1964

 

Sík Sándor utolsó kötete

Az alkalom és maga a kötet többre kötelez a puszta kritikai méltatásnál. Sík Sándor halott. Búcsúverseinek súlyát, posztumusz kötetét már ebben az új, halál utáni, kristályosabb és véglegesebb időben mérlegelhetjük.

Sík Sándor a katolikus költő feladatát világosan tisztázta egy kitűnő és igaz tanulmányában, amikor abszolút költészetet követelt a katolikus költőtől a tanköltészet helyett. Ez a költőnek, s a katolikus költőnek is „állapotbeli kötelessége”. De hogyan festett ez nála, aki pap is volt, pap – és költő? Hogyan békítette össze e két állapotbeli kötelességét?

Kezdetben lelkes szerepvállalással vélte leginkább szolgálni nehéz és szép küldetését. Úgy hitt himnikus szerepében, mint ártatlan tanítvány a mesterében. János kívánt lenni, ki fejét Jézus keblén nyugtatja, s János, ki a Lélekre hagyatkozva írja meg látomásait. De tudjuk, ez csak keveseknek adatott meg, Jánoson kívül talán csak az egy Assisi Ferencnek.

Második korszakában mintha inkább a közvetítő kerekedett volna felül benne a két fél közül, amitől a költészet kissé eszköz lett kezében.

Épp ezért utolsó, harmadik korszaka tűnik ma előttünk a legteljesebbnek. Ez valóban nagyszerű és megrendítő. A himnikus kezdet és a nevelő hangú folytatás után épp vállalt, mezítelen drámaiságával művészileg is a legharmonikusabb. Csak aki ezt a kötetet ismeri, alkothat fogalmat magának e lelkes élet rendkívüli nehézségeiről. Egy költő élete külön is kettős dráma: az ember és a művész drámája. S épp így a papé. S ha igen: mit közvetíthet egyéni vergődéseiből hívei felé, s mit nem? Mikor csal meg másokat, s mikor önmagát? S most mindezt a súlyt, kételyt vessük még a művészet gyémántmérlegére!

Nem véletlen, hogy Sík Sándor lírája akkor vált teljessé, amikor a költő és a pap már-már leroskadt terhe alatt. Az Áldás versei a maguk eszköztelenségükben ritka, művészi vallomások e kivételes felelősség drámájáról. E kötetével a modern magyar líra számára a lelkiismeret előtte ismeretlen területét sikerült föltérképeznie.

Ezekben az utolsó versekben már nyoma sincs a kezdet himnikus modorának, de ami fölragyog benne, az valóban fényt áraszt. Nem eszménykép kíván lenni többé, hanem eszményképe az őszinteségnek. Nyomában tisztázottabb lehetőségek nyílnak azok számára, akik egyszerre hallják a kettős hívást, a papi hivatásét és a költészetét.

Utolsó kötete így lett valójában nyitánya egy egészen mély drámai lehetőségnek. Ezt igazolja utolsó, e nemben talán legmegragadóbb, legpőrébb verse: A néma Miatyánk.

 

*

 

Nehéz feladatot vállalt, kapott osztályrészül. Olykor talán engedményeket tett a tiszta költőiség rovására, de neki volt igaza, mert végül is eljutott a lehető legbensőségesebb megoldáshoz.

S itt be kell vallanom: régóta foglalkoztat a kérdés, lehet-e valaki két úrnak a szolgája, pap is, meg költő is? Látszólag ugyan rokon hivatásnak tűnik a kettő, de talán épp ezért még súlyosabban kizárja egyik hivatás a másikat.

Sík Sándor utolsó versei pozitív válasznak tűnnek a kételyeimre.

 

Jegyzet

A „párbeszéd atyja”

Száz esztendővel ezelőtt, 1863. november 17-én született Clermond-Ferrandban az újkori katolicizmus egyik legjelentősebb teológusa, Sertillanges atya.

Módszerének sugallatos aktualitásával is meglep modern katolicizmusa. Párbeszédet folytat a mélységes hit és a mai ember legmélyebb kételyei között. Nem embertől független tézisek konstrukcióját adja, hanem szervesen élő drámai egészet úgy, ahogy az az emberi lélekben és értelemben lejátszódik.

Ez az alászállás a kérdések szövevényébe a szerző két lényeges vonásáról tanúskodik. Az egyik: kivételes pszichológiai érzékenysége. A másik: a szerző életszentségből fakadó együttérzése mindenkivel, s a tőle legmesszebb állókkal legkivált. Merevségnek, agresszivitásnak nyoma sincs benne. Ha másokhoz szól, akkor is mintha önmagával beszélne. Hitének bensőségét mi se bizonyítja jobban, mint mások kérdéseinek és kételyeinek a szinte maradéktalan azonosulásig való átélése.

Sertillanges atya ezzel az attitűdjével a vitázásnak új formáját, a modern katolicizmusnak legkedveltebb műfaját alakította ki: a párbeszédet. Ezt a vitastílust a probléma és a másik fél tisztelete jellemzi. Az a mélységes meggyőződés, hogy te és én köztem a határvonal távolról se olyan éles, az én igazam és a te igazad közt a szakadék se olyan mély, mint azt az elvek akadémikus magasából, vagy egymás mélyebb átélése nélkül föltételeznénk.

Persze, ez a magatartás távolról se vadonatúj az egyházban, sőt a legősibb. Szent Pál „mindenkinek mindene lett” keresztény hitéért, s maga az Úr senkihez olyan érzékeny gyengédséggel nem közelített, mint a látszólag legtávolabb esőkhöz.

És Sertillanges atyát igazolta az idő. A nehézségek feltárásával a hitélet reneszánszát készítette elő, a belső megújulásnak azt a hullámát, amely XXIII. János pápát a jelenlegi zsinat összehívására késztette. Hogy mekkora rész illeti őt e korszakalkotó munkában, azt az egyháztörténet föladata kimutatni. Annyi azonban bizonyos, hogy ennek a kivételesen evangéliumi szabású szerzetesnek – ki nem szerette, ha teológusnak tartották, mivel csak ember, igaz ember kívánt lenni – tudva vagy öntudatlanul minden újabb kori katolikus szerző hálával tartozik. Az „Egyházról”, a „Misztériumokról”, szentségekről, hitünk alapjairól és a végső dolgokról úgy tudott szólni, ahogy azt hirdetőitől az Evangélium szelleme mindig is megkövetelte. Összetetten, semmit szem elől nem tévesztve, s mégis vagy épp azért – mindig tömören és egyszerűen, a teljes élet átélésével.

Természetesen végső választ a végső kételyekre ő se adhatott, de elkísérte „partnereit” egészen a misztériumok küszöbéig, a hittitkok „világító sötétjéig”. Így nevezte a hit ismeretlenjeit, így különböztette meg őket a lét egyéb ismeretleneitől, s ideérve Claudelt, a költőt idézte:

„Üdv neked, hatalmas éje a Hitnek, / Éjszakád itt jobban világít utunkra, mint a nappal világossága.”

 

A negyedik parancsolat

Tiszteld atyádat és anyádat! Úgy tűnik, Isten e parancsolatát szívünkbe, természetünkbe írta; s ez igaz is. De hogy bűnbeesésünkkel mennyire elhomályosultak e törvény betűi, ahhoz elegendő az ősi mítoszokat ismernünk, s egyes primitív népek bánásmódját az öregekkel szemben. A fiatal isten ledönti a régit, az erős törzsbeliek leölik a tehetetlen aggokat. Ez is a természet törvénye, de csak a természeté, a természet homályba, nyerseségbe forduló erőié. Az Ószövetség Istenének mintegy tisztára kellett mosnia az elhomályosodott szavakat, utánarajzolnia az egyszer már leírt, de sötétbe tűnt betűket: „Atyádat és anyádat tiszteljed!”

A tiszteljed szóban itt eleve bennfoglaltatik, hogy szeressed. Hogy Isten mégis tiszteletről beszél, fölfedi messze tekintő szándékát. A tisztelettel a szeretet formai fontosságát hangsúlyozza. Szülők iránti szeretetünknek nemcsak belső, hanem külső, társadalomalakító jegyeit és jelentőségét. A család ezzel az isteni tervben a társadalom legfőbb iskolája. Kialakítója a legalapvetőbb viselkedési és viszonyulási formáknak, s a maga forró valóságával előkészít az elvontabb társadalmi viszonylatok átélésére, megértésére és teljesítésére is.

A családot egészen sohase lehet kinőnünk, de elhivatottságunknak ugyanakkor távolról se végső kerete. Jézus forradalmi hívása egyenesen így szól: hagyd el atyádat és anyádat!… Súlyos szavak, nem is lehet másképp megérteni őket, mint a másik hívásával, önmagunk megtagadásával együtt. Önmagunkat, minden földi javunkat, atyánkat és anyánkat is el kell vesztenünk ahhoz, hogy egy magasabb szinten végre valóban birtokolhassuk a világot és benne véreinket és önmagunkat. Ez az „elhagyás” legvégül nem elhagyást jelent hát, hanem a birtoklás legönzetlenebb és legteljesebb formáját. Ahogy Jézus halálakor egyedül így jöhetett létre a gyengéd kötés, mit ő maga tett a kereszten édesanyja és legkedvesebb tanítványa között: „Asszony, íme a te fiad”, és „Fiú, íme a te anyád”…

Ha a tékozló fiú szívében ez a szeretet lángolt volna, igen, akkor is kezébe veszi vándorbotját, de minden távolodó lépte csak közelebb vitte volna a szülői házhoz, szeretete lényegéhez.

 

*

 

De van az Evangéliumnak egy döntő kiegészítése, mely a szülők után a gyermekeknek kijáró tiszteletről beszél. Isteni kiegészítés! A teljesség emancipációja!

Méltó válasz a világban újra és újra lejátszódó feneketlen botrányra, a gyermekek szenvedésére. Minden bűnök közül – érezhetően – talán ez a tövis hatol legmélyebbre Isten szívében. A szülők iránti szeretet megfogalmazása után a gyermekek felmagasztalásával válik az ószövetségi törvény teljességgé. Az Evangéliumot – kívülállók – sokszor tekintik ugyanis parodoxonok gyűjteményének. S hogy nem az, annak oka a forró, elragadtatott és átszellemült teljesség, mely épp a legsarkítotttab fogalmazásnak is örök nyugalmat és egyensúlyt ad.

Az Ószövetség „statikusnak” nevezhető törvénye után Jézus szájából a család és a családon túl az egész emberi közösség kölcsönös szeretetének és becsülésének történetünk végéig érvényes „dinamikai törvényét” kaptuk örökül.

 

Katolikus szemmel (IV.)

Hitünk tanítása bizonyos hullámzásokat él meg. Ez persze még nem ejt csorbát hitvallásunk egészén, de előnytelenül hagy háttérbe szorulni fontos igazságokat. Az egyik ilyen – manapság kevéssé aktualizált – tanítás például az élők és holtak egységét, téren és időn átnyúló szolidaritását hangsúlyozza.

Éltető és intim egység ez, hogyan szolgálhatjuk?

A párbeszéd legintimebb formájával: az imádsággal, s hitünk legnagyobb misztériumával, magával a szentmisével, Jézus kereszthalálának megismétlésével, amit halottainkért mondatunk.

Éljünk velük, s tapasztalni fogjuk a vigaszt, amit egyedül a szolidaritás élménye adhat.

 

Jegyzet

Faulkner hamulelkű hőse

A héten olvastam William Faulkner Megszületik augusztusban című remekművű könyvét. „Zavaros” remekmű, ahogy Dosztojevszkij egy-egy regénye: de milyen gazdag, sejtelmekkel túláradó e zűrzavar. Szinte ég tolla alatt a papír, ahogy lázas mondataival története éjszakájába hatol.

