Akik megérkeznek

Az öreg nőket sokan öntudatlanul úgy kezelik, mint valami társasági és társadalmi terhet. Ők azok, akikkel általában mellesleg foglalkoznak.

Kivéve Istent. Az egyházban tevékenykedő irgalomnak, Isten kiismerhetetlen szeretetének ez egyik legmeggyőzőbb jele. Állandó megközelíthetősége, naponként látható szövetsége azokkal, akiket a gőg oly kevésre becsül. Várja, fogadja őket, és eltársalog velük – végeérhetetlenül. Tüntetően erős és állandó e kapcsolat. Mintha hallanám: Eresszétek hozzám az öregeket, a feleslegeseket, mert ők feltétel nélkül az enyémek.

Az egyházban működő nagyvonalúságnak – épp ez a különös törődés a bizonyítéka. Ez az időben szinte mit se jelentő szövetség, ez a szemponttalan hódítás és győzelem.

Hogy itt mégis valami nagyon fontosról van szó, leginkább még művészek és költők sejtették. Whitman egyenesen így vall: „Szépek a fiatalok, de az öregek szebbek”. Baudelaire meg rajongó bűvöletben követi őket a párizsi utcákon át:

 

„– Megfigyeltétek?: az öreg nők deszkasírja,
mint a kislányoké, sokszor oly kicsi már!
Bizarr s megragadó jelképpel így tanítja
kezdetre-végre a lelket a bölcs Halál,
s ahányszor egy ilyen gyönge árnyat kisérget
a nyüzsgő Párizson keresztűl a szemem,
úgy érzem, mintha ez a törékeny kisértet
egy uj bölcső felé haladna csöndesen;”

 

A végítélet irgalmas fényében egyszer mindent megtudunk róluk. Akiket ma sokan hisznek a templomok virrasztó statisztáinak, kiszabadulva a szükségszerűség láncaiból, a hűség és időtlenség ünneplőjébe öltözködnek. S hogy ma is mit érnek, akkor tudnánk meg, ha elveszítenénk őket, ha itt hagynának minket. Mert igaz, hogy a fiatalok vágtatnak, de az öregek azok, akik megérkeznek.

Monoton virrasztásukat Isten egyetlen gesztussal változtatja át öröklétté.

 

(Új Ember, 1964. július 26.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]