életre, lényeket, kik a legkülönbözőbb távolságokból is képesek a szeretetre. De amire rajta kívül nem vállalkozhatott senki más, ő maga távolodott a legmesszebbre. Ez a véghetetlen távolság Isten és Isten, Atya és Fiú között, legfőbb áldozat, fájdalom, mihez nincs hasonló, a szeretet csodája, ez volt Isten kereszthalála.

És ez a távolság ugyanaz, ami fölött ugyanakkor Isten tökéletes egysége, a legfőbb szeretet ver hidat, csendje mélyén általzengve az univerzumot, mint két külön és mégis egy hang, megszakadt és töretlen dallam. Isten beszél. A világ: szavainak rezgése csupán. Amikor az emberi zene rést üt szívünkön, e résen át is az ő szavát halljuk, s amikor megérteni véljük a csendet, akkor is Isten beszéde jut el hozzánk a világ csendjén keresztül.”

„Igaz, van valami titokzatos kapcsolat e távolság és az eredendő bűn között is. Kezdetben, ahogy olvassuk, az ember elfordult Istentől s eltávolodott tőle, amennyire csak eltávolodhatott. Akkor még megtehette. Azóta a szükségszerűségek szegével helyünkre vagyunk szegezve, egyedül tekintetünk maradt szabad. Azóta a vak szükségszerűség (mely egyáltalán nem számol szellemi fejlettségünk fokával) nehezedik állandó súllyal minden emberre és vet egyeseket a kereszt lábához. Egyedül rajtunk áll, hogy tekintetünket a megrázkódtatásokon keresztül továbbra is Istenre függesztjük, vagy sem. Ne higgyük azonban, hogy a Gondviselés nincs velünk. E vak törvényszerűség is a gondviselés műve.

Ha a világ mechanizmusa nem volna vak, egyáltalán nem létezne szerencsétlenség. A szerencsétlenség mindenekelőtt névtelen, akiket elragad, azokat megfosztja személyiségüktől és »tárgyakká« teszi őket.”

„Krisztus szerencsétlen volt. Nem úgy halt meg, mint egy mártír. Úgy halt meg, elkeveredve a latrokkal, mint egy közönséges bűnöző, csak valamivel nevetségesebben. Mert a szerencsétlenség nevetséges is.” (E meghökkentően végletes fogalmazással Simone Weil lényegében azt akarja érzékeltetni, hogy Jézus valóban a leggyötrelmesebb, legmegalázóbb halált szenvedte el, ami feneketlen kiközösítettségében semmiben sem különbözött egy közönséges bűnöző halálától. A bámészkodó tömeg ezért fordulhatott gúnyolódva feléje, vakságában még erkölcsileg is magasabb rendűnek érezve magát a „póruljárt” szenvedőnél. A tökéletes isteni ártatlanság így vált a kereszten a tökéletes félreértés kigúnyolt áldozatává. De maradjunk Simone Weilnél.)

„Az embert e véghetetlen távolságra, a kereszt lábához, egyedül a vak szükség vetheti. S ugyanakkor a tökéletessé válásnak is ez az egyetlen lehetősége a földön. Ezért valljuk legfőbb reményünknek a keresztet. »Erdő nem terem ilyen fát, ilyen virágot, ilyen magvakat«.”

„A szükségszerűségek mechanizmusa minden szintre áttevődik anélkül, hogy lényege megváltoznék. Ott van a puszta anyagban, a növényben, az állatokban, a népek életében és az emberi lélekben. Felőlünk, a mi szemünkkel nézve, tökéletesen vaknak tűnik. De ha szívünk túljut önmagunkon, túl a világon, idő-téren át oda, ahol a mi Atyánk van, innét szemlélve a világ mechanizmusa tökéletesen mást jelent. Ami idáig szükségszerűségnek tűnt, annak most engedelmesség a neve. Az anyag passzív, s ilyen értelemben maradéktalanul engedelmeskedik Isten akaratának. Ez a tökéletes engedelmesség az anyag szépsége.”

