Lear király

Egy-két hónappal ezelőtt angol tolmácsolásban láthattuk a Lear király-t. Az előadás nemcsak a színészvilágra, hanem az egész művészvilágra hatást gyakorolt. Ez az együttes valóban együttes volt; minden mozdulásában érezhettük, hogy nemcsak művészi, hanem morális és intellektuális értelemben is az. A rendezést alkotóművészeknél megszokott elmélyülés jellemezte, s alázat, mely mindig tisztában van színész és rendező másodlagos szerepével, azzal, hogy a tolmács számára (paradox módon) a teljes alázat az egyedüli kreatív út.

Soha hitelesebb és korszerűbb Shakespeare-előadást nem láttam. Színészek és rendező itt nem hatásokban gondolkoztak, hanem mindig a darabon belül, nem a hatást keresve, hanem a tárgynál maradva. Mertek a mű belső energiájára hagyatkozni, fenntartás nélkül és okosan, s merészelték Shakespeare kohójába vetni saját problémájukat, ami viszont korunk szinte maradéktalan átéléséről tanúskodott, s a Hegyi beszédtől Beckett színpadáig ívelt.

 

*

 

A művészetben a remeklés egyszerre jelent segítséget és akadályt. Az angol Lear rendkívüli feladat elé állította a tragédia magyar tolmácsolását. A különös eredményt próbáljuk meg őszintén fölmérni.

A színpadkép. Az angolok a vígjátékhoz fekete hátteret választottak, a tragédiához világosat. Döntésük nyilvánvalóan a viszonylatok egyensúlyát szolgálta, s azt a művészi ökonómiát, hogy ami megvan, azt fölösleges jelezni. Adott esetben: a tragédiánál a tragédiát. Az ilyen jelzés szükségszerűen hatássá válik.

A magyar rendezésnek ez volt az első tévedése: a sötétségbe aggatott fényfüggönyök. Minden hatás csak először hat, azután zavar és fáraszt.

Egy remekmű: sose nappal! Mindig csak esti kivilágításban!

A rendezés. Lényegében elfogadta az angol értelmezést, de szűkebb sugarúnak bizonyult amannál, s már az indulás pillanatát is szimplifikálta. A színház nyilatkozatában ezt olvashatjuk: „Lear történetét sokszor úgy értelmezték, mint a gyermeki hálátlanság példáját. Az apjukat őrületbe kergető leányok egy agg, már cselekvésre képtelen, éppen ezért kiszolgáltatott emberrel kerültek szembe. Shakespeare az emberi lélek mélységeinek ismeretében ennél sokkal többet mond. A hatalmában elvakult, önfejű király a maga teremtette látszatvilágban hisz, környezete pedig mindenben engedelmeskedik parancsainak, félreismeri az embereket, aki igazat szól, azt megátkozza, száműzi. Ez tragédiájának magva…” Ez igaz. De csupán ennyiről lenne szó? Hiszen Lear önként mond le hatalmáról, s még életében! Bizony, a jóság kísérti meg itt a királyt, vagy ha úgy tetszik, félénken, biztosítva magát, a hatalmaskodás bűneitől borítva, az országosztó Lear megkísérti az önzetlenséget, a jóságot! Tette természetesen felemás. De épp ez robbantja ki benne és körülötte a tragédiát, különben sose jutna el őrületén át a katarzisig, s éppoly mechanisztikus bukással végződne élete, mint két gonosz leányáé, Regané és Gonerilé. Lear a legtávlatosabb sorsú Shakespeare-hősök egyike, másképp hogy is választotta volna maszkjául az angol rendezés Greco Assisi Szent Ferencének arcát?

Sajnos, az angol rendezésnek ez a kezdettől leszűkített változata jellemezte végig a magyar előadást. Az angol változat külsőségeihez tapadt, ahelyett hogy mélységeiben osztozott volna vele. Az araszolásban így veszett el az ívelés.

A szövegmondás. Egy adott művet először érteni kell, azután bízni kell benne. Minden modorosság értetlenségből és bizalmatlanságból ered, s ahelyett hogy közvetítene, szigetelőként ékelődik szerep és szöveg közé. A modoros színész hiúságában egyedül marad: szerep és szöveg elpártol tőle. A jó színész: közvetítője, médiuma a költőnek. A költőre, egyedül a költőre figyel, s nem a saját szavaira. Akkor fog csak igazi mondatokban beszélni s nem szavakban.

A jelen együttesben valójában csak ketten-hárman beszéltek zavartalan hitellel és senkiben sem volt meg az erőnek az a fölöslege, ahogyan az angolok még a nézőtér csendjét is befelé, a mű, a tragédia felé fordították, miközben ők maguk aszketikus pontossággal tértek ki minden közbeeső siker elől. Alakításuk így vált a folyamatosság csodájává.

Az alakítások. A művészetben szabad, sőt kell is tanulni, de másolni lehetetlen. A másolás legmegfontoltabb, legtartózkodóbb változatában sem juthat el az eredetinek intellektuális és morális egységéig, mélységéig; szükségszerűen fakóbb és széthullóbb lesz amannál.

Az angol Lear-t joggal tartják minden idők egyik legnagyobb Shakespeare- előadásának, s a magyar együttes tudta ezt. Emberi alázatát dicséri, hogy mégse tért ki a feladat elől. S most mindegy, hogy milyen sikerrel. Vállalkozásában a nagy művészet azon erényeinek megszerzéséért indított harcot, amely erények az alkotó művészeket mindig is kötelezték s megőrizték.

 

*

 

A két előadásból azonban a legtanulságosabb: micsoda küzdőtér, eleven színpad és termékenyítő élet ma is Shakespeare költészete! Már azt hittük, hogy megértettük, hogy talán ki is merítettük, s akkor elképzeléseink alól elmozdul az élet, s kiderül, hogy Shakespeare még mindig győzi szóval és ihlettel, új művészi és társadalmi, intellektuális és morális emelkedésre ösztönöz valamennyiünket. És ugyanakkor milyen egyszerű és örök is a mondanivalója! Például a Lear király-é: „Boldogok, akik sírnak…”

 

(Új Ember, 1964. június 14.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]