A „párbeszéd atyja”

Száz esztendővel ezelőtt, 1863. november 17-én született Clermond-Ferrandban az újkori katolicizmus egyik legjelentősebb teológusa, Sertillanges atya.

Módszerének sugallatos aktualitásával is meglep modern katolicizmusa. Párbeszédet folytat a mélységes hit és a mai ember legmélyebb kételyei között. Nem embertől független tézisek konstrukcióját adja, hanem szervesen élő drámai egészet úgy, ahogy az az emberi lélekben és értelemben lejátszódik.

Ez az alászállás a kérdések szövevényébe a szerző két lényeges vonásáról tanúskodik. Az egyik: kivételes pszichológiai érzékenysége. A másik: a szerző életszentségből fakadó együttérzése mindenkivel, s a tőle legmesszebb állókkal legkivált. Merevségnek, agresszivitásnak nyoma sincs benne. Ha másokhoz szól, akkor is mintha önmagával beszélne. Hitének bensőségét mi se bizonyítja jobban, mint mások kérdéseinek és kételyeinek a szinte maradéktalan azonosulásig való átélése.

Sertillanges atya ezzel az attitűdjével a vitázásnak új formáját, a modern katolicizmusnak legkedveltebb műfaját alakította ki: a párbeszédet. Ezt a vitastílust a probléma és a másik fél tisztelete jellemzi. Az a mélységes meggyőződés, hogy te és én köztem a határvonal távolról se olyan éles, az én igazam és a te igazad közt a szakadék se olyan mély, mint azt az elvek akadémikus magasából, vagy egymás mélyebb átélése nélkül föltételeznénk.

Persze, ez a magatartás távolról se vadonatúj az egyházban, sőt a legősibb. Szent Pál „mindenkinek mindene lett” keresztény hitéért, s maga az Úr senkihez olyan érzékeny gyengédséggel nem közelített, mint a látszólag legtávolabb esőkhöz.

És Sertillanges atyát igazolta az idő. A nehézségek feltárásával a hitélet reneszánszát készítette elő, a belső megújulásnak azt a hullámát, amely XXIII. János pápát a jelenlegi zsinat összehívására késztette. Hogy mekkora rész illeti őt e korszakalkotó munkában, azt az egyháztörténet föladata kimutatni. Annyi azonban bizonyos, hogy ennek a kivételesen evangéliumi szabású szerzetesnek – ki nem szerette, ha teológusnak tartották, mivel csak ember, igaz ember kívánt lenni – tudva vagy öntudatlanul minden újabb kori katolikus szerző hálával tartozik. Az „Egyházról”, a „Misztériumokról”, szentségekről, hitünk alapjairól és a végső dolgokról úgy tudott szólni, ahogy azt hirdetőitől az Evangélium szelleme mindig is megkövetelte. Összetetten, semmit szem elől nem tévesztve, s mégis vagy épp azért – mindig tömören és egyszerűen, a teljes élet átélésével.

Természetesen végső választ a végső kételyekre ő se adhatott, de elkísérte „partnereit” egészen a misztériumok küszöbéig, a hittitkok „világító sötétjéig”. Így nevezte a hit ismeretlenjeit, így különböztette meg őket a lét egyéb ismeretleneitől, s ideérve Claudelt, a költőt idézte:

„Üdv neked, hatalmas éje a Hitnek, / Éjszakád itt jobban világít utunkra, mint a nappal világossága.”