„Az ember se tud nem engedelmeskedni Istennek. Mint szabad és értelmes lénynek, csak egy választása van, mégpedig az, hogy kíván-e engedelmeskedni vagy sem? Ha nem kíván, akkor is, mint a szükségszerűségeknek alávetett lény, továbbra is hasonlóképp alá lesz vetve a szükségszerűségek mechanizmusának, csakhogy ezek fölébe ezentúl egy újabb, természetfeletti világ törvényei kapcsolódnak. Bizonyos dolgok megszűnnek az ilyen ember számára, bizonyosak viszont megtörténnek általa, nemegyszer akarata ellenére.”

„Amikor egy inast megsebesít szerszáma vagy kimerít munkája, az iparosok és parasztok azt mondják: »behatolt testébe a mestersége«. Valahányszor bennünket ér fájdalom, joggal mondhatjuk mi is, hogy a világ, a teremtett világ engedelmessége hatolt testünkbe. Hogyne fogadnánk hát a leggyengédebb hálával a gondviselés ez ajándékát?

Öröm és bánat egyképp értékes ajándéka Istennek, egyiket is, másikat is a maga teljességében kell megízlelnünk, a maga tisztaságában, anélkül hogy megpróbálnánk vegyíteni őket. Az örömmel: lelkünkbe hatol be a világ szépsége. A fájdalommal: a testünkbe. Csak öröm által nem lehetnénk újból Isten barátaivá, ahogy senki se lehet kapitány, ha csak a kormányzást tanulja meg. Testünknek minden iskolát ki kell járnia. A testi érzékenység szintjén egyedül a fájdalom teremthet kapcsolatot azzal a szükségszerűséggel, mely a világ rendjét alkotja; mivel az öröm nem foglalja magában a szükségszerűség élményét. Nem a testi, hanem egy másik, magasabb rendű érzékenységünk képes csak a szükségszerűt megtapasztalni a boldogságban is, de akkor is egyedül a szépség közvetítésével. Hogy azonban lényünk teljes egészében érzékennyé váljék a világ lényegében rejlő engedelmességre, s a mindenséget úgy hallgathassuk, mint Isten szavainak rezdülését, ahhoz az öröm és a fájdalom átértékelő működése egyként elengedhetetlen. Egyiket is, másikat is fönntartás nélkül kell fogadnunk, ahogy ajtót tárunk egy szeretett lény követe előtt. Mit számít, hogy a követ udvarias vagy faragatlan, ha egyszer hírt hoz szívünknek!

De a fájdalom még nem szerencsétlenség. A szerencsétlenség túl van az isteni pedagógián.

Tér és idő végtelenül elválaszt bennünket Teremtőnktől. Hogyan találhatnánk vissza hozzá? Merrefelé keressük? Ha századokon át menetelnénk feléje, akkor is csak a földet járkálnánk körül. Ha szárnyunk nőne, akkor se tehetnénk többet. Egy lépésünk sincs fölfelé! Istennek kell lejönnie hozzánk a mindenség meredekén át.

Tér és idő végtelenén kel át Isten végtelenül végtelenebb szeretete, hogy megkeressen minket magának. Eljön, amikor itt az órája. Hatalmunkban áll befogadni vagy elutasítani közeledését. Ha nem fogadjuk, újra és újra jön, akár egy koldus, de akár egy koldus, egy napon ő se jön többé. Ha bebocsátást nyer, Isten kicsinyke magot helyez belénk és aztán elmegy. Ettől kezdve nincs több dolga velünk, s nekünk se marad más hátra, mint hogy várjunk. Egyedül azt az igent nem szabad megtagadnunk többé, mellyel eljegyeztük magunkat vele. Ez azonban távolról sem olyan könnyű feladat, mint amilyennek látszik, mivel az elvetett mag növekedése nagyon is fájdalmas bennünk. Mi több, ha egyszer befogadtuk, nem állhatjuk meg, hogy a gyomokat ne irtogassuk mellőle; de fájdalom, ezek a dudvák testünknek is részei, amitől kertészkedésünk gyötrelmes műtétnek bizonyul. De még így is, maga a mag tökéletesen egyedül nő fel bennünk.”

