Felfelé fordított fáklya

Egy keleti költői kép szerint: a bűnös lélek olyan, mint a lefelé fordított fáklya. A szentek titka viszont épp az, hogy visszaállítják a felborult értékrendet. Fényüket, szellemük erejét ismét a fény felé fordítják: Isten világossága felé.

S valóban: a bűnbánat akkor valódi, ha a bűnös részéről valódi döntést, fordulatot jelent. „Menj és ezentúl ne vétkezzél!” Ezentúl ne: ezt a tiltást, ezt az isteni kérést nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az egyes bűnöknél alapvetőbb a bűnös állapot, sőt ez a tulajdonképpeni bűn. S hogy fényével a fáklya ismét felfelé fordult, hogy a lélek fényét, szellemét és szeretetét kiszabadította a bűnből Isten és a többi ember felé, ahhoz döntő, állapotbeli változásra, fordulatra van szüksége.

Mi következik ebből? Nyilvánvalóan az, hogy a bűnbánatnak kimondatlanul is egyik legfontosabb velejárója az isten- és az emberszeretet óhaja, az istengyermekség-kapcsolat helyreállítása. A bűnbánatnak ez a valódi erosza, fokmérője és komolysága.

Elsősorban tehát nem érzelmi, hanem állapotbeli döntés a legmélyebb realitás, az akarat, a lelki élet síkján. De épp mivel fordulat – nehéz, nagyon nehéz, s a valóban lényeges felismerését és szeretetét kívánja. Ha van kockázat a világon, akkor a bűnnel való szakítás valóban egzisztenciális kockázat. Aki megteszi: gyökeréig fogja érezni, hogy él, a legszürkébb életviszonyok díszletei között is. Aki komolyan keresztény, sose hiheti, hogy kiesett az életből – a bűn elutasításával bármikor a dráma, a fontosság, a mindenség lobogó centrumába vetheti magát. Aki ezentúl nem vétkezik, épp nem a semmibe, hanem az események egy idáig ismeretlen nagyságrendjébe érkezik el.

A bűnbánat – ha valódi – azt jelenti, hogy egy árnyékvilágból eljutunk a realitásba. Ne halványítsuk hát el bánatunkat érzelmes szokássá, hanem a benne rejlő fordulat komolyságát erősítsük magunkban. S ha mégis újra visszaesnénk? Akkor meg legyen meg bennünk az újrakezdés alázata, csendes és szükségszerű elismerése eredendő gyengeségünknek, mely egyedül Isten kegyelmétől várhatja végső megváltását. Íme az alázat: mint az ember akaratának legmélyebb háttere és legszívósabb mozgatója.

 

(Új Ember, 1964. március 1.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]