A tékozló szív

François Mauriac Thérèse Desqueyroux című regényének filmváltozata. A forgatókönyvet maga Mauriac írta Claude Mauriac társaságában. A film azonban mégse váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Pedig az operatőr kitűnő munkát végzett, s Emmanuele Riva alakítása is hű és tökéletes. A ház, a vidék: valóban a regény Argelouse-a, erdőivel, mocsaraival, elemi erejével és nyomasztó magányával. S a film Thérèse-e is valóban Mauriac hősnője, „fekete angyala”, kit az író oly megrendült szívvel szeretett. S mégis, a filmből hiányzik a regénynek talán legmélyebb eleme, a regényíró végig tartózkodó, de annál mélyebb hite.

Nem a hűséggel van a baj (a film szinte túlzottan is tapad a regényhez), nem a szószerintiséggel, hanem inkább a műfajjal. A film lehetőségei, úgy látszik, merőben különböznek az irodalométól. Példaképp hadd idézek egy jelenetet, mit a regény nélkül nem is lehet megérteni.

Úrnapi körmenet. Thérèse, aki szabadgondolkodó családban nőtt fel, az ablak mögül les ki az utcára. A monstrancia körül néhány gyerek, s szinte egyetlen férfi, Thérèse férje. S a kép mögött halljuk Thérèse hangját: – Ekkor gyűlöltem meg őt igazán. Az emberek megbújtak a házakban, hogy ne kelljen letérdelniök vagy kalapot emelniök.

A regényben ugyanez a rész: „A városka rövid időre kiürült, mintha vadállatot vezettek volna végig az utcán, és nem egy bárányt… Az emberek eltűntek, hogy ne kelljen kalapot emelniök, vagy térdet hajtaniok… Thérèse megleste a plébánost, aki félig csukott szemekkel ment elöl, két kezében tartva azt a különös valamit. Ajkai mozogtak: kihez beszélt oly szenvedő arccal? S közvetlenül mögötte Bernard »híven teljesítve kötelességét«.”

Tévedés ne essék: Mauriac hite egyetlenegyszer se jelenik meg közvetlenül ebben a sötétben kínlódó, tapogatózó regényben, s ha fölbukkan, akkor is csak közvetve, a fentebb idézett formában. Viszont a filmből épp ez a tartózkodva jelen levő hit és költészet veszett el. Persze Mauriac zsenialitása épp abban rejlett, hogy maradéktalanul beöltözött hőseibe, „megtestesült” bennük, másképp hogyan is járhatta volna végig velük éjszakájukat? Épp művészete és hite tette lehetővé számára ezt az alászállást, ameddig a kisebb hit és kisebb tehetség már nem merészkedik, s nem állhatja meg, hogy valami mentő szót közbe ne vessen. Ez rendjén van. Egészen másvalami azonban az a „könyörtelen költészet”, amivel szeretve-tartózkodva, negatív formaként, de annál forróbban, hűségesebben tapad hőseire zseniális figyelme. Ezt a költészetet elhagyni, ez már bizony súlyos veszteség. Az úrnapi körmenet enélkül tarthatatlan epizód marad, s nem az elhagyatottságnak az az (egyelőre) fonákul felismert képe, ami mintegy előre vetíti Thérèse elhagyatottságát, gyilkos tettének elkövetése után. Vajon valaha is meg fogja érteni Thérèse ennek a báránynak a magányát?

Enélkül a különösen, jellegzetesen mauriaci „kérdőjel-költészet” nélkül, sajnos, a mű jobbik része marad ki a filmből. Időnként így is magukkal ragadnak a képsorok, egy-egy mondat, Riva egyszerre gazdag s kifosztott arca, de a remekmű döbbenetéig nem jutunk el.

 

Jegyzet