„Isten szeretete átkelt a tér és idő végtelenjén, hogy Istentől eljusson hozzánk. De hogy tegye meg fordítva az utat, amikor egy véges teremtményből kell visszatalálnia? Amikor az isteni szeretet belénk helyezett magja felnőtt és fává terebélyesedett, mi, akik hordozzuk, hogy vihetnénk vissza most eredeti helyére azon az úton, amit Isten tett meg hozzánk jövet a végtelen távolságon át?

Lehetetlennek tűnő feladat, mégis van rá segítségünk. Jól tudjuk, mi az eszköze. Hasonlóságából könnyen kitalálhatjuk, miféle fa is az, mely felnőtt bennünk, mi is a legszebbik fa, melyen az ég madarai megpihennek. Tudjuk, minden fák közül melyik a legszebb. »Erdő nem terem hozzá hasonlót.« Valamivel még a bitónál is keservesebb, íme a fák legszebbike. Ez az a fa, melynek magját Isten belénk helyezte anélkül, hogy tudtuk volna, miféle magot is helyez belénk. Ha tudtuk volna, nem mondtunk volna igent első pillanatban.

Amikor kalapáccsal rácsapunk egy szeg fejére, a széles szegfejre mért csapás teljes ereje a szeg végébe szalad, s ott egyetlen pontba tömörül anélkül, hogy bármi is elveszne az ütésből. Ha a kalapács és a szeg feje végtelenül nagy volna, mindez akkor is hasonlóképp játszódna le. A szeg feje a rámért végtelen ütést arra a pontra továbbítaná, melyre hegyével ráhelyeztük.

Ez a szeg: a végső szerencsétlenség. Hegyével pontosan rajta áll a lélek középpontján, s a szeg feje nem más, mint az idő és tér végtelenjében szétszórt szükségszerűségek summája.

A szerencsétlenség az isteni technika csodája. Egyszerű és fölfoghatatlan eljárás, mely képes a vak erők minden súlyát és hidegét egy véges teremtmény lelkébe gyűjteni. A végtelen távolság, mely Istent teremtményétől elválasztja, egyetlen pontba tömörül, hogy átüsse a lélek közepét.

Akivel ez történik, annak semmi része nem lehet e műveletben. Vergődik csak, mint az elevenen tűhegyre szúrt pillangó. De kínjain át továbbra is akarhat szeretni. Mivel a legnagyobb fájdalom, mely még belül van az eszméletlenség határán, még az sem érintheti a lélek ama pontját, mely szeretetének irányt szab.

Egyedül azt kell tudni, hogy a szeretet a lélek irányulása és nem állapota. Aki ezt nem tudja, kétségbeeshet a szerencsétlenség első érintésére.

Aki azonban szeretetével Isten felé fordulva marad, azt a lelkét átjáró szerencsétlenség odaszegzi magának az univerzumnak a közepére. Ez a világ valódi közepe, mely nincs középen, mert kívül van téren és időn, mivel maga az Isten. Egy más dimenzió szerint, mely nem tartozik a térhez, se az időhöz, ez a szeg rést üt a teremtésen, az elsötétült ernyőn keresztül, mely a lelket Istentől elválasztja.

E csodálatos dimenzió segítségével a lélek, anélkül hogy megválna a helytől és a pillanattól, melyben teste vesztegel, átkelhet a tér és idő rengetegjén, s eljuthat Isten közelébe.

Ott leli magát a teremtés és a teremtő érintkezési pontján, ami nem más, mint találkozóhelye a kereszt két ágának.

Szent Pál feltehetően ilyenfélékre gondolt, amikor azt mondotta: »Eresszetek gyökeret a szeretetben avégből, hogy fölfoghassátok mit jelent szélesség, hosszúság, magasság és mélység s hogy megismételjétek azt, ami mindezek ismeretét fölülmúlja, Krisztus szeretetét«.”