De itt most nem a regényről, csupán a regény egyetlen figurájáról van módomban szólni. Pontosabban: e figura alapproblémájáról, s megváltó, utolsó fölismeréséről.

Hightower protestáns lelkész „ártatlan” elképzeléseinek áldozata. Veresége már korán kezdődik, már gyermekkorában, „születése előtt húsz esztendővel”, ahogy azt tévelygő elméjével önmaga számára megfogalmazza. Törékeny, életképtelen gyerek, árnyéklény anyjával együtt, életerős apja mellett. Támaszért, vigaszul: halott nagyapjához menekül, aki húsz esztendővel ezelőtt holtan bukott le lováról az amerikai polgárháborúban, Jefferson főutcáján. Ez a golyólövés Hightower képzeletét is egy életre megállítja. Alig érintve tulajdon valóságát, él azután. Lelkésznek megy, majd megnősül, mindent alávetve a torz ábrándnak: hogy Jeffersonba kerüljön, ott élhessen és haljon is meg, a főutcán, melynek kövére nagyapja holtan bukott valamikor.

Felesége elzüllik mellette, majd elszökik tőle, s öngyilkos lesz. A botrány hatására hívei kiűzik a templomból, s a város elhagyására akarják kényszeríteni. De ő nem mozdul. Élettelen hamuvá züllik – bezárkózva a lelkészlakba – kamaszos-eszelős mártíriuma máglyáján.

Torzkép ez? Nem. Csak félelmetes arányú víziója egy nagyon is gyakori valóságnak. Tárgya: valami infantilis vágy, fetisizált, a gyermekkorból magunkkal cipelt, rejtve dédelgetett „totem”, apróka bálvány, mely arra jó, hogy megállítsa számunkra a feladatokkal terhes jövő időt. Az öltözéke ennek a bénító „beidegződésnek” aztán már lehet akármi, akár egy magasztos eszme is, melynek nevében jogosnak érezhetjük elhárítani magunktól a sajátosan megújuló követeléseivel elénkbe álló életünket: az embereket és a felénk tolakvó világot.

Mártír, áldozat Hightower? Élete utolsó éjszakáján, s első valóban áldozatos tette után ébred rá, hogy nem az. Mert a világról és az emberekről egy ábrándért mondott le, egyedül önmagáért. Bukása – ha fájdalma valódi is – ezért maradt üres és terméketlen. Az erkölcsi nagyság lemondása az övének épp az ellenkezője. A valódi, egyetlen áldozat: lemondani a világról a világért, lemondani az emberekről, de az emberekért. Aminek csak még egyetemesebb megfogalmazása, mintegy kerete és betetőzése a lemondás fundamentális törvénye: lemondani mindenről Istenért.

Mert se a világ hajszolása, se megvetése önmagában semmit sem ér, s egyformán az önzés eszköze, iskolája lehet. Az emberekről csak az emberekért való szeretet, a világról csak a világért való gond lázában mondhatunk le. Aszkézisünket vagy akár áldozatunkat csakis ez az odaadás (mely épp hogy nem elszakadás) hasoníthatja jézusivá, amint azt élete utolsó napján Faulkner hamulelkű hőse is felismerte.

 

Jegyzet

Katolikus szemmel (V.)

Hetek óta játsszák a Madách Színházban Georg Büchner Danton-drámáját, amelyet az 1813-ban született szerző alig 21 éves fejjel írt s rá két évre már halott volt. Nem dráma a szó klasszikus értelmében, de költészet, amely megragadja a közönséget. A második rész Danton börtönében kezdődik egy monológgal, amelyet a reflektorok ragyogásában, mint egy negatív előjelű Credót mond el az egyik fogoly. Isten nemlétének pátoszos érveit. Új mindenesetre a színpadi vallomás arról, hogy nincs Isten. Amikor katolikus füllel hallgatjuk, tudjuk, hogy filozófiai eszközökkel bizonyíthatjuk Isten létét és tudományos módszerek segítségével felismerhető az a tény, hogy Isten beszélt a világhoz Jézus Krisztusban. Mégis meglep ez a nyílt beszéd. Eszünkbe juttatja, amit a zsinattal kapcsolatban olvastunk, hogy a laikusok rangja az egyházban azért nőtt meg, mert életük világszerte a megtérések sorozatává vált s újra és újra meg kell harcolniok hitükért. Hitükért, amely nem ellentétes a logikával, mégsem szerezhető meg logikus érvelések útján – hanem csak a kegyelem révén. A hit az ember lelkének olyan bensőséges tapasztalata és cselekedete, amelynek végül is Isten kegyelme a forrása.

 

Jegyzet

Az ötödik

Ne ölj! – A röviden megfogalmazott parancsban, túl a tiltás gesztusán, szinte látjuk Isten döbbent mozdulatát, ahogy a gyilkos keze után kap, hogy még a levegőben megállítsa.

Bűnbeesésünknek, bűnre hajló természetünknek bizonyára ez a vétek a summája. Amikor Káin megöli Ábelt, paradicsomi kiűzetésünk beteljesedett. A folyamat mintegy végére ért. E tettünkkel végleg megjelöltük és megaláztuk a földet. A gyilkosság vétkeink ómega-pontja.

Amikor Albert Schweitzert, a híres protestáns teológust és humanistát megkérdezték, miben látja az erkölcsi jó alapját, így válaszolt: Jó az, ami az életet szolgálja. Ha mélyére nézünk, a megállapítást valóban kitűnőnek, szellemesnek találjuk. Az önző élet- és élvezetvágy helyett az élet és az erkölcsi jó közös éltető napját az életszolgálatban jelöli és találja meg. S épp így érvényes a fordítottja is: rossz az, ami az életet megrontja és lerombolja.

Úgy találtuk, hogy a gyilkos tett mintegy végső pontja, summája a többi bűnnek. De kétségtelenül megvannak közvetlen elődei is, közvetlen szülői: az agresszivitásig fajult önzés és a semmibe vetett bizalom.

Íme, a rosszul szeretett élet, mely mások elnémításával kíván megvalósulni – az élet elnémításával, az élet szolgálata helyett. S itt vessünk mindjárt egy futó pillantást a nihilizmusra is, hogy az öldöklés mi volna más, mint aktív nihilizmus, mely az élet dolgait a semmivel kívánja rendezni és megoldani. E téma modern korunkat kivételes súllyal érinti. Hajlamossá váltunk a semmi misztifikációjára, az élet misztériumával szemben. Holott: titokzatos dolog a semmi, de az élet ezerszerte magasabb rendű titok. A bűn azonban nemcsak elhomályosította, de nyilván be is szűkítette szívünket, s a lélek szűkösségében vonakodik befogadni a nagyobbat: az élet teljességét.

De van az ötödik parancsolatnak az isteni drámára utaló vonatkozása is, amit emberi szavakkal tudunk csak megfogalmazni. Az ószövetségi parancsolatokat diktáló Isten, mikor ehhez az ötödikhez ért: ember és Isten történetének mélypontját érintette. A bűneinket magára öltő Fiúisten is leöletik a kereszten, mikorra kimondhatja majd nagyszerű kétértelműséggel, hogy beteljesedett. Az elszenvedett bűnök sorozata, és a megváltás ténye egyszerre.

Az áldott élet vadhajtásának, az erőszaknak története azonban ezzel még nem ért véget. Továbbra is ott pusztít közöttünk, nyílt vagy leplezett formában. Vakmerően kell a szemébe néznünk. Nem a kompromisszumok és nem a szentenciózus féligazságok síkján. Egy korszakban, mely végre a háborúk végső kiirtását tűzte ki legfőbb céljául, mi, keresztények szó szerint, teljes komolyságában kell hogy értelmezzük az Evangélium idevágó tanítását.

 

A hatodik parancsolat

Szokás a paráznaságot mint tűzfolyamot emlegetni. Holott: ha már folyam, akkor is legfeljebb holt ág. De még inkább: tüzes tó. Vagy még az sem.

A sodró folyam: a természetünkbe írt szerelem, mely épp hogy nem áll meg a szerelmesekben, hanem túlcsapva, túlmutatva rajtuk, folytatást, utódokat kíván. A paráznaság ezzel szemben megállítja a teremtés folyamatát. Félreterelt holt ága az életnek, mely önzőn egyedül önmagáról kíván tudni. A paráznaság megállást, megtorpanást és önzést jelent. S mint minden megállás: pusztulást.

Gyakorlatban ez az eltévelyedés rendszerint a szív gyávaságából ered, mely nem meri vállalni az igazi szerelem kockázatát, fájdalmasan nehéz iskoláját, a szerelem, a házasság és a gyermekáldás Istentől megjelölt útját. Különösen nem azt, hogy sokszor a legigazabb szerelem is kudarccal végződhet, tragédiával, melynek megemésztésére csak tiszta szív és bátor lélek képes. Kemény és nagyszerű iskola! S a paráznák – ha jól megkaparjuk – nem egyebek, mint bukott diákok vagy iskolakerülők. Szerelem helyett: az önzést, a paráznaság kockázat nélkülinek tűnő állóvizét választották.

Megálltak. Pedig a szerelem, ha valódi szerelem, nem áll meg, nem ismeri az önzést, tovább halad az utódokban, s egyre szellemibb formákba törekszik átváltani magát.

Igazi szerelemre csak tiszta szív képes. Nem véletlen, hogy a misztikusok szótára oly rokon a szerelmi elragadtatás szótárával. Hiszen a szerelem – a maga természetes pályáján is – előbb-utóbb szublimálásra, átszellemülésre törekszik, ha meg kívánja őrizni magát. De a két dolog mégse azonos. Mert bár a szerelem erői átszellemíthetőek, a szentek Isten felé fordulása lényege szerint lélekből fakad, szellemi és nem átszellemített erőfeszítésből.

Az igaz szerelem azonban a legnagyobb dolgok közé tartozik, s ezért mindenkitől mélységes komolyságot és felelősségérzést követel. A szerelmesek némák és komolyak. Körülöttük rendesen annál zajosabbak a kívülállók, a szálkakeresők és ítélkezők. Az ítélkezők legtöbbször saját szívük csődjéért, kicsinyességéért kívánnak bosszút állni. Az ítélkezés pedig se igaz szerelemre, se igaz Istenszeretetre nem elegendő.

Az Ószövetség tiltása után az Evangélium útmutatása ezzel rendkívül világos. A házasság szentségét a legmagasabb rendű földi utak egyikének tekinti, s egyedül a megtorpanástól, az önzéstől, a minimalizmustól, a paráznaságtól óv. Teljes és tiszta lendületre kötelezi a szerető szíveket. Ennél a pályánál csak egy különbet ismer. Azt a pályát, amely közvetlenül a természetfelettit választja, de amely éppúgy végcélja a természet útjain Isten felé közelítő szíveknek is.

Csak meg ne álljunk közben!

 

Nikodémus levelei

Jan Dobraczynski Jézus-regényét számos nyelvre fordították le, s számos kiadást ért meg. Formai megoldása rendkívül szerencsés. Nikodémus – az író főhőse – Justus barátjához írt levelekben számol be Jézus tanító éveiről, s arról a lassú közeledésről, amellyel Nikodémus végül is fölismeri Jézusban a Megváltót.

A szerzőnek ez a forma lehetővé teszi Jézus személyének fokozatos, szinte lassított filmszerű kibontakozását. Igaz, Dobraczynski nem alkotott oly bátor és merész Jézus-regényt, mint amilyen például Mauriac Jézus-a, de amit közöl, mindig eleven, történelemhű, s elgondolkoztató. Műve XX. századi méltó folytatása Sienkiewicz Quo vadis-ának: sikerében is, szellemében is rokon vele.

