Levél az unalomról

„Tisztelettel: egy unatkozó” aláírással fiatal, húszéves lány levelét közli a Fiatalkorú bűnözők-ről nemrégiben megjelent könyv. A levél központi problémája az unalom. Írója nem lát semmiféle kiutat, vádjai azonban annál élesebbek. Felsorolásába belefér a világ: „…unom a munkámat, unom a napi felkelést, lefekvést… unom, hogy még a saját szervezetemnek is rabja vagyok… unom a mozit, unom a színházat, unom a könyveket és unom egész nyomorult kis életemet”. Mint kiderül, a levél hozzászólás egy rádióankét anyagához, s a könyv szerzője mint az egyik legjellemzőbb hozzászólást közli. De idézzünk a levél egy másik, fontos bekezdéséből: „Én azt hittem, bennem van a hiba, és megpróbáltam változtatni rajta. Aztán azt hittem, az emberek az okai, és megpróbáltam megváltoztatni őket. Most már tudom, hogy nem én, nem az emberek és nem a társadalom, és nem a XX. század! Hanem valami egészen más, valami, amit nem tudok pontosan, de amit érzékeltetni lehetne az emberi élet és a mindenség, az öröktől fogva levés felmérhetetlen ellentétével.”

Álljunk meg itt, s próbáljunk megindulni – látszatra egészen messziről – egészen más irányból.

Unalom. Ez a szó, ha jól emlékszem, egyáltalán nem is szerepel az Evangéliumban. A gyökeresen keresztény világszemlélet ezt a szót nem ismerte, legalábbis nem mint életérzést, pedig semmi, ami emberi, nem volt idegen tőle. Érdekes volna hát a problémát alapvetően keresztény szempontból átvilágítani. A kérdést legszemléltetőbben talán Romano Guardini vetette föl. Az elmúlt 100-150 év társadalmát szerinte a „nagy egyéniségek” és a névtelen tömegek jellemezték. Az egyén e két, lényegében torz pólus között hánykódott: az üres ragyogás és a szürke massza között. S mi az, ami e két pólus között veszélybe került? Az emberi személyiség.

Az egyéniségkultusz lényegében az egyén érdemtelen bálványozásából született meg, ürességével szaporítva azt, ami természetes anyagából nem futotta – a túlméretezésre.

A kereszténység szemléletének középpontjában a látszatra szerényebb emberi személyiség áll, mely sérthetetlen, elidegeníthetetlen jogaival egyedül képes az élet kereteit betölteni. Aki valóban keresztény: gyökeréig kell hogy érezze életének, személyiségének súlyát. Lehet bűnös, lehet kétségbeesett, üdvözülhet vagy elkárhozhat, de létének állandó közegét nem érezheti se légüres térnek, se nyomasztó masszának.

De korunk iránya is – s ezt örömmel észlelhetjük – sokkal inkább ismét e személyiség felé mutat.

A mai fiatalok kemény s igaz pillantása minden bizonnyal döntő szerepet fog játszani e változásban. Hasonló kiáltványaik az unalomról: egy halott korszak halottas levelei. Pillantásuk súlya alatt (álmodozzunk a jövőről) sorra ledőlnek a filmvásznon anakronisztikusan tengődő szexuálfétisek.

Az Evangélium realizmusa sem félt a jövőtől, egyenesen hívja a jövőt, az emberi személyiség arányos és organikus világát. A teljes és egyetemes drámát – a színlelt csillogás és sivatagos unalom helyébe.

 

*

 

A levél, az unatkozó fiatal leány levele idéz különben két sort:

„Ha öröklétre születünk, mért halunk meg hiába?” – Ezt a két sort én írtam, tizenhét évvel ezelőtt In memoriam N. N. című versemben. Vállalhatom-e még ezeket a sorokat, vagy meg kellene tagadnom őket? Szeretném hinni, hogy nem. Nyomasztó, gyötrő lelkiállapot kényszerítette akkoriban versembe e kérdést. Mert van, amikor az őszinteség a kétségbeesett lélek maradék ereje. Szeretném hinni hát, hogy másokban is inkább lesz e két sorom a szolidaritás, az együtt szenvedés, mintsem a reménytelenség dokumentuma.

 

Jegyzet