A hatodik parancsolat

Szokás a paráznaságot mint tűzfolyamot emlegetni. Holott: ha már folyam, akkor is legfeljebb holt ág. De még inkább: tüzes tó. Vagy még az sem.

A sodró folyam: a természetünkbe írt szerelem, mely épp hogy nem áll meg a szerelmesekben, hanem túlcsapva, túlmutatva rajtuk, folytatást, utódokat kíván. A paráznaság ezzel szemben megállítja a teremtés folyamatát. Félreterelt holt ága az életnek, mely önzőn egyedül önmagáról kíván tudni. A paráznaság megállást, megtorpanást és önzést jelent. S mint minden megállás: pusztulást.

Gyakorlatban ez az eltévelyedés rendszerint a szív gyávaságából ered, mely nem meri vállalni az igazi szerelem kockázatát, fájdalmasan nehéz iskoláját, a szerelem, a házasság és a gyermekáldás Istentől megjelölt útját. Különösen nem azt, hogy sokszor a legigazabb szerelem is kudarccal végződhet, tragédiával, melynek megemésztésére csak tiszta szív és bátor lélek képes. Kemény és nagyszerű iskola! S a paráznák – ha jól megkaparjuk – nem egyebek, mint bukott diákok vagy iskolakerülők. Szerelem helyett: az önzést, a paráznaság kockázat nélkülinek tűnő állóvizét választották.

Megálltak. Pedig a szerelem, ha valódi szerelem, nem áll meg, nem ismeri az önzést, tovább halad az utódokban, s egyre szellemibb formákba törekszik átváltani magát.

Igazi szerelemre csak tiszta szív képes. Nem véletlen, hogy a misztikusok szótára oly rokon a szerelmi elragadtatás szótárával. Hiszen a szerelem – a maga természetes pályáján is – előbb-utóbb szublimálásra, átszellemülésre törekszik, ha meg kívánja őrizni magát. De a két dolog mégse azonos. Mert bár a szerelem erői átszellemíthetőek, a szentek Isten felé fordulása lényege szerint lélekből fakad, szellemi és nem átszellemített erőfeszítésből.

Az igaz szerelem azonban a legnagyobb dolgok közé tartozik, s ezért mindenkitől mélységes komolyságot és felelősségérzést követel. A szerelmesek némák és komolyak. Körülöttük rendesen annál zajosabbak a kívülállók, a szálkakeresők és ítélkezők. Az ítélkezők legtöbbször saját szívük csődjéért, kicsinyességéért kívánnak bosszút állni. Az ítélkezés pedig se igaz szerelemre, se igaz Istenszeretetre nem elegendő.

Az Ószövetség tiltása után az Evangélium útmutatása ezzel rendkívül világos. A házasság szentségét a legmagasabb rendű földi utak egyikének tekinti, s egyedül a megtorpanástól, az önzéstől, a minimalizmustól, a paráznaságtól óv. Teljes és tiszta lendületre kötelezi a szerető szíveket. Ennél a pályánál csak egy különbet ismer. Azt a pályát, amely közvetlenül a természetfelettit választja, de amely éppúgy végcélja a természet útjain Isten felé közelítő szíveknek is.

Csak meg ne álljunk közben!