Utószó a „8 és ½”-hez

Fellini legújabb filmje, a nemrég bemutatott 8 és ½ több puszta önvallomásnál. Fellini közvetlenül, mint művész, művészetének anyagába és problematikájába ágyazva vall benne önmagáról. Nem beöltözve művészetébe, hanem művésszé csupaszítva önmagát, ahogy egykor Pascal vetkezett csontig meztelenre a puszta gondolatig.

A 8 és ½ őszinteségi foka új „mezítelenségi fokot” jelent a filmművészetben, s ez magában véve is komoly érték. Mindjárt jelentkezik azonban egy komoly ellentámadás is. Fellini őszinteségének, „levetkezésének” témája: elsőrendűen kosztümproblémának tűnik, vagy valami ehhez hasonlónak. Már az Édes élet-ben is, de a 8 és ½-ben még szembetűnőbbé vált, mennyire izgatja, taszítja és vonzza őt a frivolitás.

A frivolitás azonban sose lehet végső szó. Természete szerint, szükségszerűen nem lehet az. Minden frivolitás hasonló az úrlovashoz, ki gyeplőt eldobva áll kocsiján, mintha a veszély csak ruharedőit kapdosná. A frivolitás következő perce azonban egészen más. Épp nem elegancia, hanem pánik. Nyers agónia, vagy ormótlan brutalitás.

De maradjunk Fellininél, a 8 és ½-ben már nyíltan úgy jelenik meg a hiúságok világában, mint eltévedt lélek a többi eltévedett között. A különbség közte és köztük csak annyi, hogy ő már tudja: a kihívás fenyegető veszéllyé változott, egy elszabadult világ fenyegetésévé, mit többé semmiféle frivolitás nem tudhat féken tartani. Mi történt hát? És egyáltalán hogy került ide? Idáig? És hogy lehet kritikusa valaki annak, aminek ő maga a játékmestere?

A záporozó kérdésekre első válasza a kétségbeesés. Aztán a lázadás és az önigazolás. Aztán mentegetőzés és az önvád. De még mindig nem utoljára.

Fellini ekkor még bízik a részletek sugallatában. Csodára azonban csak az egész képes. Ha az Országút az egész csodája volt: a 8 és ½ a részletek mágiája. S ahogy mindezt Fellini szinte az alkotófolyamat közben, azzal karöltve, tulajdon életével dokumentálja, az valóban mesteri!

Végül azonban még az őszinteség is el kell hogy hagyja őt, s ekkor már csak valami általános megbocsátásféle marad a számára. Tévedések és remeklések. Míg végül is minden illúziót, csalást és öncsalást, minden bújócskázást fel kell adnia. Vesztett. Elhagyhatják, megvethetik, letiporhatják.

De ki az, akit itt veszteni látunk? Fellini remek érzékkel párosít maga mellé egy steril intellektuelt, szinte pillanatonként szegezve mellünknek a kérdést: hát ennek volna igaza, ennek a steril preparátumnak, akinek rendíthetetlenül fölényes „igazság” áll rendelkezésére minden pillanatban, s még csak a bukásra se érdemes? Igen, ezt valóban kitűnően látja a Mastroianni bőrébe bújt Fellini. De amilyen pontosan látja, hogy a puszta intellektus mennyire meddő, azt az utolsó pillanatig sem akarja tudomásul venni, hogy itt már a puszta művészet sem elégséges. Túl nagy a baj, és túl nagy a feladat ahhoz. A puszta gondolat nem sok, de a képzelet félvalósága sem elég. Itt már csak a belső fordulat, a „tettek tette” segíthet. Különben: marad az öngyilkosság, vagy a továbbélés élőhalott szélhámoskodása.

 

*

 

Fellini döntése szükségszerűen marad lebegő állapotban. Képletesen az öngyilkosságot választja, a film befejezése azonban mégis másra utal.

És itt szót kell ejteni Fellini katolicizmusáról. A 8 és ½ a szó pedagógiai értelmében semmiképp sem katolikus mű, de problematikáját tekintve feltétlenül az. Egy eltévedt lélek keresi benne jogos és jogtalan vádak és önvádak közepette a tévelygésből, a labirintusból kivezető utat. De ahogy ezt teszi, és főként ahol, és amiért zörget és dörömböl: az a legmélyebb értelemben katolikus lélekre és alkatra vall.

Régebben, igaz, áttetszőbb volt az állásfoglalása. A szó magasrendű értelmében vállalta kereszténységét, ahogy azt Bernanos követelte: „valamit csak úgy szolgálhatunk, ha nem szolgáljuk ki”. A 8 és ½ Fellinije azonban lényegesen homályosabb képletet mutat. Közben olyan dolgok jelentek meg benne és körülötte, aminek talán egy szent kétségbeesésével lehet csak szemébe nézni, és egy szent alázatos erejével fölülmúlni.

A film végén – művészetében mindenképp – Fellini vállalta a halált, ha mindjárt kétértelmű, de inkább képletes öngyilkosság formájában is. Aztán egy jelzés következik: amelyben minden újraéled, s egy pantomim harmóniájában nyeri vissza elveszett szépségét és gyermeki naivitását.

De hogy mit jelent ez a „befejezés”? Lebegő válaszára, illően, mi is csak kérdéssel felelhetünk. Mi jön ezután? Végleges szakítás minden eddigi hitével, vagy épp ellenkezőleg?