Kritikusai közül volt, aki „ötödik Evangéliumnak” nevezte Nikodémus levelei-t. Ez az elismerés, mint értékelés, persze túlzott, de kellő fényt vet a szerző szerencsés választására, arra a kísérletre ugyanis, hogy egy hitetlenből hívővé lett kortárs szemével igyekszik fölismerni, kibontani és végső plasztikusságában fölragyogtatni Jézus alakját. A könyv sikere ebben leli magyarázatát.

A magyar szöveg nem egyenrangú minden vonatkozásban a nagy lengyel író stílusával. Elismeréssel kell azonban megállapítani azt a tényt, hogy az Ecclesia Kiadó jó, korszerű, s katolikus feladatot vállalt és teljesített, amikor a világhírű Nikodémus levelei-t a magyar olvasók számára megjelentette.

 

Jegyzet

Felfelé fordított fáklya

Egy keleti költői kép szerint: a bűnös lélek olyan, mint a lefelé fordított fáklya. A szentek titka viszont épp az, hogy visszaállítják a felborult értékrendet. Fényüket, szellemük erejét ismét a fény felé fordítják: Isten világossága felé.

S valóban: a bűnbánat akkor valódi, ha a bűnös részéről valódi döntést, fordulatot jelent. „Menj és ezentúl ne vétkezzél!” Ezentúl ne: ezt a tiltást, ezt az isteni kérést nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az egyes bűnöknél alapvetőbb a bűnös állapot, sőt ez a tulajdonképpeni bűn. S hogy fényével a fáklya ismét felfelé fordult, hogy a lélek fényét, szellemét és szeretetét kiszabadította a bűnből Isten és a többi ember felé, ahhoz döntő, állapotbeli változásra, fordulatra van szüksége.

Mi következik ebből? Nyilvánvalóan az, hogy a bűnbánatnak kimondatlanul is egyik legfontosabb velejárója az isten- és az emberszeretet óhaja, az istengyermekség-kapcsolat helyreállítása. A bűnbánatnak ez a valódi erosza, fokmérője és komolysága.

Elsősorban tehát nem érzelmi, hanem állapotbeli döntés a legmélyebb realitás, az akarat, a lelki élet síkján. De épp mivel fordulat – nehéz, nagyon nehéz, s a valóban lényeges felismerését és szeretetét kívánja. Ha van kockázat a világon, akkor a bűnnel való szakítás valóban egzisztenciális kockázat. Aki megteszi: gyökeréig fogja érezni, hogy él, a legszürkébb életviszonyok díszletei között is. Aki komolyan keresztény, sose hiheti, hogy kiesett az életből – a bűn elutasításával bármikor a dráma, a fontosság, a mindenség lobogó centrumába vetheti magát. Aki ezentúl nem vétkezik, épp nem a semmibe, hanem az események egy idáig ismeretlen nagyságrendjébe érkezik el.

A bűnbánat – ha valódi – azt jelenti, hogy egy árnyékvilágból eljutunk a realitásba. Ne halványítsuk hát el bánatunkat érzelmes szokássá, hanem a benne rejlő fordulat komolyságát erősítsük magunkban. S ha mégis újra visszaesnénk? Akkor meg legyen meg bennünk az újrakezdés alázata, csendes és szükségszerű elismerése eredendő gyengeségünknek, mely egyedül Isten kegyelmétől várhatja végső megváltását. Íme az alázat: mint az ember akaratának legmélyebb háttere és legszívósabb mozgatója.

 

Kondor Béla

Jónás a város falai előtt – Hálóját foltozó halász – Régi repülőgép – Gulliver és egy törpe – Szerb Krisztus – Ezékiel angyala bemegy a házba.

Kondor címei oly szép és oly jellemző címek, hogy bevezetőül lehetetlen volt nem idéznem őket. Már magukban is játékosságról és komolyságról vallanak. De milyen játékosságról és komolyságról?

Egy megnyitónak illő rövidnek, nem is vázlatnak, hanem skiccnek lennie. Ez jogosít fel a hangos gondolkodásra.

A művészetnek az a tragikus szakasza, amikor az alapvető meghasonlásból épp a legjobbak a formába emigráltak, mintha valamiféle egyetemes feloldozáshoz, kiengesztelődéshez közeledne.

Ha például Kondor képeit nézem – e képek gyönyörű játékosságát és még szebb komolyságát, mindig az az érzésem, hogy nem valami nagy baj előtt, hanem valami nagy baj után vagyunk már.

Ha művészetben szabadna példabeszédet mondani, azt mondanám, hogy legjobb vihar után, égi háború után játszani. A vihar bezavar a házba, bezár a négy fal közé. Azután ismét mélységes csend lesz. A játszó gyerek kicipeli játékait, vissza a kertbe, a szabad ég alá. S ez a játék sokkalta több lesz, mint eddig volt. Forgásában katartikus komolysággal bennforog újra a kozmikus egész, még akkor is, ha ez a játék továbbra is az éjszaka csendjében folytatódna.

Kondor mintha azon kivételes művészek közé tartozna, ki felismerve és élve a lehetőséggel ismét szabad ég alatt játszik; elmélyülten és komolyan használva szerszámait, művészetét, ezt az örökhű motollát.

Figyelmét, e kreatívan éber, komoly és virrasztó nagy figyelmet, hadd ajánljam a fiatal szívek szeretetébe. Az ő pontos és odaadó figyelmük a legtöbb, amit művész segítségül kaphat.

Igen: ma itt olyan felismerésekre nyílik alkalom, amiből bár a tompák és csak műveltek kimaradnak, a valódi érzékenység annál több bátorítást nyerhet.

Drága Samu, köszönöm a páratlan alkalmat. Drága barátaim, engedjétek meg, hogy a kiállítást megnyissam.

 

Jegyzet

Virágvasárnap

Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.

Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.

Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.

Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.

„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”

És mégis… Bármennyire kitérő, csalóka fény volt is Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érezni a gondosságot, mellyel fogadta, sőt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök időre szóló okulásul szolgálhat számunkra: saját erőnkből csak ilyen szalmaláng-lelkesedésre futhatja. S ha jól szemügyre vesszük a történetet, láthatjuk, hogy gyengéd gondoskodással még ezt is Jézus maga készítette elő – miérettünk, ahogy mondotta.

A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint ahogy semmi emberi elől nem tér ki – hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra.

A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében? Hogy találkozásunk vele hogy válhat tartóssá? Erre felel a következő szakasz. Vállalnunk kell önmagunk „elvesztését”, ahogy ő vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsőségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.

 

Katolikus szemmel (VI.)

A gyerekeknek van valami különös, Istentől őrzött erkölcsi tisztasága, mintha az eredendő bűn árnyékain át titokzatosan még rajtuk időzne a Paradicsom fényessége. Ártatlanságuk evangéliumi normánk lett, de romlatlan értelmük, érzékenységük is sokszor elgondolkoztató.

A minap hallottam Székesfehérváron a következő történetet. „Két kis nyolcéves látogatta meg Kondor Béla kiállítását. A könnyűnek éppen nem mondható képek valóságos elragadtatásba ejtették őket. Katalógust is akartak vásárolni – mert ők még ilyen szépet nem láttak!

Másnap már reggel nyolckor visszajöttek, megvették a katalógust is és másodszor is megnézték a kiállítást.

Vendéget is hoztak magukkal, egy ötesztendős újabb »műértőt«. Azt mondják, »repkedtek« a képek között.”

 

Jegyzet

Jézus utolsó két szava

A napokban szép levelet kaptam. Belőle idézem a következő sorokat Gustave Thibon tollából. „A mai nihilistákkal szemben, állítom, hogy a kétségbeesés megtapasztalásának lényeges értéke van. De amíg számukra a kétségbeesés a cél – számunkra csak átmenet, próbatétel. A keresztény ember számára az életszentség csúcsa a kétségbeesés visszautasítása. Hogy visszautasíthassuk a kétségbeesést, előbb meg kell tapasztalnunk, át kell szenvednünk (ilyen értelemben tehát: lényeges érték, gondoljunk csak Jézus szavára: Uram, Uram, miért hagytál el engem?) – de ugyanakkor az is kell, hogy a kétségbeesést túlszárnyaljuk vak és föltétel nélküli szeretettel (s ilyen értelemben véve: a kétségbeesés nem a legfőbb érték; Jézus is így fejezte be életét: Kezedbe ajánlom lelkemet).”

Az idézet csak egy gondolatmenet végét és túlszárnyalását fejezi ki. A folyamat azonban előbb kezdődik.

A keresztény realizmus gondolatmenete a következő: Aki becsületesen felméri a világgal, önmagával és Istennel szemben való reményeit és föladatait, kétségbe kell hogy essék önmaga gyarlósága, megbízhatatlansága felett. Ez a kétségbeesés azonban nem szükségszerűen negatív előjelű, sőt úgy is tekinthetjük, mint a szellemi felnőttség, a keresztény realizmus kezdetét. Nem záróköve tehát, hanem nyitánya a tulajdonképpeni fölemelkedésnek.

Ilyen értelemben: nincs nélküle valóság. Viszont: csak küszöbe annak, és nem szíve. Megmaradni benne ezért bűn, negatív, irreális, diabolikus állapot. Nem megtapasztalása többé a valóságnak, hanem megsemmisítése.

Jézus, aki a tiszta, alapvető emberi szituációkat gyökerükig vállalta és átélte – kétségbeesett mondatával lett valóban a miénk. „Ez valóban Isten fia volt” – mondotta a kereszt alatt a megdöbbent százados. De a mondat hallatára ugyanilyen megrendültséggel érezzük: ember is volt, valóban ember is, aki itt kiszenvedett érettünk.

Feladatát e szavakkal pecsételte meg: realizálta a végsőkig, örök gyógyírt nyújtva minden emberi kétségbeesés számára. „Atyám, a Te kezedbe ajánlom lelkemet…” A két mondat félelmes erővel, az áldozat és az alázat logikájával fonódik egybe, s teremt egységet. Egyik a másikat magyarázza. Egyik mondat a másik nélkül: üres kudarcot jelentene, vagy irreális sikert. De így, együtt: a megváltás realitását.

E két mondat azonban még ennél is tágabbat jelent, s a mi éltünkre is egyetemes érvényű kell hogy legyen. A mindannyiunkra kötelező keresztény realizmus és bizalom – a teljes próbatételt vállaló és kiálló bizalom – egész életünket meghatározó szava e két „szó”, mely végső tanításként elhangzott a keresztfán.

 

Jegyzet

A költészet hatalma

Négy szereplője volt a történetnek. Oldalághi, a költő, Karvaly, a novellista, egy borbély és jómagam. Színhely: Genf. Idő: 1947.

Épp ebédnél ültünk, azaz nem is ebédnél, hanem ebéd után. Genfben mindenki pont tizenkettőkor ebédel, egyig. Egykor az egész város lerakja a szalvétáját és visszasiet a munkájához. Tizenkettőtől egyig tésztát lehetne gyúrni az utcákon, egykor viszont Genf olyan, mint egy túlzsúfolt biciklipálya.

Egy óra volt, a penzió ebédlője kiürült éppen, egyedül mi nem vettünk részt a kezdődő bicikliversenyben: Karvaly, a novellista, Oldalághi, a költő és én.

– Magyarok?

Egy kísértet állt meg az asztalunk előtt.

– Úgy hallottam, költők.

A kísértet zömök volt, bogárszemű, és magyarul beszélt, alföldies kiejtéssel.

Karvaly helyesbített:

– Csak ők ketten. Én… regényíró vagyok.

– Leülhetek?

Karvaly angolul felelt. Így kezdődött.

A borbély megvárta, míg Karvaly elment.

– Nem szeretem – vihogott. S komoran: – Cinikus. – Majd néhány zavaros bevezető mondat után: – Itt vagyok borbély egy szalonban. Nehéz! Először németül kellett megtanulnom, aztán franciául, most meg már angolul. Kell a tartózkodási engedélyhez. De nem is ez a baj. Udvaroltam egy svájci lánynak, és otthagyott. Hiába írom neki már a huszadik levelet. Maguk költők. Segítsenek rajtam.

