Felebarátunk: a világ

Érdekes cikk jelent meg az angliai mod-okról és rockerekről a Tükör-ben, Pethő Tibor tollából. Helyzetkép a vulgáregzisztencializmussal átitatott angol fiatalokról, kik csoportokba verődve öncélú, pusztító és önpusztító háborúkat vívnak egymással. Egyiküket megkérdezték, miért teszik mindezt? Körvonaltalan válaszából élesen ugrik ki a következő pár mondat: „Apám és anyám szerint a mod-ok és a rockerek azért okoznak annyi zavart, mert nincs háború, ami levezetné felesleges energiájukat. Lehet, hogy igazuk van. Az embernek indulatait időnként szabadjára kell engednie. Az az egy biztos: nagyon félek a háborútól.” Elég egy pillantás az idézetre, hogy kitűnjék belőle az érintett öregek és fiatalok zavartsága. A különös válsággal kapcsolatban azonban kényes és lényeges pontra tapint a „nyilatkozat”. Röviden így mondhatnánk: az, hogy nincs háború, még nem jelenti a békét.

Az, hogy nincs háború, magasabb szintet jelent ugyan, de magasabb erényeket is követel. A külső ellenség most belülről, az emberi személyiség és közösség falain belül fog támadni, efelől bizonyosak lehetünk. Puszta szintemeléssel nem védekezhetünk a mindig dinamikusan fenyegető és támadó rossz ellen. Gyökeresen meg kell javítanunk egyéni és társadalmi erkölcsünket, munkánkat és gondolkodásmódunkat. A béke morálja minőségileg magasabb kell hogy legyen a háborúzó ember moráljánál. Ha csak külső változást jelent számunkra a béke, s mi magunk nem változunk meg benne, minden eddiginél nagyobb veszélynek nézhetünk elébe.

A keresztény erkölcs megvalósításának számunkra most jött el az igazi ideje. A felebaráti szeretetet többé se farizeus, se langyos módon nem értelmezhetjük. S ebben a megújulásban talán épp a kiábrándult fiatalok a legigazabb kritikusaink. Mezítelen, kiégett pillantásukban a mi kompromisszumaink igazságos bírálatát kell megpillantanunk. Mi nem ismerhetünk ellenséget. A felebarátot többé nem téveszthetjük össze tükörképünkkel. A felebarátba a hálátlan éppúgy beletartozik, mint a hálás, az okos éppúgy, mint az ostoba, a szamaritánus éppúgy, mint aki sebet ejt. Mert egyedül ez a szabadjára eresztett háló szállhat alá azokba a vizekbe, hová az óvatosság sose ér le. Ne ítélkezzünk: minden hiba kapcsolatos tulajdon mulasztásunkkal. Ez a megújulás alfája.

Simone Weil, ez a különös és nagyszerű modern misztikus, ki elhagyva a Sorbonne-t, marósként egy gyárban dolgozott, ennél még tovább megy. A keresztény életből száműzni kíván először is minden látszatot. Hisz a látszat épp attól látszat – hogy nincsen! Hogy mi magunk éppúgy, mint felebarátunk, egészen mások vagyunk, mint amilyennek hisszük magunkat: ennek tudata az igazság, a felebaráti szeretet kezdete. De még tovább… Minden jó, amit teszünk, transzcendens természetű, s a kegyelem műve. Mi csak „haszontalan szolgák vagyunk”, a dicsőség egyedül Istené. Gyönyörű példaként említi meg a végítélet párbeszédét Jézus és az üdvözültek között. „De mikor ruháztunk fel téged?” Még csak nem is tudják! – kiált fel Simone Weil. De nem is tudhatják. Nem is szabad tudniuk róla.

S végezetül: semmit sem szabad tennünk azért, hogy viszonzásra találjunk, s minden pillanatban készen kell állnunk arra, hogy „megtapasztaljuk a keresztet”. „Legyek csak puszta szolga – írja – a műveletlen föld és a megmunkált föld között, a gond és a megoldás között, az üres lap és a költemény között, az éhező és a jóllakottak között.”

Szebben és pontosabban nem is lehetne meghatározni hitünk egyre rejtettebb és egyre radikálisabb programját az idő mind meredekebb pályáján. Le kell tépnünk – napról napra – az Evangélium kemény és irgalmas lapjairól azt a fátylat, mit kétes ösztöneinkből szövögetünk fölébe, s amit nemegyszer nevezünk akár erénynek is.

A többi Istené. Számunkra ezt a nagyszerű kockázatot nem helyettesítheti semmi egyéb. Ne azon panaszkodjunk hát, hogyan keríthetett hatalmába az egzisztencialista életérzés egész tömegeket, hanem arra igyekezzünk felelni: felebarátunk-e a világ? Kivétel nélkül? Ez az éremnek ránk tartozó oldala. Tulajdonképp egyedüli ránk tartozó oldala.

Igaz, ez nem jelent könnyebbséget. Sőt minden bizonnyal megnöveli nehézségeinket, bajaink kiegyenlítetlen számláját. Viszont épp ez a fokozódó kiegyenlítetlenség teszi lehetővé – hogy befejezésül is Simone Weilre hivatkozzunk – a természetfeletti beáradását: a lélek békéjét.

 

(Új Ember, 1964. július 19.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]