Ferenczy Béni új művei

Hét éve, hogy Ferenczy Bénit gúzsba kötözte a betegség. Jobb oldala megbénult, se írni, se olvasni, se beszélni nem tud azóta. A csapásból, a pusztulásból egyedül tanulatlan bal keze maradt szabadon.

A krízis elültével csak nyomasztóbb volt a gyógyulásával beálló nyugalom, ahogy egy romba dőlt város nyomaszt a napsütésben: kiégett házak, néptelen utcák, összekuszált, üres huzalok… Tudtuk, hogy Ferenczy nincs többé! Szívünk mélyén úgy tekintettük őt, mint egy beteg, szegény gyermeket. Feladtuk őt, és nem hittünk neki.

Akkor történt, hogy szabadon maradt bal kezébe ismét ceruzát fogott. Gyötrődve, ügyetlenül, szakaszosan, de lerajzolt valamit. Pszichiátriai csoda – mondogattuk, s elérzékenyültünk a suta „művön”, mint egy gyerek első próbálkozása felett…

Pedig épp akkor valami egészen más történt már. A halott városban: élete omladékán, érzékeinek romjain újra jelentkezett bizalmas angyala, gyanútlan ihlete. Pillanatra megtorpanhatott. Aztán elegendőnek találta azt, ami megmaradt: az árva, tanulatlan bal kezet.

De ez már a múlté. A jelen: a betegség hét esztendejének műveiből rendezett kiállítás. Szobrok, rajzok, akvarellek. A puszta ihlet, az eszköztelen tudás remekei. Maga a balsors, a különös „eset” árnyékba borul e kivételes alkotások fényében. Béni, hol gyűjtötted ezeket a csokrokat?

A legszebbek a virágai: Sárga dália, Margaréták, Kék váza, Ciklámen, Lila virágok, Almák I., Almák II., Virág és Golgota… Az álom ereje, a forrás frissessége tündököl bennük, mint a napfény Van Gogh napraforgóiban.

Erről a kiállításról lehetetlen ma még pontos beszámolót adni. Új műveit lehetetlen kategorizálni, s nagyon nehéz még csak leírni is. Diadalában kísért az „eset”, pedig már – mint alkotó – magasan fölébe nőtt. Anyaga az ember és a művész csodája egyszerre. Jób cserepein tengődve egy nagy személyiség, s egy eredendően nagy művészet forrásvizével ajándékozott meg bennünket.

 

Jegyzet