Faulkner hamulelkű hőse

A héten olvastam William Faulkner Megszületik augusztusban című remekművű könyvét. „Zavaros” remekmű, ahogy Dosztojevszkij egy-egy regénye: de milyen gazdag, sejtelmekkel túláradó e zűrzavar. Szinte ég tolla alatt a papír, ahogy lázas mondataival története éjszakájába hatol.

De itt most nem a regényről, csupán a regény egyetlen figurájáról van módomban szólni. Pontosabban: e figura alapproblémájáról, s megváltó, utolsó fölismeréséről.

Hightower protestáns lelkész „ártatlan” elképzeléseinek áldozata. Veresége már korán kezdődik, már gyermekkorában, „születése előtt húsz esztendővel”, ahogy azt tévelygő elméjével önmaga számára megfogalmazza. Törékeny, életképtelen gyerek, árnyéklény anyjával együtt, életerős apja mellett. Támaszért, vigaszul: halott nagyapjához menekül, aki húsz esztendővel ezelőtt holtan bukott le lováról az amerikai polgárháborúban, Jefferson főutcáján. Ez a golyólövés Hightower képzeletét is egy életre megállítja. Alig érintve tulajdon valóságát, él azután. Lelkésznek megy, majd megnősül, mindent alávetve a torz ábrándnak: hogy Jeffersonba kerüljön, ott élhessen és haljon is meg, a főutcán, melynek kövére nagyapja holtan bukott valamikor.

Felesége elzüllik mellette, majd elszökik tőle, s öngyilkos lesz. A botrány hatására hívei kiűzik a templomból, s a város elhagyására akarják kényszeríteni. De ő nem mozdul. Élettelen hamuvá züllik – bezárkózva a lelkészlakba – kamaszos-eszelős mártíriuma máglyáján.

Torzkép ez? Nem. Csak félelmetes arányú víziója egy nagyon is gyakori valóságnak. Tárgya: valami infantilis vágy, fetisizált, a gyermekkorból magunkkal cipelt, rejtve dédelgetett „totem”, apróka bálvány, mely arra jó, hogy megállítsa számunkra a feladatokkal terhes jövő időt. Az öltözéke ennek a bénító „beidegződésnek” aztán már lehet akármi, akár egy magasztos eszme is, melynek nevében jogosnak érezhetjük elhárítani magunktól a sajátosan megújuló követeléseivel elénkbe álló életünket: az embereket és a felénk tolakvó világot.

Mártír, áldozat Hightower? Élete utolsó éjszakáján, s első valóban áldozatos tette után ébred rá, hogy nem az. Mert a világról és az emberekről egy ábrándért mondott le, egyedül önmagáért. Bukása – ha fájdalma valódi is – ezért maradt üres és terméketlen. Az erkölcsi nagyság lemondása az övének épp az ellenkezője. A valódi, egyetlen áldozat: lemondani a világról a világért, lemondani az emberekről, de az emberekért. Aminek csak még egyetemesebb megfogalmazása, mintegy kerete és betetőzése a lemondás fundamentális törvénye: lemondani mindenről Istenért.

Mert se a világ hajszolása, se megvetése önmagában semmit sem ér, s egyformán az önzés eszköze, iskolája lehet. Az emberekről csak az emberekért való szeretet, a világról csak a világért való gond lázában mondhatunk le. Aszkézisünket vagy akár áldozatunkat csakis ez az odaadás (mely épp hogy nem elszakadás) hasoníthatja jézusivá, amint azt élete utolsó napján Faulkner hamulelkű hőse is felismerte.

 

(Új Ember, 1964. február 2.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]