Nagyvárosi legenda

A kisfiú, aki ennek a legendának a hőse, nem több ötévesnél. Öt év nem sok idő, s gyakorlatban azt jelenti, hogy a kisfiú alig élt még. A város, melynek lakosa, tetszés szerint sok száz város bármelyike lehet: Párizs, London, Berlin vagy Koppenhága. Nagy város, annyi bizonyos. Valóságos kőerdő. Ezer tornya, tetője, kéménye, kupolája kifogyhatatlanul mintázza az eget. Széles útjain több sorban futnak az autók, az emeletes autóbuszok, ezek a csendesen guruló, engedelmes nyájak. Kék, zöld, sárga, piros! – mindenünnen színek és színek lepik el a kisfiút, ahogy megindul, bámész szemekkel halad előre a forgatagban. De nem is kell mennie, akár meg is állhat: akár egy varázslatban, maga a város jön-megy körülötte, testetlenül és mégis hatalmasan.

Csupa hívás ez a nyári délelőtt. A kisfiú talán meg is állna és visszafordulna még idejében, még mielőtt eltévedne, de akkor meg egy szép, hosszú, fekete rácskerítéshez ért, s nem tudja többé levenni a szemét róla. A kerítés meg, mintha csak kézen fogva vezetné, viszi-viszi ellenállhatatlanul előre az ismeretlenbe! A rács mögött csodálatos kert zöldell, tűzpiros merev virágokkal az utak két oldalán; a fekete rácsközökben kétszeresen ragyog a nap, vakít a kék ég. Aztán megint egy sor hatalmas ház, gyönyörű sárga réztáblákkal a kapuk alatt. Itt, az árnyékos házak tövében már valóban megállna, de most meg a túlsó oldalról közelítenek feléje idáig még sose látott szépségű boltocskák, ismeretlen játékokkal tele kirakatok.

Menni kell hát tovább! A kis vándor az ámulattól fáradtan, álmodó szemekkel lépked előre a forgatagban, egyre messzebb kerülve otthonuktól, ahol ismerik és nevén szólítják őt.

Utoljára tágas rakpartra ér, s hirtelen kitágul felette az ég. A folyam felől szellő fújdogál, s szelíden lebegteti a sokszínű zászlócskákat, miket hosszú drótra fűzve a víz fölé húzott ki valaki. A túlsó parton jámbor hegy magasodik, hatalmas sziklákkal és árnyékfoltokkal az oldalán. Ide, erre a hegyre kellene följutnia. Ott, ott olyan boldog és hatalmas lenne, mint még soha idáig! Lüktet a szíve, miközben átkel a merész, tornyos vashídon. De amikor a korlát alatt a mélybe néz, hirtelen megijed, olyan sebes és mély, feneketlenül mély a lába alatt a folyam sodrása. Egyszeriben fölébred, visszafordul s a szíve megtelik irtóztató rémülettel. Egyszerre, egyetlen pillanatban éli át az utat, mit félálomban tett meg idáig. Eltévedt! Soha többé nem jut haza innét!

 

*

 

Késő délután van, holtfáradt, mikor az első, régről ismerős házat fölfedezi. Ezt a házat, ezt a pillanatot soha többé nem fogja elfelejteni, amíg él, emlékezni fog rá.

Pedig nincs benne semmi különös. Az ég sárgán és nyugodtan ragyog a szürke palatető felett, de mintha maga az ég is, a ragyogás is kissé poros és fáradt volna. A tető alatt kacskaringós oromdísz, sárga meg piros, meg fakókék porcelánból: gyümölcsöstál, két oldalán két pávaszépségű madárral.

A háznak három emelete van, s három sor ablaka. Az ablakokon félig leeresztve a redőny, de még így is érezni, hogy szinte pihegnek a melegtől, a forró naptól, mely mostanáig szembe sütötte, szabadon verte a homlokzatot. Középen a nyitott erkélyajtó is befüggönyözve áll, s a vasrácsos kis kőerkélyen teremtett lelket se látni.

Igen, ez a ház megint ismerős végre! A kisfiúnak megállnak a könnyei, s oly elragadtatással nézi ezt a napsütötte csöndes házat, mintha az örökkévalóság partján állna.

Hazatalált.

 

*

 

Azt már azonban nem tudja, hogy a ház öreg gazdája épp halálán van a lefüggönyözött erkélyajtó mögötti szobában.

Ide, az elsötétített falak közé nem süt be a nyári ragyogás; félhomály van, csönd és különös üresség.

Pedig szép és gazdag a szoba. A falakat selymes tapéta fedi, és sok-sok kép és tükör, szomorúan csillogó ezüstkeret. A sarokban méltóságteljes falióra ketyeg, s egy asztalkán finom kis aranyóra; egyszerre két óra is ellenőrzi egymást és a múló időt.

De az idő csak kicsúszik kezükből, párnájára hanyatló gazdájuk keze közül. Öreg szíve még rebben néhányat, s végképp megáll az örökkévalóságba áttűnő nyári délutánban.

 

*

 

A kisfiú lent az aszfalton még mindig a házat bámulja. Ő se tud semmit a halottról, s a halott se tud semmit őróla. „Tiszta véletlen”, hogy épp most talált a kisfiú is haza, állt meg a ház előtt, mely épp ebben a pillanatban vált gazdátlanná.

Áll a kisfiú, s a halott szív, s az öreg ház is áll az időtlen napsütésben. Ugyan ki ismeri, ki tartja az ilyen pillanatokat számon? E néma, különös őrségváltás pillanatait?

Mert valami ilyesmi történik itten. S ha senki se tudja, akkor is megtörténik.

Persze a járókelők mit se sejtenek belőle. S ha most bárki idevalósi polgárt megkérdezne valaki, ugyan kié ez a szép emeletes sarokház, gondolkodás nélkül felelné a halott gazda nevét. Pedig a ház most egyedül a kisfiúé: azé a szelíd, ámuló, boldog pillantásé, mely alig érintve a falakat a két pávaszépségű madárra tapad.