– ?

Újra nevetett. Hányszor hallottuk később ezt a nevetést!

– Költők! Értik? Maguknak ez a mesterségük. Én megnyírom a hajukat… (Mikor nyíratták utoljára?) Maguk meg… értik?

– Nem…

– Írnak nekem egy olyan levelet, hogy a svájci nő…

 

*

 

Nem volt könnyű dolgunk, a borbélyt nem lehetett lerázni. Válogatott. Egyik mondat tetszett neki, a másik ötöt gúnyosan elvetette.

– Bocsásson meg, de ma este…

A borbély nem ismerte a sértődést. Botfülű volt, vagy alakoskodó?

– Elkísérem magukat.

A kapuban Oldalághi:

– Hát a viszontlátásra.

A borbély:

– Meddig maradnak?

– Éjfélig.

– Jó, akkor itt találkozunk. Megvárom magukat.

Ez vicc? Nem volt vicc. Valóban ott várt a kapuban, frissen és tüntetően vidáman. Egy mellékgondolat erejéig sem merült föl benne, hogy esetleg terhünkre lehet.

– Egy befejező mondatot! – Nagyszerűen csinálta. Könyörgött, zsarolt és kedveskedett egyszerre.

– Tulajdonképpen min vesztek össze?

– Nem akarta elhinni, hogy szeretem. Jól van. Épp a hídon mentünk át. „Nem hiszi? Ha a tóba vetem magamat, akkor sem?” Pillanatnyi ötlet volt, s a következő pillanatban már át is dobtam magamat a korláton…

Ránéztem a borbélyra, súlyos teddy-bear bundát viselt. Ordított:

– Olyan befejezést mondjon nekem…

Fél egy volt, fáradt voltam. Összeszedtem maradék erőmet, s mondtam egy mondatot.

A borbély felüvöltött, s átrohant a túlsó oldalra. Megőrült? Öngyilkos lesz?

Rázuhant egy kivilágított kirakatablakra, s leírta a befejező mondatot. Holnap egy ismeretlen svájci nő olvassa majd a borbély francia fordításában.

Mehettünk aludni.

 

*

 

– Mi az, maguk még mindig alszanak? Én egész éjjel fordítottam, mégis nekem kell keltenem magukat. Öltözzenek, iszunk egy kávét. Ma délutános vagyok!

Harmadnapra letört.

– Különös, a nő még mindig nem válaszolt.

– Azt mondja meg, mit keres maga Svájcban, mért nem megy haza?

A borbély elborult, aztán eszelősen Oldalághira meredt:

– Ez igaz. Nem is tudja, mennyire igaz. De már késő. Szeretem…

Máskor mégis ravaszkodni próbált:

– Már csak az állampolgárság kedvéért is. Értik? Ha a nőt elvehetem, svájci polgár vagyok!

Pillanatra fölragyogott, mint egy feltaláló, föltündökölt és kihamvadt.

 

*

 

Itt átugrok vagy tíz levelet, s csak az utolsó levél történetét mondom el. A boldogtalan szerelmes akkor már nem hitt bennünk; se bennünk, se a költészetünkben. De azért még kitartott mellettünk. Ugyan mit akarhatott még tőlünk?

Mindenesetre nagy könnyebbség volt, hogy nem kellett többé levelet írnunk. Hálából valósággal kezes báránnyá változtunk.

– Holnap? Nem! – a borbély diadalmasan kihúzta magát. – Most kávézunk. – Valamit titkolgatott.

A presszóban nem bírta tovább; bujkáló mosolya a szájáig futott.

– Csak nem? – bökte oda Oldalághi.

– Mi az, hogy csak nem? – a borbély fölényesen ült, akár egy költőfejedelem a századfordulón.

– A nő… – hebegtem. – Válaszolt talán?

Amint kimondtam, rögtön éreztem, hogy ostobaságot követtem el. A borbély kielemezhetetlen tekintettel nézett rám.

– Nem válaszolt – mondta. – Én írtam neki levelet. A maguk levelei semmit se értek. Most én írtam. Hallgassák meg.

Ebben a pillanatban lépett a kávéházba Karvaly. Éppen csak érintette asztalunkat: – Mi az, levél? – s már el is tűnt a hátsó teremben.

A borbély nyugtalan lett.

– Ígérjék meg, hogy nem mondják meg neki!

– Megígérjük, csak olvassa. – Azt hiszem, mindketten megígértük, hogy nem beszélünk róla Karvalynak.

A levél hosszú volt, zavaros és unalmas. Néztem a borbélyt, a homlokát, a kezét. Tulajdonképpen szeretem őt – gondoltam. Milyen szomorú, hogy semmit se tehetek érte.

A következő pillanat úgy ért, mint egy bombarobbanás. A borbély fölemelte ujját és hangját; a levél végére ért:

– „Fáradt testem földbe,

lelkem égbe vágy!”

Még hitt a költészetben!

– Nem! – kiáltottam föl szinte kétségbeesetten. Még csak ez hiányzott, hogy verseket fordítson! Nem!

Órákig tartott, amíg meggyőztük: – Igen, a vers gyönyörű, de a fordításban elvész. S különben is: ez a nő egészen biztosan nem költői lélek. – S elkezdtük szidni az ismeretlent.

 

*

 

Éjfél után Karvaly még benézett hozzánk. Akkorra már nevettünk, s nem bírtuk magunkban tartani:

– Képzeld, mi történt? De ígérd meg, hogy nem mondod el neki.

Karvaly megígérte, s leült az ágyunk szélére.

 

*

 

Másnap reggel kivágódott az ajtó. A borbély volt. Egész éjjel fordított, miközben mi jóízűen aludtunk az egymás mellé tolt két hatalmas ágyban.

– Aludtak?

– Kitűnően! – Fölültünk, hátunk mögé gyűrtük a párnát, s szemtelenül bólogattunk.

Ekkor kopogott, s lépett a szobába Karvaly.

A borbély nem bírt magával. Legyőzte ellenszenvét.

– Maga, ugye tud franciául? Hallgassa meg! Írtam egy levelet, hallgassa meg franciául!

A levél franciául még rosszabb volt, mint magyarul, de egyszer mégiscsak véget ért.

– Na? – a fölolvasó letette dolgozatát. Minden és mindenki a színen volt.

Karvaly tűnődött, egyre hosszabban és egyre vészesebben. Előbb Oldalághi, majd az én hátam hagyta el a párnát. Már derékszögben ültünk. Végre Karvaly:

– Jó, csak…

– Csak….?

– Csak…

Már hegyesszögbe hajoltunk.

– Csak valami még hiányzik a levélből.

– Hiányzik? Mire gondol?

A dráma végéhez közeledett:

– Mire? Istenem, mire? Valami csattanó befejezésre. Tudja, a nők…

A borbély:

– Svájci nő.

Karvaly:

– Nő. A nők mindenütt egyformák. Valami költőit írhatott volna a végére.

– Gondolja? És mit?

– Mit tudom én? (Legszívesebben belefojtottuk volna a szót.) – A költészet olyan gazdag. Teszem azt, ott van az a csodálatos két sor… (Mondd ki!), hogy… (Mondd!): „Fáradt testem földbe, lelkem égbe vágy!” – Karvaly hirtelen „darálta” elénk a rettenetes szavakat. Csend. A borbély elképedt. A borbélynak kinyílt a szája. Ránk nézett.

– Elárultak!…

– Nem! – hazudtuk hitványul, kétségbeesve. – A borbély szája bezárult. – Nem! Nem árultuk el! – hadonásztunk a karunkkal, ami irtóztatóan nehezen ment és semmi hitele nem volt így, ágyban ülve.

A borbély arcán hatalmas könnycsepp futott végig.

 

*

 

Karácsony előtt egy héttel utaztunk el Genfből. A város fehér volt, tele fenyőfával.

– Ünnepre elküldöm neki a levelet – mosolygott. – Az idézettel… Majd meglátják. Majd megírom maguknak az eredményt.

– Okvetlen! Okvetlen! – kiáltoztunk lelkesen az ablakból. Darabig még futott a vonatunk mellett, aztán a csarnok kijáratában megállt. Mögötte, mint óriási szoba világított a pályaudvar, s a borbély egyre kisebbedő figurája most úgy tűnt a fényesség szélén, mint egy gyerek, akit elzavartak a mindenki karácsonyáról.

Ó, költészet, hol a hatalmad!

 

Jegyzet

A nap vége

Komoly érdeklődés előzte meg a világhírű svéd rendezőnek, Ingmar Bergmannak első magyarországi bemutatóját. A film azonban némi csalódást keltett. Irodalmias filmművészet ez, ha eszközeiben mégoly képszerű is. Az irodalom felől nézve A nap vége, bizony, csak másodlagos élményt jelenthet.

A másodlagosságon belül azonban megnyerően szép részletekkel találkozunk, álomképekkel és emlékekkel, hol Kafka, hol Alain-Fournier modorában. De a legérdekesebb – számunkra legalább – nem is ez, hanem az a kikerülhetetlen realitás, mely a jelenben pergetett képsorokból akarva-akaratlanul árad.

A „történet” hőse egy idős svéd orvostudós, ki hetvennyolc éves korára aranydiplomát kap. Menyével autón megy fel a városba, az egyetemi ünnepségre, s ez az autóút valóság, álom és emlékezés kavargásában elmagányosodott életének különös summáját vetíti elébe. Ezután az ünnepi szertartás: belső kudarcának valóságos megcsúfolása.

Eddig a történet. Ami azonban akaratlanul megcsap, a film minden kockájából árad, az a gazdagság, a gazdagok életének jéghideg lehelete. Hit és hitetlenség, siker és kudarc, szerelem és szexualitás ilyen megfogalmazása csakis itt, ebben a fagyosságig ápolt világban lehetséges. A jómód vakító napja alatt riasztóan mély és hosszú árnyékok vetődnek elénk, s egy olyan „szegénység” képe, mely magát az életet devalválja ócskavassá.

De hát hogyan lehetséges ez? Miért? – támad fel ellenállhatatlanul a kérdés, mint már az Evangélium olvasásakor is. És a válasz most is ugyanaz: a gazdagság lényegében csak tünet, a tulajdonképpeni bűn a mögötte fellelhető önzés. Az önző veszti el már magát a világot is, és benne önmagát. Vagy fordítva: az életet egyedül az önzetlen szív értheti és birtokolhatja. A szeretet, mondatja ki tétova, félálomszerű fogalmazásban a film végére a szerző nyomorult hősével. De ez a hangsúly nyugtalanítóan erőtlen és bizonytalan. Olyan fölismerés, melynek csak fénye van, de ereje nincsen. Mert a Biblia megfelelő passzusához, tanításához mintha csak most kezdene valódi anyagot gyűjteni, szolgáltatni a tapasztalás. Igazában, minden mélységében csak most kezdjük megérteni, amit Jézus az önzetlenség birtokló erejéről okulásul reánk hagyott. Azt, hogy az élet önzetlen szeretete és szolgálata jellemezzen bennünket, amit e tapasztalás híján semmiféle művészi vagy értelmi munka nem pótolhat.

A nap vége így változott át szememben XX. századi „szegény gazdagok”-ká.

 

Jegyzet

Ne lopj!

Előbb talán magáról a birtoklásról. Az Evangélium a világi javakhoz való viszonyunkban függetlenséget és önzetlenséget követel. A Miatyánknak mindennapi kenyerünkről szóló isteni tanítása – kizárja az anyagi javak mindenfajta öncélú halmozását. A birtoklásnak ez az evangéliumi, ruhaként ránk szabott formája annyi, amennyi, mintegy természetes, szerves részét alkotja személyes életünknek. Minden egyebünk – munkánk minden többi gyümölcse – legyen másoké: családunké, a közösségként körülvevő társadalomé, Istené. Csak így lehetünk szabadok, míg a javak formátlan súlya végül is agyonnyomja tulajdonosát. Az „evangéliumi szegény” organikusan birtokolja a világot, míg a „gazdag” anorganikusan; szervetlen, sötét masszában rákosítja el maga körül az életet.

