A kilencedik

„Felebarátod feleségét ne kívánd…”

A paráznaság elvetése mellett Isten külön parancsolatban védi meg a házasságot s éppen ez a megkülönböztetés árulja el, mekkora fontosságot tulajdonít neki.

Súlyos terület ez s nagyon bonyolult, már csak azért is, mert két emberen múlik egy olyan egyensúly megteremtése, mely egyedül is nehéz. A házasságban pedig, legalábbis fele részben, egyéni értékeket (lemondást, belső elmélyülést) kell kinek-kinek gyakorolnia – kettesben. Bizony, a kétkezes semmivel se könnyebb a szólista művészeténél.

De ami a házasságot valóban nehézzé teszi, az a vágynak és az emberi szabadságnak különösen nehéz összetételéből adódik. Mikor a jogtalanságokat a finomodó jogrendnek többé-kevésbé sikerült visszaszorítania, körülárkolnia, a házasság védelmében sose elég a csak kívülről való védekezés.

Kilencedik parancsolatával Isten az emberi lélek legrejtettebb homályába hatol le, oda, ahol a vágyak születnek: „…ne kívánd…”. E szó elárulja, hogy ez a bűn olyan, mint a talajvíz. A vágyakozás rejtekéből fakad, s azért is oly nehéz védekezni ellene. Mert gátat csak az ellen emelhetünk, ami kívülről támad. Ami belülről, az ellen egyedül benső, rejtett életünk szintjén védekezhetünk, azon a közös ponton, ahonnét vágyaink fakadnak és ahol akaratunk lakik.

Nem arról van szó, mintha a világot örömre és fájdalomra lehetne osztani. Gyakran hiszik ezt a bűnösök is, mikor a bűnben vélik megtalálni örömüket, s a jók is, amikor a jótól várják boldogulásukat. A bűnös élete éppoly fájdalmas lehet, mint az erényesé. A választóvonal nem itt húzódik, hanem ott, ahol a jó a rossztól elkülönül, vágyaink zónájában.

Hogy mi különbözteti meg a kettőt egymástól? Az egész Evangélium felelet rá. Az erényes élet mindig adott feladataiban él, a jelent fogadja el, azt mélyíti el, változtatja át szabadsággá és békévé. A bűnös vágyakozás viszont mindig mást és mindig többet akar, képzelgő békétlenségeket szül, és erőszakot. A bűn mindent elidegenít, a gyönyört éppúgy, mint a szenvedést. A jó mindenben otthonra talál, s a szenvedésben legkivált. A rossz idegenné és nehézzé teszi a földet, amit az erény gyengéden tart a kezében.

Ezért van, hogy Isten kilencedik parancsolatára nem elegendő elszigetelten tekintenünk, hanem hitünk egészével kell válaszolnunk rá.

A házasságtörés vétke az emberi társadalom lappangó és nyílt fájdalma, nyavalyája, mely bármikor agóniába csaphat át. Másik sajátsága, hogy lényege szerint közösség elleni bűn, amit azonban kinek-kinek magának kell föloldania. E közösségi veszély viszont a felebarát, a másik, az idegen szeretetét követeli meg tőlünk, azt, hogy önmagunk fogalmát, önmagunk iránti érzékenységünket a másikra, a többire, mindenkire kiterjesztve éljük át és csakis így éljük át.

Mint a hamis vágyak orvossága és mint a felebaráti szeretet próbája: így ragyog fel Isten kilencedik parancsolata az evangéliumok egyetemes tükrében.