 

*

 

A fent közölt részleteket Simone Weil Le malheur et l’amour de Dieu című harmincoldalas írásából válogattam egybe. A részletek természetesen csak halvány képét idézhetik az eredetinek, mely a szerző Attente de Dieu című kötetében jelent meg, a La Colombe kiadó Le livre de Poche Chrétien sorozatában, jegyzetek és magyarázatok nélkül, P. Perrin dominikánus atya rövid, de annál lelkesebb előszavával.

 

(Vigilia, 1965. december)

Jegyzet

 

 

 

Katolikus szemmel (VIII.)

A karácsony úgy érkezik meg minden esztendőben, mint maga a decemberi hónap, havával és téli gondjaival, költészetével. Akár a telet, mintha az ünnepeket is elegendő volna rábíznunk a csillagok járására, hogy a nagy égi mechanizmus engedelmesen, évről évre meghozza számunkra. De ez nem így van. Az ünnep nem csak „ránk köszönt”, az ünnepet ki is kell érdemelnünk.

Annak, akinek az ünnepet már csak az idő körforgása hozza meg, annak számára lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos teherré válik.

Az ember kivételes lény. Pillanatról pillanatra rászabott életét, azt, amitől percre se tud megszabadulni, kell pillanatról pillanatra kiérdemelnie, megtalálnia. Életünk e terhes és fölemelő ellentmondásának egyik legszebb diadala, értékmérője: a valóban megtalált ünnep. Azt jelenti, hogy a gépieset, a közönyöset, a mereven ránk szabottat sikerült szabadsággá, értelemmé, szépséggé emelnünk. A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a „pillanat” nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.

Amikor kihagy az ünnepből a megemelő többlet, ebben valami mélyebb és alapvetőbb baj árulja el magát. Egész hitünket, annak mélységét, forrását kell megvizsgálnunk. Harcba kell szállnunk azért, ami elveszett, hogy a járulékos elemek nyomasztó romhalmaza alól ismét kiszabadítsuk a lényeget: emberi időnk isteni jelentését.

De ehhez ismét egész hit kell, s nemcsak az adott egy-két nap, hanem az egész esztendő erőfeszítése, istenkeresése.

A tét nem kevesebb: vissza tudunk-e találni a valódi evangéliumi hit és szeretet vonzásába, vagy mind kilátástalanabbul messze sodródunk tőle. Életünk monoton körforgását számunkra egyedül ez a tengely emelheti az öröklét jelképévé, a mennyei körök előképévé.

 

(Új Ember, 1965. december 25.)

Jegyzet

 

 

 

Tűz és szalma

Kik veszik körül a betlehemi jászolt? Nem a történetit, a valóságosat, hanem azt, ami a századok során a képzőművészeti alkotásokban realizálódott? Valamennyien ismerjük őket: az angyalokat és a csillagot, a barlangot és a barmokat, a pásztorokat és a térdeplő három királyt. S tudjuk azt is: a valóságban némileg másképp történt. A képzelet kikerekítette és átalakította a valóságot.

De épp ez az érdekes: hogy mivel övezte körül a képzelet az Evangélium beszámolóját? Mit és kiket állított a karácsonyéj bölcsője köré?

A teljes létet. A teremtő Isten köré a teljes teremtett valóságot. A csillag: a kozmosz küldötte, minden csillag nevében. Az angyalok: a láthatatlan erők és szellemek képviselői. A barlang: a föld, amely szívéig megnyílt az Újszülött fogadására. (Vele a föld öle van jelen: melegével és minden terményével.) A barmok: az állatvilág. A szalma (ugyanaz, ami a barmok párája – lehelete): a növényvilág melengető jelenléte. A pásztorok és a királyok: az egész emberiség.