Ha ezzel a megfontolással nézzük a tolvajt, akkor a tolvajlás nem egyéb, mint a gazdagodás legalantasabb formája: a harácsolás ösztönének leplezetlen anarchizmusa. Már a harácsolás maga is lényege szerint anarchia, egyfajta hitetlenség az élettel, a többiekkel, Istennel szemben. Az „evangéliumi szegénység” organikus, az életben és Istenben bízó szerves rendjével szemben a „gazdag” a bizalmatlanságot, gazdagságával az élet egészéből önzőn és féltékenyen kiszakított sötét masszát képviseli. Innét már csak egy lépés a tolvajig: ő az, ki e „rendbontást” a merényletig fokozza.

A tolvaj a hazug, az áruló tejtestvére. Bűnében a nihilizmus vétke lappang. A tolvaj hiszi, hogy titokban cselekszik. Hiszi, hogy a világ csak kulissza, s mögéje kerülve a semmi szabadságát élvezheti.

Hogy a lopásnak mi az ellentéte, az Evangélium ráfelelő valódi válasza? Az irgalmasság cselekedete. A tolvaj: titokban harácsol földi javakat. Az irgalmas: titokban osztja meg sajátját másokkal. A tolvaj: a kapzsiság bűnébe vakult ember legtisztább típusa. Az irgalmas: az evangéliumi életforma legszebb földi megvalósítója.

De a tolvajlás alapvető nihilizmusára a végítélet mondja majd ki az irgalomban felszabadult ember legfenségesebb dicséretét. Mert egyedül ők, az irgalmasok értik meg a világot, s benne a földi javak szerepét. Egyedül ők tudják helyreállítani a szétzilált értékrendet, az életbe vetett mélységes bizalmat, a felebarát méltóságát, s a valóság Isten szívéig nyúló realitását, mélységes komolyságát.

Mivé lesznek akkor a tolvajok téveszméi az irgalmasság cselekedeteinek fényében!

 

A Szentírás margójára

„Kemény beszéd…” – az Evangéliumnak e szavai talán leginkább azokra a szakaszokra jellemzőek, melyek közvetlenül az ember–Isten viszonyt érintik. Ki ne érezné ezt a „keménységet” már a gyermek Jézus szavaiban, mikor Jeruzsálemben így válaszol anyjának, Máriának: „Hogy van az, hogy engem kerestetek? Hát nem tudtátok, hogy abban kell lennem, ami az én Atyámé? – És ők nem értették meg a szót, melyet nekik mondott.” Vagy álljon itt egy másik, az Evangélium „kemény beszédére” oly jellemző rész: „Történt pedig, hogy amint az úton mentek, egyvalaki azt mondotta neki: Követlek téged, bárhová mégy. Mondá neki Jézus: A rókáknak lyukaik vannak és az égi madaraknak fészkeik, az Emberfiának pedig nincs, hová fejét lehajtsa. Egy másiknak pedig mondá: Kövess engem! Az pedig felelé: Uram, engedd meg elébb, hogy elmehessek és eltemethessem atyámat! S mondá neki Jézus: Hadd temessék el a holtak az ő halottaikat! Te pedig menj, és keresd az Isten országát! És mondá a másik: Követlek, Uram, de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek az otthonvalóktól. Mondá neki Jézus: Egy sem alkalmas az Isten országára, aki kezét az ekére teszi és hátratekint”.

Bizony, kemény beszéd ez, de hogy lehetséges, mikor pedig Jézus „édes igát” rak az Őt követőre? S miért épp akkor a „legkeményebbek” e szavak, amikor az Istennek való elkötelezettség legbensőbb módjairól szólnak?

A hit emberi szavakkal való kifejezésének szinte lehetetlen nehézsége okozza ezt. A hit paradoxona, ahogy azt Kierkegaard, a nagy protestáns gondolkodó oly gazdagon kifejtette Ábrahámról és Izsákról szóló tanulmányában. Mert ha csak az erkölcs, egyedül az emberek felől nézzük Ábrahámot, akkor gyilkosnak kell őt tartanunk, kezei közt az áldozatra szánt Izsákkal.

Mit jelent ez? Azt, hogy a hitben, abban, amikor Isten és ember végérvényesen találkozik és magára marad, mindig van valami: földi szóval, emberi fogalmakkal kifejezhetetlen elem, amit csakis ellentmondásokkal lehet megközelíteni. Mert Jézus e kemény szavai épp nem kemény szavak, ha „Isten felől” nézzük őket. Isten véghetetlen szeretete, szomjúsága lappang bennük, s annak tudása, hogy úgy lehetünk igazán az embereké is, ha fenntartások és meggondolások nélkül fogadjuk el hívását.

A szerelem, az „amor sanctus” tüzes szavai ezek a „kemény beszédek”, ahogy az „édes igaz” gyönyörű paradoxonja is ennek a „szerelmetes Istennek” a kifejezése.

Etikus síkon, az „ember felől” fogalmazva e tanítások persze, egészen másképp hangzanak. Ott a szülők tiszteletét, felebaráti teendőink odaadó teljesítését követeli meg tőlünk, gondoljunk csak a végítélet szavaira, az irgalom cselekedeteinek e himnuszára. Az Istennel való találkozás azonban még ezen a megszentelt zónán is túl van, mert egyedül a tökéletes csend lehet méltó foglalata a találkozásnak, mit Isten készített elő külön-külön minden egyes ember, s valamennyiünk számára.

 

Jegyzet

Leszerelés: egyes szám első személyben

A béke mindennapos program; napról napra megújuló erkölcsi erőfeszítés gyümölcse. Ennek az állandó erőfeszítésnek kívánt kerete, megerősítése és manifesztációja lenni a világméretekben megtartott leszerelési hónap.

Feladata kettős. Egyrészt a világpolitikát kívánja mindinkább a békés tárgyalások, a kölcsönös megértés irányába hangolni. Másrészt: bennünk, egyes emberekben igyekszik mélyíteni a világbéke gondolatát. Mert ne feledjük el, hogy túl sokáig éltünk a háború szükségszerűségének, a háborúk elkerülhetetlenségének tudatában. Ez a kegyetlen gondolat nemzedékről nemzedékre öröklődött, mozdíthatatlan bálványként nyomasztva az egyes emberek és a népek jövőjét. Determináló törvényként kezeltük azt, ami pedig gyökeresen idegen volt a humanizmus gondolatvilágát megfogalmazó szellemi Európától.

Egyénenként is szükségünk van hát a leszerelésre. Szükségünk van az alattomosan belénk ivódott, átöröklődött háborús téveszmék radikális lebontására. Az atomkorszak kivételes veszélye egyúttal kivételes alkalom is e sürgető, elsősorban belső, pedagógiai feladat megoldására.

De sürgeti ezt a kivételes intenzitású vallásos megújulás is, melyet az egyház életében legszemléltetőbben a jelenlegi zsinat jelképez. Visszatérés a forráshoz, hitünk lényegéhez. E program igazában az evangéliumi ember minél tisztább megvalósítását szorgalmazza. S mit jelent ez? Az Evangélium a lélek végső céljának, legmagasabb rendű állapotának a békét tekinti. Terminológiájában a bűnre sincs jobb szava, mint a békétlenségé. Ahogy elbukni is egyet jelent a szív békéjének elvesztésével.

Nem játék a szavakkal: a világ békéje döntően függ az egyes ember békéjétől. Attól, hogy mi magunk is lefegyverkezzünk, föladjunk minden agressziót, bennünk fegyverkező erőszakot. Felül kell múlnunk természetünket: mert egyedül azzal, hogy felülmúljuk, nyerhetjük meg életünket, önmagunkat.

A világ békéjének ez a „belső útja” sokféle lehet. Végigjárásában segíthet a józan, tiszta ész, a haladás nagy eszméje, az emberiségért érzett felelősség tudata, s a vallásos lélek könyvébe írt isteni parancs.

Valóban komolyan vettük? Gondoltunk vele eleget idáig? Pedig nekünk, épp nekünk: örök időkre szól az a kis leszerelési parancs, amit Jézus tett Péternek a szimbolikus tájon: nagycsütörtök éjjel az olajfaligetben. Egyértelmű parancsát azóta is csak kifacsarni, csak meghamisítani lehet. Megváltoztatni soha.

Igen, a kérdés itt kezdődik: hajlandó vagyok-e én is – egyes szám első személyben – lerakni fegyvereimet?

 

Csendes beszélgetés

Hetvenöt éves nagynénémmel egész életemben egyfajta játékos gyereknyelven beszélgettünk. Múltkorjában, ahogy együtt üldögéltünk a ránk sötétedő szobában, hirtelen ez jutott az eszembe:

„Bébikém, mondd, milyen színű szemed van?”

Csend. Bébi hallgat. Majd szinte panaszosan:

„Nem tudom.”

„Az lehetetlen. Hát milyen színű az enyém?” Barna, feleli Bébi. S ahogy felsorolom a családot, pontosan tudja mindenkiét.

„Hát hogy lehet, hogy a tiédet nem tudod? Sohase nézted meg?”

Ez az igazság, soha.

Születnek még példabeszédek.

 

Jegyzet

Ferenczy Béni új művei

Hét éve, hogy Ferenczy Bénit gúzsba kötözte a betegség. Jobb oldala megbénult, se írni, se olvasni, se beszélni nem tud azóta. A csapásból, a pusztulásból egyedül tanulatlan bal keze maradt szabadon.

A krízis elültével csak nyomasztóbb volt a gyógyulásával beálló nyugalom, ahogy egy romba dőlt város nyomaszt a napsütésben: kiégett házak, néptelen utcák, összekuszált, üres huzalok… Tudtuk, hogy Ferenczy nincs többé! Szívünk mélyén úgy tekintettük őt, mint egy beteg, szegény gyermeket. Feladtuk őt, és nem hittünk neki.

Akkor történt, hogy szabadon maradt bal kezébe ismét ceruzát fogott. Gyötrődve, ügyetlenül, szakaszosan, de lerajzolt valamit. Pszichiátriai csoda – mondogattuk, s elérzékenyültünk a suta „művön”, mint egy gyerek első próbálkozása felett…

Pedig épp akkor valami egészen más történt már. A halott városban: élete omladékán, érzékeinek romjain újra jelentkezett bizalmas angyala, gyanútlan ihlete. Pillanatra megtorpanhatott. Aztán elegendőnek találta azt, ami megmaradt: az árva, tanulatlan bal kezet.

De ez már a múlté. A jelen: a betegség hét esztendejének műveiből rendezett kiállítás. Szobrok, rajzok, akvarellek. A puszta ihlet, az eszköztelen tudás remekei. Maga a balsors, a különös „eset” árnyékba borul e kivételes alkotások fényében. Béni, hol gyűjtötted ezeket a csokrokat?

A legszebbek a virágai: Sárga dália, Margaréták, Kék váza, Ciklámen, Lila virágok, Almák I., Almák II., Virág és Golgota… Az álom ereje, a forrás frissessége tündököl bennük, mint a napfény Van Gogh napraforgóiban.

Erről a kiállításról lehetetlen ma még pontos beszámolót adni. Új műveit lehetetlen kategorizálni, s nagyon nehéz még csak leírni is. Diadalában kísért az „eset”, pedig már – mint alkotó – magasan fölébe nőtt. Anyaga az ember és a művész csodája egyszerre. Jób cserepein tengődve egy nagy személyiség, s egy eredendően nagy művészet forrásvizével ajándékozott meg bennünket.

