A város és a délibáb

Rónay György új kötete, A város és a délibáb nemcsak új kötet, de egy-két régi vers beépítésével válogatott kötet is. Az új mellett hangsúlyozottan érvényesül benne mindaz, amit a költő költészete piros fonalaként tart számon. Kép és önarckép egyszerre, s költő és kritikus számára kínálkozó alkalom összegezésre és számadásra.

Rónay „tiszta költő”, azaz mindig a költészet tiszta eszközeivel közelít ihletéhez és olvasóihoz, tartásában azonban élesen fölismerhető a tanító, a közvetítő, a mester mindig tartózkodó, de mindig határozott gesztusa. Ez teszi formaművésszé: a közvetítés gondja és pátosza, ami formaművészetének sajátos „dombormű” jelleget kölcsönöz. Enélkül a „szemléltető szépség” nélkül számára nincs vers, és valóban, költészete mindig tiszta és végleges felületet mutat az olvasó felé. A remeklés épp ezért nála mindig beljebb, a forma alatti, ellenőrizhetetlenebb rétegekben dől el, mikor a forma alatt a vers hirtelen megolvad. Ellentéteként az „orfikus” költőnek, kinek a verse akkor sikerül, mikor a formátlan és forró magma hirtelen verssé, kifejezéssé merevül a fölismerés hűvösebb szférájában. Rónaynál – paradox módon – a vers akkor igazán meggyőző, közvetítő pátosza akkor igazán mesteri, mikor a közvetítés lázában megfeledkezik küldetéséről. Amikor a „dombormű” forró és párás lesz.

Van Kierkegaard-nak egy gyönyörű tanulmánya Ábrahámról. Ebben írja, hogy egyedül a szent merészel egyedül maradni Istenével, a hős és a tanító, bármily magányos is, igazával mindig a kollektivitáshoz, az etikus szinthez fellebbez. És a költő? A költő nyilván a kettő közt áll: kettősségében van küldetése szépsége és sajátos tragikuma.

Rónay például soha nem tudja elveszteni mesteri, formaművész tartását. Olykor kísérletet tesz, hogy megszökjön „hűvös” küldetése elől, de azt hiszem, ez a direkt szökés tévedés. A megváltás számára, amikor kettőzött szenvedéllyel vállalja, amit amúgy is sorsul kapott: „a hidegséget”, a tökélyt, a közvetítő szerepet. „Hidegsége” ilyenkor tűzbe csap át, tökélye ismeretlenbe ér, tanítása mögül átsüt a megtalált igazság. A költő – csodálatos metamorfózissal – mesterből szemünk láttára alakul, alakulhat át gyermekké. És ez a metamorfózis: a leghitelesebb, legművészibb útja – s talán egyetlen önmegváltó lehetősége, szabadsága ennek a remekelve-tapogatózó költészetnek.

 

Jegyzet