A nap vége

Komoly érdeklődés előzte meg a világhírű svéd rendezőnek, Ingmar Bergmannak első magyarországi bemutatóját. A film azonban némi csalódást keltett. Irodalmias filmművészet ez, ha eszközeiben mégoly képszerű is. Az irodalom felől nézve A nap vége, bizony, csak másodlagos élményt jelenthet.

A másodlagosságon belül azonban megnyerően szép részletekkel találkozunk, álomképekkel és emlékekkel, hol Kafka, hol Alain-Fournier modorában. De a legérdekesebb – számunkra legalább – nem is ez, hanem az a kikerülhetetlen realitás, mely a jelenben pergetett képsorokból akarva-akaratlanul árad.

A „történet” hőse egy idős svéd orvostudós, ki hetvennyolc éves korára aranydiplomát kap. Menyével autón megy fel a városba, az egyetemi ünnepségre, s ez az autóút valóság, álom és emlékezés kavargásában elmagányosodott életének különös summáját vetíti elébe. Ezután az ünnepi szertartás: belső kudarcának valóságos megcsúfolása.

Eddig a történet. Ami azonban akaratlanul megcsap, a film minden kockájából árad, az a gazdagság, a gazdagok életének jéghideg lehelete. Hit és hitetlenség, siker és kudarc, szerelem és szexualitás ilyen megfogalmazása csakis itt, ebben a fagyosságig ápolt világban lehetséges. A jómód vakító napja alatt riasztóan mély és hosszú árnyékok vetődnek elénk, s egy olyan „szegénység” képe, mely magát az életet devalválja ócskavassá.

De hát hogyan lehetséges ez? Miért? – támad fel ellenállhatatlanul a kérdés, mint már az Evangélium olvasásakor is. És a válasz most is ugyanaz: a gazdagság lényegében csak tünet, a tulajdonképpeni bűn a mögötte fellelhető önzés. Az önző veszti el már magát a világot is, és benne önmagát. Vagy fordítva: az életet egyedül az önzetlen szív értheti és birtokolhatja. A szeretet, mondatja ki tétova, félálomszerű fogalmazásban a film végére a szerző nyomorult hősével. De ez a hangsúly nyugtalanítóan erőtlen és bizonytalan. Olyan fölismerés, melynek csak fénye van, de ereje nincsen. Mert a Biblia megfelelő passzusához, tanításához mintha csak most kezdene valódi anyagot gyűjteni, szolgáltatni a tapasztalás. Igazában, minden mélységében csak most kezdjük megérteni, amit Jézus az önzetlenség birtokló erejéről okulásul reánk hagyott. Azt, hogy az élet önzetlen szeretete és szolgálata jellemezzen bennünket, amit e tapasztalás híján semmiféle művészi vagy értelmi munka nem pótolhat.

A nap vége így változott át szememben XX. századi „szegény gazdagok”-ká.

 

Jegyzet