Ebben a legendás együttesben némán az is benne van – tudatosan vagy öntudatlanul –, hogy Jézus a megtestesüléssel közvetve az egész teremtett világot magára öltötte. Az emberi testtel az egész anyagi világgal való testvéri összefüggést, a test egyetemes súlyát, az anyagnak egyetemes köntösét, amelyet a nehézkedés roppant öltései fognak egybe.

Az emberiség ezzel nemcsak tulajdon életét, hanem magát az egész létet is a Kisded vállaira helyezte. Jászolábrázolásával így vall, erről tanúskodik maga az ember.

 

*

 

Ez tehát az elmúlt századok tanúsága. De mit raktunk mi a jászol köré? A kérdés zavarba ejtő. Mert ha szétnézünk: látjuk, hogy szinte semmit a mi korunk jelképei közül.

Mégis, azt hiszem, emiatt nincs okunk nyugtalanságra. Az előző korszakokban sokkalta hosszabb volt egy-egy tárgy, egy-egy foglalkozás sorsa, szükségszerűen plaszticitása is. Gyermekibb volt a világ, egyszerűbb és képszerűbb, szemléletesebb.

De hiszen nem is ez a lényeges. A döntő: a szeretet és a hit, a felismerés, mely a létezés egészét a megtestesülés köré tömörítette, könyörgő és védelmező gesztussal, ahogy az eleven tenyér óvja a gyertyalángot.

És itt már lényegbe vág a kérdés: vajon életünk, létünk, szívünk és agyunk, érzelmeink és felismeréseink egészével fogadjuk-e, vesszük-e körül mi is e változatlanul nagy pillanatot, az isteni szeretet megtestesülését? És meghoztuk-e, itt van-e a marék szalma, mit tudatunk és ismeretlenjeink didergő fennsíkjáról összehordtunk az ő melengetésére?

Mert nem is lehet őt másképp szeretni, és másképp befogadni, mint ahogy azt a régi korok tették, belehelyezve őt a kozmosz szívébe.

Jézus mindenünkre igényt tart, és nekünk is mindenünkkel együtt kell hozzáhajolnunk. Marék szalmánkon csak így kaphat lángra az isteni szeretet tűzvésze.

 

(Új Ember, 1965. december 25.)

 

 

 

Három találkozás

Két hétre negyedmagammal vendége voltam a svájci Pro Helvetia társaságnak. Halálfélelmet éreztem, amikor első este a ránk váró hivatalos programot elolvastam. Írók, költők, szállodák, városok és professzorok neve sorakozott előttem a papírlapon, sűrűn és áthatolhatatlanul. De a valóság most is irgalmasabb volt, s a szigorú neveket szép sorjában barátságos arcokra cserélte fel.

A sok találkozás közül megkísérlem elmondani a három legemlékezetesebbet.

 

Paul Klee

Azt hittem, ismerem Klee művészetét. A reprodukciók közvetítésével is a legjobb modern festők közt tiszteltem. Infantilis finomság, metszően éles, mégis bújócskát játszó humor, páratlan színízlés; ilyesféléket gondoltam róla. De a valóság ennél sokkalta több. A berni múzeumban az igazi Kleevel találkozhattam, azzal a Kleevel, aki minden látszat ellenére reprodukálhatatlan.

Kezemben tarthattam rajzait, csodálatos akvarelljeit. Minden közvetítőanyag szigetelése nélkül érintkezhettem páratlan érzékenységével.

Klee külsőre hasonlított Bartókra. De amíg Bartók – most meg már a művekről beszélek – csupán a tisztaságig jutott el, Klee az ártatlanságig emelkedett. Nem infantilis, hanem ártatlan – ami döntő különbség, s talán a legtöbb a művészetben. Ezen a fokon csak a népművészet, s a legkülönbek tudtak megnyilatkozni. A könyörtelen őszinteség, s az öntisztulás pokoljárása, a szellem minden önelemzése, s a lélek minden vetkezése ezért van. Eljutni az ösztönök darócától a mezítelenségig, s a mezítelenségtől az ártatlanságig. Az ösztönök koromsötétjéből Klee művészete egy bárány ártatlanságának erejével világít.

