Johanna a máglyán

Paul Claudel oratóriuma valójában azt a drámát idézi, mely Jeanne d’Arc szentté avatási perekor az egyház szívében lejátszódott. Ez a választás egyszerre jelentette Claudel számára a remekművet és az igazságot. Művében a szentség és a zseniális ihlet meredek sugara világítja át a történelem betűit. Kemény fény, dantei világítás. Bűn és szentség középkori, sőt Evangéliumi szókimondással kerül a helyére, ahogy az a középkori misztériumokban volt szokás, vagy ahogy azt a paraszti passiójátékokban tették.

Tudjuk, ebből az utolsó, az egyház szívében felidézett peréből Johanna a szentség fényében került ki, a botrány örök árnyékát borítva méltatlan bíráira. Claudel ihlete végig ide, az „isteni véna lüktetésére” figyel. Így sikerült csodálatos egyszerűséggel fölidéznie a sokrétű történetet anélkül, hogy magyarázkodnia kellett volna, vagy kompromisszumokat kötnie. Ellenkezőleg. A felszín hullámjátékát minél szabadabbra engedte, annál nyilvánvalóbbá vált a felszín alatt a mélység elemi vonulása és még mélyebb békéje, csendje.

A felszín: nemcsak a történelem zavaros hullámait idézi, de különös kavargása a legkülönbözőbb műfajoknak is. Olyan, mint egy bizarrul csipkézett szikla, amit azonban mozdíthatatlan egyensúly tart a lábán. Épp ez a szépsége. S épp ezért valósulhatott meg a merész kísérlet a szegedi szabadtéri színpadon, ahol Claudel patetikus oratóriuma tömegekre méretezett misztériumjáték formájában került színre. Ez a kockázatos „túlterhelés” csak még nyilvánvalóbbá tette a mű kimeríthetetlen belső tartalékait. A színes fölvonulásokat kódexbeli miniatúrákká stilizálta a hatalmas Dóm tér, hogy e keretből kontrasztként, annál vakítóbban tündököljék elő a mű végtelenül egyszerű, napként világító napja, közepében Jeanne d’Arc, a hős és szent alakjával.

Ez volt különben az est másik eseménye. Horváth Teri Johannája a teljesség élményével ajándékozott meg bennünket. A lotaringiai parasztlányt egyszerre idézte fel a maga konkrétságában, s a mű mennyei fényességében. Ahogy azt Claudel írja hősnője történetéről, amit „coutances-i parasztok tájszólásában jegyeztek föl, s az angyalok örök időkre az ég nyelvére fordították”. Az „ég nyelvén” a kiválasztott és megcsalt szegénység, lánglelkű gyermeki hit és tisztaság fuldokolt és dicsőült meg előttünk Horváth Teri átélésében, a legmélyebb szegénység és a legmagasabb elhivatottság, ahogy azt egykor a passiójátékok szereposztása is megkívánta.

 

*

 

Az újszerű rendezés kockázatát, Szinetár Miklós munkáját megérdemelt siker koronázta. S amilyen szerencsésen „felruházta” a rendező a darabot, oly szerencsés volt a dóm beépítése a műbe. Érdemes lenne levonni a kínálkozó tanulságot. Hiszen a teret nem véletlenül, hanem épp tökéletes akusztikájáért választották a szabadtéri játékok színhelyéül. S épp ezt rontja el a tribünerdő, ami a játékok után is lehetetlenné teszi, hogy Közép-Európa egyik legszebb tere érvényesüljön. Mennyivel stílusosabb lenne, ha a közönség egyszerű lócákon ülve, magasított színpadról hallgatná az előadást, természetes délutáni és alkonyati világításban, ahogy a középkori misztériumjátékokat volt szokás előadni tér és dóm zavartalan keretében.

 

Jegyzet