 

Jegyzet

Levél az unalomról

„Tisztelettel: egy unatkozó” aláírással fiatal, húszéves lány levelét közli a Fiatalkorú bűnözők-ről nemrégiben megjelent könyv. A levél központi problémája az unalom. Írója nem lát semmiféle kiutat, vádjai azonban annál élesebbek. Felsorolásába belefér a világ: „…unom a munkámat, unom a napi felkelést, lefekvést… unom, hogy még a saját szervezetemnek is rabja vagyok… unom a mozit, unom a színházat, unom a könyveket és unom egész nyomorult kis életemet”. Mint kiderül, a levél hozzászólás egy rádióankét anyagához, s a könyv szerzője mint az egyik legjellemzőbb hozzászólást közli. De idézzünk a levél egy másik, fontos bekezdéséből: „Én azt hittem, bennem van a hiba, és megpróbáltam változtatni rajta. Aztán azt hittem, az emberek az okai, és megpróbáltam megváltoztatni őket. Most már tudom, hogy nem én, nem az emberek és nem a társadalom, és nem a XX. század! Hanem valami egészen más, valami, amit nem tudok pontosan, de amit érzékeltetni lehetne az emberi élet és a mindenség, az öröktől fogva levés felmérhetetlen ellentétével.”

Álljunk meg itt, s próbáljunk megindulni – látszatra egészen messziről – egészen más irányból.

Unalom. Ez a szó, ha jól emlékszem, egyáltalán nem is szerepel az Evangéliumban. A gyökeresen keresztény világszemlélet ezt a szót nem ismerte, legalábbis nem mint életérzést, pedig semmi, ami emberi, nem volt idegen tőle. Érdekes volna hát a problémát alapvetően keresztény szempontból átvilágítani. A kérdést legszemléltetőbben talán Romano Guardini vetette föl. Az elmúlt 100-150 év társadalmát szerinte a „nagy egyéniségek” és a névtelen tömegek jellemezték. Az egyén e két, lényegében torz pólus között hánykódott: az üres ragyogás és a szürke massza között. S mi az, ami e két pólus között veszélybe került? Az emberi személyiség.

Az egyéniségkultusz lényegében az egyén érdemtelen bálványozásából született meg, ürességével szaporítva azt, ami természetes anyagából nem futotta – a túlméretezésre.

A kereszténység szemléletének középpontjában a látszatra szerényebb emberi személyiség áll, mely sérthetetlen, elidegeníthetetlen jogaival egyedül képes az élet kereteit betölteni. Aki valóban keresztény: gyökeréig kell hogy érezze életének, személyiségének súlyát. Lehet bűnös, lehet kétségbeesett, üdvözülhet vagy elkárhozhat, de létének állandó közegét nem érezheti se légüres térnek, se nyomasztó masszának.

De korunk iránya is – s ezt örömmel észlelhetjük – sokkal inkább ismét e személyiség felé mutat.

A mai fiatalok kemény s igaz pillantása minden bizonnyal döntő szerepet fog játszani e változásban. Hasonló kiáltványaik az unalomról: egy halott korszak halottas levelei. Pillantásuk súlya alatt (álmodozzunk a jövőről) sorra ledőlnek a filmvásznon anakronisztikusan tengődő szexuálfétisek.

Az Evangélium realizmusa sem félt a jövőtől, egyenesen hívja a jövőt, az emberi személyiség arányos és organikus világát. A teljes és egyetemes drámát – a színlelt csillogás és sivatagos unalom helyébe.

 

*

 

A levél, az unatkozó fiatal leány levele idéz különben két sort:

„Ha öröklétre születünk, mért halunk meg hiába?” – Ezt a két sort én írtam, tizenhét évvel ezelőtt In memoriam N. N. című versemben. Vállalhatom-e még ezeket a sorokat, vagy meg kellene tagadnom őket? Szeretném hinni, hogy nem. Nyomasztó, gyötrő lelkiállapot kényszerítette akkoriban versembe e kérdést. Mert van, amikor az őszinteség a kétségbeesett lélek maradék ereje. Szeretném hinni hát, hogy másokban is inkább lesz e két sorom a szolidaritás, az együtt szenvedés, mintsem a reménytelenség dokumentuma.

 

Jegyzet

Lear király

Egy-két hónappal ezelőtt angol tolmácsolásban láthattuk a Lear király-t. Az előadás nemcsak a színészvilágra, hanem az egész művészvilágra hatást gyakorolt. Ez az együttes valóban együttes volt; minden mozdulásában érezhettük, hogy nemcsak művészi, hanem morális és intellektuális értelemben is az. A rendezést alkotóművészeknél megszokott elmélyülés jellemezte, s alázat, mely mindig tisztában van színész és rendező másodlagos szerepével, azzal, hogy a tolmács számára (paradox módon) a teljes alázat az egyedüli kreatív út.

Soha hitelesebb és korszerűbb Shakespeare-előadást nem láttam. Színészek és rendező itt nem hatásokban gondolkoztak, hanem mindig a darabon belül, nem a hatást keresve, hanem a tárgynál maradva. Mertek a mű belső energiájára hagyatkozni, fenntartás nélkül és okosan, s merészelték Shakespeare kohójába vetni saját problémájukat, ami viszont korunk szinte maradéktalan átéléséről tanúskodott, s a Hegyi beszédtől Beckett színpadáig ívelt.

 

*

 

A művészetben a remeklés egyszerre jelent segítséget és akadályt. Az angol Lear rendkívüli feladat elé állította a tragédia magyar tolmácsolását. A különös eredményt próbáljuk meg őszintén fölmérni.

A színpadkép. Az angolok a vígjátékhoz fekete hátteret választottak, a tragédiához világosat. Döntésük nyilvánvalóan a viszonylatok egyensúlyát szolgálta, s azt a művészi ökonómiát, hogy ami megvan, azt fölösleges jelezni. Adott esetben: a tragédiánál a tragédiát. Az ilyen jelzés szükségszerűen hatássá válik.

A magyar rendezésnek ez volt az első tévedése: a sötétségbe aggatott fényfüggönyök. Minden hatás csak először hat, azután zavar és fáraszt.

Egy remekmű: sose nappal! Mindig csak esti kivilágításban!

A rendezés. Lényegében elfogadta az angol értelmezést, de szűkebb sugarúnak bizonyult amannál, s már az indulás pillanatát is szimplifikálta. A színház nyilatkozatában ezt olvashatjuk: „Lear történetét sokszor úgy értelmezték, mint a gyermeki hálátlanság példáját. Az apjukat őrületbe kergető leányok egy agg, már cselekvésre képtelen, éppen ezért kiszolgáltatott emberrel kerültek szembe. Shakespeare az emberi lélek mélységeinek ismeretében ennél sokkal többet mond. A hatalmában elvakult, önfejű király a maga teremtette látszatvilágban hisz, környezete pedig mindenben engedelmeskedik parancsainak, félreismeri az embereket, aki igazat szól, azt megátkozza, száműzi. Ez tragédiájának magva…” Ez igaz. De csupán ennyiről lenne szó? Hiszen Lear önként mond le hatalmáról, s még életében! Bizony, a jóság kísérti meg itt a királyt, vagy ha úgy tetszik, félénken, biztosítva magát, a hatalmaskodás bűneitől borítva, az országosztó Lear megkísérti az önzetlenséget, a jóságot! Tette természetesen felemás. De épp ez robbantja ki benne és körülötte a tragédiát, különben sose jutna el őrületén át a katarzisig, s éppoly mechanisztikus bukással végződne élete, mint két gonosz leányáé, Regané és Gonerilé. Lear a legtávlatosabb sorsú Shakespeare-hősök egyike, másképp hogy is választotta volna maszkjául az angol rendezés Greco Assisi Szent Ferencének arcát?

Sajnos, az angol rendezésnek ez a kezdettől leszűkített változata jellemezte végig a magyar előadást. Az angol változat külsőségeihez tapadt, ahelyett hogy mélységeiben osztozott volna vele. Az araszolásban így veszett el az ívelés.

A szövegmondás. Egy adott művet először érteni kell, azután bízni kell benne. Minden modorosság értetlenségből és bizalmatlanságból ered, s ahelyett hogy közvetítene, szigetelőként ékelődik szerep és szöveg közé. A modoros színész hiúságában egyedül marad: szerep és szöveg elpártol tőle. A jó színész: közvetítője, médiuma a költőnek. A költőre, egyedül a költőre figyel, s nem a saját szavaira. Akkor fog csak igazi mondatokban beszélni s nem szavakban.

A jelen együttesben valójában csak ketten-hárman beszéltek zavartalan hitellel és senkiben sem volt meg az erőnek az a fölöslege, ahogyan az angolok még a nézőtér csendjét is befelé, a mű, a tragédia felé fordították, miközben ők maguk aszketikus pontossággal tértek ki minden közbeeső siker elől. Alakításuk így vált a folyamatosság csodájává.

Az alakítások. A művészetben szabad, sőt kell is tanulni, de másolni lehetetlen. A másolás legmegfontoltabb, legtartózkodóbb változatában sem juthat el az eredetinek intellektuális és morális egységéig, mélységéig; szükségszerűen fakóbb és széthullóbb lesz amannál.

Az angol Lear-t joggal tartják minden idők egyik legnagyobb Shakespeare- előadásának, s a magyar együttes tudta ezt. Emberi alázatát dicséri, hogy mégse tért ki a feladat elől. S most mindegy, hogy milyen sikerrel. Vállalkozásában a nagy művészet azon erényeinek megszerzéséért indított harcot, amely erények az alkotó művészeket mindig is kötelezték s megőrizték.

 

*

 

A két előadásból azonban a legtanulságosabb: micsoda küzdőtér, eleven színpad és termékenyítő élet ma is Shakespeare költészete! Már azt hittük, hogy megértettük, hogy talán ki is merítettük, s akkor elképzeléseink alól elmozdul az élet, s kiderül, hogy Shakespeare még mindig győzi szóval és ihlettel, új művészi és társadalmi, intellektuális és morális emelkedésre ösztönöz valamennyiünket. És ugyanakkor milyen egyszerű és örök is a mondanivalója! Például a Lear király-é: „Boldogok, akik sírnak…”

 

Jegyzet

Pacsirta szállj

Egyvégtében olvastam el Csanád Béla kötetét, s közben megjelöltem azokat a darabokat, amik leginkább megtetszettek (Sziksó, Pacsirta szállj, Félig világos, Apám hajnali fényben, Késő szombat délután, Őszi éj, Viharos este, A postáslány, Egy régi szélmalomra, Nagyapám, Apámra gondolok, Sarlósboldogasszony, Szeged-Alsóvárosi templom, Balatonnál, Balaton-parti est, Jegenyék, Esős akvarell, Madarat fess az ágra, Ne menj el, Holdas égi réten, Most látom csak).

Aztán képzeletbeli vonalat húztam a választott versek között, s az így kialakult láncolatból próbáltam megpillantani e költészet számomra legjellemzőbb vonásait.

Csanád jól választotta meg mestereit, s épp ezért korán talált rá saját útjára, lehetőségeire. A fiatalos, retorikus hangot szerencsésen levetkezve, először intim tájképeiben lelt magára. Innét már csak egy lépés hiányzott a misztikáig, a lélek bensőséges tájképlírájáig. Csanád ezzel meg is oldotta a maga számára a papköltők alapvető problémáját: a költő, a lelkipásztor és az ember sokszor feloldhatatlanul nehéz konfliktusát. A csendes elmélyülést választotta, s a „leírás” gyengéd tanítóerejét, egyre inkább hasonlatai sugallatára bízva drámáját. Nem erősödő hangja, hanem mind tisztább figyelme a legígéretesebb érték költészetében.

Példaképpen hadd idézek egyet, talán a kötet legszebb versét, a Ne menj el címűt, a Misztikus szerelem ciklusból.

