A középső öt titokról

A fájdalmas olvasó valamennyi titka Jézus testi szenvedéséről szól: ahogy később Tamás apostol öt ujja érintette a föltámadt Krisztus sebét. Ez a mi bizonyságunk arról, hogy valóban ember volt, és valóban Isten, a mi Istenünk, a mi „sebektől borított testvérünk”.

AKI ÉRETTÜNK VÉRREL VEREJTÉKEZETT. Miattunk és érettünk. Az ártatlan Isten végső sorsa nem lehetett köztünk más, mint a tökéletes elhagyatottság. Az Olajfák hegye: Isten éjszakája. Hogy milyen lehetett ez az éjszaka, arról senki teremtmény nem tudhat. Az angyal se, aki leszállt hozzá, a tanítványok se, akiket fölrázott.

AKIT ÉRETTÜNK MEGOSTOROZTAK. A jelenet Isten és ember viszonyának gyötrelmes szimbóluma. Valami tökéletesen fordított történik itt Isten és közöttünk. Ennyire súlyos és fonák realitás lenne a bűn? Hogy a Fiúnak vérző bárányként kellett kínlódnia? Az elhagyatott Isten után a kiszolgáltatott Isten mindennél mélyebb bepillantást enged Isten erejének és szeretetének természetébe.

AKIT ÉRETTÜNK TÖVISSEL KORONÁZTAK. Félő, hogy megszoktuk e látványt. Azonban nem is az érzelem itt a fontos. Hiszen a fehér ostya, a kenyér színe mögé rejtőzve maga Jézus se érzelmi fontosságát hangsúlyozza szenvedésének. Egyszerűen tudnunk kell, kitörölhetetlenül, akaratunk és cselekvéseink mélyén tudnunk kell róla, hogy megtörtént. Mint ahogy velünk is megtörténik majd, ha előbb nem, agóniánkban. A fájdalom végletes megjelenésekor az érzelmek megszűnnek, s nincs semmi más, csak a fájdalom. E senki földje is azon helyek között szerepel, melyeket Isten a velünk való találkozás helyéül választott.

Mi akkor „királlyá koronáztuk” őt. S valóban királyunkká koronáztuk.

AKI ÉRETTÜNK A KERESZTET HORDOZTA. Még mindig nem a vég. Az élő fa már meghalt, hogy kereszt lehessen a vállán. Most neki kell a kereszthez hasonulnia, vérző és törött „tárggyá” válnia, mitől még a részvét is visszaretten. Ez az igazság. Jézus szenvedése nem patetikus szenvedés volt a világszínház csúcsán, hanem a kopár kín maga a világ elhagyott zugában (ahogy a szenvedés helye mindig a legfélreesőbb hely: egy kórházi ágy, egy vizes párna). Nyomora csak ezzel válhatott a „legértelmesebb” emberi nyomorúságok értelmévé és titkává.

AKIT ÉRETTÜNK KERESZTRE FESZÍTETTEK. A kereszttel „megtörtént”, aminek meg kellett történnie. E titoknak egyedül halálunkkal érhetünk közelébe.

Életében Jézus egy volt velünk, mégis minden gesztusával kivált közülünk. Utolsó kiáltása azonban semmiben se különbözött bárki halálától. Minden emberi torokból így szakad ki az utolsó formátlan levegő. A százados ekkor rendül meg először szívében. „Ez valóban a mi vérrel borított testvérünk volt. A mi Istenünk.”

 

Jegyzet