A csírák és fűszálak hatalma: a csillagok gyengédsége.

 

Dürrenmatt

Neuchâtelben él, domboldalon, magasan a tóparti város felett. A hatalmas kertben szétszórt falevelek és gálickék szivacsdarabkák. Hideg van a kertben és bent a villában is, rendetlenség és elegancia.

A házigazda sehol. Egyedül ülünk a szalonban, egy farkaskutya és két leláncolt kakadu társaságában.

Fázunk. Dürrenmatt kigombolt ingben jön közénk, nagyon halkan és kényelmesen. Új drámájának Meteor a címe, ami itt eseményt jelent. Ahogy magyarázza, kétféle drámát ismer: az egyiknek a történés, a másiknak az esemény a mozgatója.

Azután a film, a televízió és a színház ellentmondó dramaturgiájáról esik szó, arról, hogy a film nélkülözi a színház legmágikusabb lehetőségét, a szereplők beléptetését, mintegy színre-keletkezését. Majd Dürrenmatt ismét visszatér a Meteor-ra, miközben pipájával fűti magát.

Ebédelni már lent a városban ebédeltünk. A második pohár bor után Weöres Sándor előhozakodik egy négysoros versével, amit Dürrenmattról rögtönzött, de aminek sajnos, csak utolsó két sorára emlékszem:

 

„…in seinem riesigen Schatten,
wir waren die Dürren und Matten.”

 

(Úgy Weöres, mint az én némettudásom meglehetősen hiányos. Már csak ezért is találom kitűnőnek sorait, s kérek elnézést a magam számára az idézett „remekmű” esetleges nyelvtani hibáiért.)

 

Valsainte

Falu a svájci hegyek közt, de a gyönyörű tájból mit se látunk. A vizes-tejes köd csak a premier plánt ismeri, csak a legközelebbi tárgyakat, arcokat, de azokat oly erővel és intimitással, mintha a világ fehér mozivászonra volna darabonként rárajzolva. Nehéz kapu mozdul előttünk a tökéletes csendben, s már bent is vagyunk a karthauzi kolostor udvarán.

Vezetőnk arca mint egy hatalmas kavics, sima és áttetszően-áthatolhatatlan. Mozgása nehézkes, mégis gyengéd. Hosszú alakja egy kölyökkutya sutaságát idézi, súlyos bakancsa az auschwitzi rabokat. Olyan nehéz némileg is pontosnak lennem. Vezetőnk távoli mosollyal, mintha leckét mondana. Egyszerű fráter. Fehér ruháján földnyomok és néhány gondosan varrt szegletes folt.

Ez itt a kórus. Alattunk a félhomályban láthatatlan hangok mondják imájukat. Ez itt az ebédlő. Hetente egyszer, vasárnaponként közös ebéd, de beszélni akkor se beszélhetnek egymással a karthauziak. Ez egy páter cellája, kertje, asztalosműhelye. Ez itt a könyvtártermünk

Hátrafordulok, hogy a többiek jönnek-e? S megdöbbent, ahogy mozdulatomra a látszatra „távoli” vezetőnk reagál, ahogy hátával meglátja parányi tanácstalanságomat, s úgy fordul vissza hevesen hozzám – talán elfáradtam? –, mintha nehéz sebet kaptam volna.

Ez a temetőjük. Kísérőnk ismét távolian áll közöttünk, s miközben beszél, egyik lábáról a másikra nehezedik. Utoljára egy amerikai jelentkezett a kolostorban felvételre, aki Európába jövet írógépét a tengerbe dobta. Sajnos, csak két napig bírta közöttünk a szótlan életet.

A köd fehér vásznán nedves faágak és egészen közeli sírkeresztek.

Bevezetőül Klee ártatlanságáról írtam. Mit mondjak itten? Simone Weilt kell idéznem: „Ártatlannak lenni annyit tesz, mint magunkra venni a világ minden terhét. És eldobni minden ellensúlyt.”

 

(Új Ember, 1965. december 25.)

Jegyzet

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]