 

Ne menj el, ó, ne hagyj itt! Szemed távolba néz. Hogy reszket búcsúzáskor, s milyen hideg a kéz. Amint kilépsz az ajtón, kint felsikolt a szél. Ne menj tovább a kertek esdeklő szélinél. Félek, bár jól tudom már: sosem hagysz egyedül. Hívásod dús szelekben csengőbbé fényesül. S ahogy utánad lépek, lángol a láthatár. Szememben, mint az élet, káprázatos halál.

 

Jegyzet

Te Deum

Befejeződött az ez évi katekézisoktatás. Vasárnap reggel van; ragyogó napsütés tűz be a Bazilika színes ablakain. A széksorokban csoport gyerek, kik hálaadó Te Deumra gyűltek össze. Mert így igaz és teljes a munkájuk: hogy fáradozásukat s eredményeiket visszahelyezik Isten kezébe.

Jó dolog korán megtanulniok ezt a jellegzetesen keresztényi körforgását minden munkának, tanulásnak és tudásnak, mely Istenből táplálkozik, s a hétköznapokból mindig visszatér hozzá. Tudásunk így kapja meg a szeretet és önzetlenség elengedhetetlen stigmáját.

A Te Deum nemcsak a tanév befejező ünnepségét jelenti, hanem legbensőbb értelmét. S mikor a gyerekek az áldoztatórács előtt térdelnek, munkájuknak olyan felemelését nyerik jutalmul, mely legvégül mindent a legfőbb jó, a szeretet nyelvére kíván lefordítani, átváltani.

Vajon értik, érzik ezt a gyerekek is? S a szülők, a családok, kiket itt valójában ez a szeretet gyűjtött egybe?

 

Jegyzet

Láttuk

8 és ½. – Fellini legújabb alkotása. Sodró erejű film a filmművészet csődjéről. Mesteri kísérlet arra, hogy egy önmagával és a világgal meghasonlott művész kríziséből próbáljon vizet fakasztani. Sajátosan modern confessió a film cirkuszt és művészetet párosító nyelvén. Azt nem mernénk mondani, hogy katolikus film, de minden bizonnyal katolikus problematikájú alkotás.

 

Jegyzet

A hamis tanúságról

Minden bűn zavart szül, de a hazugság egyenesen a zavarkeltés bűne. Aki viszont hamis tanúsággal vádolja felebarátját, a hazugságnak is egyik legösszetettebb vétkét követi el. A káoszt, a sötétséget és a békétlenséget súlyosbítja vele, mely az eredeti bűn óta amúgy is valamennyiünket nyomaszt.

Isten a nyolcadik parancsolattal – „Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen” – még csak mintegy „természetes” szinten kívánja körülárkolni az emberi békétlenségek terjedését. Az igazi, „természetfeletti” kivezető utat Jézus mutatta meg nekünk. Ő maga lett az út, a kivezető út a hazugságok úttalan káoszából. Az Ő személyében valamennyien meghívást kaptunk Isten országába, ami maga az igazság, a szabadság és az önzetlenség, s e meghívás óta minden hazugság nyílt késleltetése az isteni elgondolások kibontakoztatásának. Mert a hazugság nem elég, hogy vétek, de egyenesen az a fajta bűn, mely tájékozódásunk normáit kuszálja össze. Az a merénylő, ki legelőször is a világosságot oltja ki, az órákat állítja meg, az iránytűt töri szét, hogy azután „szabadon” dolgozhassék.

Szabadon? A szabadság, amit a hazugság szül, egyedül a zűrzavar szabadsága lehet. A pánik szabadsága.

Isten nyolcadik parancsa az Újszövetség tükrében beláthatatlan méretű stratégiai térképévé tágul egy ütközetnek, melyben a rend küzd a zűrzavar, az önzetlenség az önzés, az igazság a hamisság ellen, az emberiség legalapvetőbb érdekeinek megvalósításáért. Mivel azonban a hamisság mindenképp önzésből fakad, sorsa is szükségszerűen véges. Vele szemben az igazság csak ideiglenesen veszíthet, sorsa viszont szükségszerűen torkollik a végtelenbe. Az igazság ezért sose lehet türelmetlen vagy támadó, és sose irányulhat senki ellen. Tartalmára hogyan is cáfolhatna rá természete? Győzelme a szelídekre vár, és a türelmesekre.

Az igazság sorsa fölött maga Isten virraszt.

 

Utószó a „8 és ½”-hez

Fellini legújabb filmje, a nemrég bemutatott 8 és ½ több puszta önvallomásnál. Fellini közvetlenül, mint művész, művészetének anyagába és problematikájába ágyazva vall benne önmagáról. Nem beöltözve művészetébe, hanem művésszé csupaszítva önmagát, ahogy egykor Pascal vetkezett csontig meztelenre a puszta gondolatig.

A 8 és ½ őszinteségi foka új „mezítelenségi fokot” jelent a filmművészetben, s ez magában véve is komoly érték. Mindjárt jelentkezik azonban egy komoly ellentámadás is. Fellini őszinteségének, „levetkezésének” témája: elsőrendűen kosztümproblémának tűnik, vagy valami ehhez hasonlónak. Már az Édes élet-ben is, de a 8 és ½-ben még szembetűnőbbé vált, mennyire izgatja, taszítja és vonzza őt a frivolitás.

A frivolitás azonban sose lehet végső szó. Természete szerint, szükségszerűen nem lehet az. Minden frivolitás hasonló az úrlovashoz, ki gyeplőt eldobva áll kocsiján, mintha a veszély csak ruharedőit kapdosná. A frivolitás következő perce azonban egészen más. Épp nem elegancia, hanem pánik. Nyers agónia, vagy ormótlan brutalitás.

De maradjunk Fellininél, a 8 és ½-ben már nyíltan úgy jelenik meg a hiúságok világában, mint eltévedt lélek a többi eltévedett között. A különbség közte és köztük csak annyi, hogy ő már tudja: a kihívás fenyegető veszéllyé változott, egy elszabadult világ fenyegetésévé, mit többé semmiféle frivolitás nem tudhat féken tartani. Mi történt hát? És egyáltalán hogy került ide? Idáig? És hogy lehet kritikusa valaki annak, aminek ő maga a játékmestere?

A záporozó kérdésekre első válasza a kétségbeesés. Aztán a lázadás és az önigazolás. Aztán mentegetőzés és az önvád. De még mindig nem utoljára.

Fellini ekkor még bízik a részletek sugallatában. Csodára azonban csak az egész képes. Ha az Országút az egész csodája volt: a 8 és ½ a részletek mágiája. S ahogy mindezt Fellini szinte az alkotófolyamat közben, azzal karöltve, tulajdon életével dokumentálja, az valóban mesteri!

Végül azonban még az őszinteség is el kell hogy hagyja őt, s ekkor már csak valami általános megbocsátásféle marad a számára. Tévedések és remeklések. Míg végül is minden illúziót, csalást és öncsalást, minden bújócskázást fel kell adnia. Vesztett. Elhagyhatják, megvethetik, letiporhatják.

De ki az, akit itt veszteni látunk? Fellini remek érzékkel párosít maga mellé egy steril intellektuelt, szinte pillanatonként szegezve mellünknek a kérdést: hát ennek volna igaza, ennek a steril preparátumnak, akinek rendíthetetlenül fölényes „igazság” áll rendelkezésére minden pillanatban, s még csak a bukásra se érdemes? Igen, ezt valóban kitűnően látja a Mastroianni bőrébe bújt Fellini. De amilyen pontosan látja, hogy a puszta intellektus mennyire meddő, azt az utolsó pillanatig sem akarja tudomásul venni, hogy itt már a puszta művészet sem elégséges. Túl nagy a baj, és túl nagy a feladat ahhoz. A puszta gondolat nem sok, de a képzelet félvalósága sem elég. Itt már csak a belső fordulat, a „tettek tette” segíthet. Különben: marad az öngyilkosság, vagy a továbbélés élőhalott szélhámoskodása.

 

*

 

Fellini döntése szükségszerűen marad lebegő állapotban. Képletesen az öngyilkosságot választja, a film befejezése azonban mégis másra utal.

És itt szót kell ejteni Fellini katolicizmusáról. A 8 és ½ a szó pedagógiai értelmében semmiképp sem katolikus mű, de problematikáját tekintve feltétlenül az. Egy eltévedt lélek keresi benne jogos és jogtalan vádak és önvádak közepette a tévelygésből, a labirintusból kivezető utat. De ahogy ezt teszi, és főként ahol, és amiért zörget és dörömböl: az a legmélyebb értelemben katolikus lélekre és alkatra vall.

Régebben, igaz, áttetszőbb volt az állásfoglalása. A szó magasrendű értelmében vállalta kereszténységét, ahogy azt Bernanos követelte: „valamit csak úgy szolgálhatunk, ha nem szolgáljuk ki”. A 8 és ½ Fellinije azonban lényegesen homályosabb képletet mutat. Közben olyan dolgok jelentek meg benne és körülötte, aminek talán egy szent kétségbeesésével lehet csak szemébe nézni, és egy szent alázatos erejével fölülmúlni.

A film végén – művészetében mindenképp – Fellini vállalta a halált, ha mindjárt kétértelmű, de inkább képletes öngyilkosság formájában is. Aztán egy jelzés következik: amelyben minden újraéled, s egy pantomim harmóniájában nyeri vissza elveszett szépségét és gyermeki naivitását.

De hogy mit jelent ez a „befejezés”? Lebegő válaszára, illően, mi is csak kérdéssel felelhetünk. Mi jön ezután? Végleges szakítás minden eddigi hitével, vagy épp ellenkezőleg?

 

Felebarátunk: a világ

Érdekes cikk jelent meg az angliai mod-okról és rockerekről a Tükör-ben, Pethő Tibor tollából. Helyzetkép a vulgáregzisztencializmussal átitatott angol fiatalokról, kik csoportokba verődve öncélú, pusztító és önpusztító háborúkat vívnak egymással. Egyiküket megkérdezték, miért teszik mindezt? Körvonaltalan válaszából élesen ugrik ki a következő pár mondat: „Apám és anyám szerint a mod-ok és a rockerek azért okoznak annyi zavart, mert nincs háború, ami levezetné felesleges energiájukat. Lehet, hogy igazuk van. Az embernek indulatait időnként szabadjára kell engednie. Az az egy biztos: nagyon félek a háborútól.” Elég egy pillantás az idézetre, hogy kitűnjék belőle az érintett öregek és fiatalok zavartsága. A különös válsággal kapcsolatban azonban kényes és lényeges pontra tapint a „nyilatkozat”. Röviden így mondhatnánk: az, hogy nincs háború, még nem jelenti a békét.

Az, hogy nincs háború, magasabb szintet jelent ugyan, de magasabb erényeket is követel. A külső ellenség most belülről, az emberi személyiség és közösség falain belül fog támadni, efelől bizonyosak lehetünk. Puszta szintemeléssel nem védekezhetünk a mindig dinamikusan fenyegető és támadó rossz ellen. Gyökeresen meg kell javítanunk egyéni és társadalmi erkölcsünket, munkánkat és gondolkodásmódunkat. A béke morálja minőségileg magasabb kell hogy legyen a háborúzó ember moráljánál. Ha csak külső változást jelent számunkra a béke, s mi magunk nem változunk meg benne, minden eddiginél nagyobb veszélynek nézhetünk elébe.

A keresztény erkölcs megvalósításának számunkra most jött el az igazi ideje. A felebaráti szeretetet többé se farizeus, se langyos módon nem értelmezhetjük. S ebben a megújulásban talán épp a kiábrándult fiatalok a legigazabb kritikusaink. Mezítelen, kiégett pillantásukban a mi kompromisszumaink igazságos bírálatát kell megpillantanunk. Mi nem ismerhetünk ellenséget. A felebarátot többé nem téveszthetjük össze tükörképünkkel. A felebarátba a hálátlan éppúgy beletartozik, mint a hálás, az okos éppúgy, mint az ostoba, a szamaritánus éppúgy, mint aki sebet ejt. Mert egyedül ez a szabadjára eresztett háló szállhat alá azokba a vizekbe, hová az óvatosság sose ér le. Ne ítélkezzünk: minden hiba kapcsolatos tulajdon mulasztásunkkal. Ez a megújulás alfája.

Simone Weil, ez a különös és nagyszerű modern misztikus, ki elhagyva a Sorbonne-t, marósként egy gyárban dolgozott, ennél még tovább megy. A keresztény életből száműzni kíván először is minden látszatot. Hisz a látszat épp attól látszat – hogy nincsen! Hogy mi magunk éppúgy, mint felebarátunk, egészen mások vagyunk, mint amilyennek hisszük magunkat: ennek tudata az igazság, a felebaráti szeretet kezdete. De még tovább… Minden jó, amit teszünk, transzcendens természetű, s a kegyelem műve. Mi csak „haszontalan szolgák vagyunk”, a dicsőség egyedül Istené. Gyönyörű példaként említi meg a végítélet párbeszédét Jézus és az üdvözültek között. „De mikor ruháztunk fel téged?” Még csak nem is tudják! – kiált fel Simone Weil. De nem is tudhatják. Nem is szabad tudniuk róla.

S végezetül: semmit sem szabad tennünk azért, hogy viszonzásra találjunk, s minden pillanatban készen kell állnunk arra, hogy „megtapasztaljuk a keresztet”. „Legyek csak puszta szolga – írja – a műveletlen föld és a megmunkált föld között, a gond és a megoldás között, az üres lap és a költemény között, az éhező és a jóllakottak között.”

Szebben és pontosabban nem is lehetne meghatározni hitünk egyre rejtettebb és egyre radikálisabb programját az idő mind meredekebb pályáján. Le kell tépnünk – napról napra – az Evangélium kemény és irgalmas lapjairól azt a fátylat, mit kétes ösztöneinkből szövögetünk fölébe, s amit nemegyszer nevezünk akár erénynek is.

A többi Istené. Számunkra ezt a nagyszerű kockázatot nem helyettesítheti semmi egyéb. Ne azon panaszkodjunk hát, hogyan keríthetett hatalmába az egzisztencialista életérzés egész tömegeket, hanem arra igyekezzünk felelni: felebarátunk-e a világ? Kivétel nélkül? Ez az éremnek ránk tartozó oldala. Tulajdonképp egyedüli ránk tartozó oldala.

Igaz, ez nem jelent könnyebbséget. Sőt minden bizonnyal megnöveli nehézségeinket, bajaink kiegyenlítetlen számláját. Viszont épp ez a fokozódó kiegyenlítetlenség teszi lehetővé – hogy befejezésül is Simone Weilre hivatkozzunk – a természetfeletti beáradását: a lélek békéjét.

 

Jegyzet

Akik megérkeznek

Az öreg nőket sokan öntudatlanul úgy kezelik, mint valami társasági és társadalmi terhet. Ők azok, akikkel általában mellesleg foglalkoznak.

Kivéve Istent. Az egyházban tevékenykedő irgalomnak, Isten kiismerhetetlen szeretetének ez egyik legmeggyőzőbb jele. Állandó megközelíthetősége, naponként látható szövetsége azokkal, akiket a gőg oly kevésre becsül. Várja, fogadja őket, és eltársalog velük – végeérhetetlenül. Tüntetően erős és állandó e kapcsolat. Mintha hallanám: Eresszétek hozzám az öregeket, a feleslegeseket, mert ők feltétel nélkül az enyémek.

Az egyházban működő nagyvonalúságnak – épp ez a különös törődés a bizonyítéka. Ez az időben szinte mit se jelentő szövetség, ez a szemponttalan hódítás és győzelem.

Hogy itt mégis valami nagyon fontosról van szó, leginkább még művészek és költők sejtették. Whitman egyenesen így vall: „Szépek a fiatalok, de az öregek szebbek”. Baudelaire meg rajongó bűvöletben követi őket a párizsi utcákon át:

 

„– Megfigyeltétek?: az öreg nők deszkasírja, mint a kislányoké, sokszor oly kicsi már! Bizarr s megragadó jelképpel így tanítja kezdetre-végre a lelket a bölcs Halál, s ahányszor egy ilyen gyönge árnyat kisérget a nyüzsgő Párizson keresztűl a szemem, úgy érzem, mintha ez a törékeny kisértet egy uj bölcső felé haladna csöndesen;”

 

A végítélet irgalmas fényében egyszer mindent megtudunk róluk. Akiket ma sokan hisznek a templomok virrasztó statisztáinak, kiszabadulva a szükségszerűség láncaiból, a hűség és időtlenség ünneplőjébe öltözködnek. S hogy ma is mit érnek, akkor tudnánk meg, ha elveszítenénk őket, ha itt hagynának minket. Mert igaz, hogy a fiatalok vágtatnak, de az öregek azok, akik megérkeznek.

Monoton virrasztásukat Isten egyetlen gesztussal változtatja át öröklétté.

 

Jegyzet

A kilencedik

„Felebarátod feleségét ne kívánd…”

A paráznaság elvetése mellett Isten külön parancsolatban védi meg a házasságot s éppen ez a megkülönböztetés árulja el, mekkora fontosságot tulajdonít neki.

Súlyos terület ez s nagyon bonyolult, már csak azért is, mert két emberen múlik egy olyan egyensúly megteremtése, mely egyedül is nehéz. A házasságban pedig, legalábbis fele részben, egyéni értékeket (lemondást, belső elmélyülést) kell kinek-kinek gyakorolnia – kettesben. Bizony, a kétkezes semmivel se könnyebb a szólista művészeténél.

De ami a házasságot valóban nehézzé teszi, az a vágynak és az emberi szabadságnak különösen nehéz összetételéből adódik. Mikor a jogtalanságokat a finomodó jogrendnek többé-kevésbé sikerült visszaszorítania, körülárkolnia, a házasság védelmében sose elég a csak kívülről való védekezés.

Kilencedik parancsolatával Isten az emberi lélek legrejtettebb homályába hatol le, oda, ahol a vágyak születnek: „…ne kívánd…”. E szó elárulja, hogy ez a bűn olyan, mint a talajvíz. A vágyakozás rejtekéből fakad, s azért is oly nehéz védekezni ellene. Mert gátat csak az ellen emelhetünk, ami kívülről támad. Ami belülről, az ellen egyedül benső, rejtett életünk szintjén védekezhetünk, azon a közös ponton, ahonnét vágyaink fakadnak és ahol akaratunk lakik.

Nem arról van szó, mintha a világot örömre és fájdalomra lehetne osztani. Gyakran hiszik ezt a bűnösök is, mikor a bűnben vélik megtalálni örömüket, s a jók is, amikor a jótól várják boldogulásukat. A bűnös élete éppoly fájdalmas lehet, mint az erényesé. A választóvonal nem itt húzódik, hanem ott, ahol a jó a rossztól elkülönül, vágyaink zónájában.

Hogy mi különbözteti meg a kettőt egymástól? Az egész Evangélium felelet rá. Az erényes élet mindig adott feladataiban él, a jelent fogadja el, azt mélyíti el, változtatja át szabadsággá és békévé. A bűnös vágyakozás viszont mindig mást és mindig többet akar, képzelgő békétlenségeket szül, és erőszakot. A bűn mindent elidegenít, a gyönyört éppúgy, mint a szenvedést. A jó mindenben otthonra talál, s a szenvedésben legkivált. A rossz idegenné és nehézzé teszi a földet, amit az erény gyengéden tart a kezében.

Ezért van, hogy Isten kilencedik parancsolatára nem elegendő elszigetelten tekintenünk, hanem hitünk egészével kell válaszolnunk rá.

A házasságtörés vétke az emberi társadalom lappangó és nyílt fájdalma, nyavalyája, mely bármikor agóniába csaphat át. Másik sajátsága, hogy lényege szerint közösség elleni bűn, amit azonban kinek-kinek magának kell föloldania. E közösségi veszély viszont a felebarát, a másik, az idegen szeretetét követeli meg tőlünk, azt, hogy önmagunk fogalmát, önmagunk iránti érzékenységünket a másikra, a többire, mindenkire kiterjesztve éljük át és csakis így éljük át.

Mint a hamis vágyak orvossága és mint a felebaráti szeretet próbája: így ragyog fel Isten kilencedik parancsolata az evangéliumok egyetemes tükrében.

 

Johanna a máglyán

Paul Claudel oratóriuma valójában azt a drámát idézi, mely Jeanne d’Arc szentté avatási perekor az egyház szívében lejátszódott. Ez a választás egyszerre jelentette Claudel számára a remekművet és az igazságot. Művében a szentség és a zseniális ihlet meredek sugara világítja át a történelem betűit. Kemény fény, dantei világítás. Bűn és szentség középkori, sőt Evangéliumi szókimondással kerül a helyére, ahogy az a középkori misztériumokban volt szokás, vagy ahogy azt a paraszti passiójátékokban tették.

Tudjuk, ebből az utolsó, az egyház szívében felidézett peréből Johanna a szentség fényében került ki, a botrány örök árnyékát borítva méltatlan bíráira. Claudel ihlete végig ide, az „isteni véna lüktetésére” figyel. Így sikerült csodálatos egyszerűséggel fölidéznie a sokrétű történetet anélkül, hogy magyarázkodnia kellett volna, vagy kompromisszumokat kötnie. Ellenkezőleg. A felszín hullámjátékát minél szabadabbra engedte, annál nyilvánvalóbbá vált a felszín alatt a mélység elemi vonulása és még mélyebb békéje, csendje.

A felszín: nemcsak a történelem zavaros hullámait idézi, de különös kavargása a legkülönbözőbb műfajoknak is. Olyan, mint egy bizarrul csipkézett szikla, amit azonban mozdíthatatlan egyensúly tart a lábán. Épp ez a szépsége. S épp ezért valósulhatott meg a merész kísérlet a szegedi szabadtéri színpadon, ahol Claudel patetikus oratóriuma tömegekre méretezett misztériumjáték formájában került színre. Ez a kockázatos „túlterhelés” csak még nyilvánvalóbbá tette a mű kimeríthetetlen belső tartalékait. A színes fölvonulásokat kódexbeli miniatúrákká stilizálta a hatalmas Dóm tér, hogy e keretből kontrasztként, annál vakítóbban tündököljék elő a mű végtelenül egyszerű, napként világító napja, közepében Jeanne d’Arc, a hős és szent alakjával.

Ez volt különben az est másik eseménye. Horváth Teri Johannája a teljesség élményével ajándékozott meg bennünket. A lotaringiai parasztlányt egyszerre idézte fel a maga konkrétságában, s a mű mennyei fényességében. Ahogy azt Claudel írja hősnője történetéről, amit „coutances-i parasztok tájszólásában jegyeztek föl, s az angyalok örök időkre az ég nyelvére fordították”. Az „ég nyelvén” a kiválasztott és megcsalt szegénység, lánglelkű gyermeki hit és tisztaság fuldokolt és dicsőült meg előttünk Horváth Teri átélésében, a legmélyebb szegénység és a legmagasabb elhivatottság, ahogy azt egykor a passiójátékok szereposztása is megkívánta.

 

*

 

Az újszerű rendezés kockázatát, Szinetár Miklós munkáját megérdemelt siker koronázta. S amilyen szerencsésen „felruházta” a rendező a darabot, oly szerencsés volt a dóm beépítése a műbe. Érdemes lenne levonni a kínálkozó tanulságot. Hiszen a teret nem véletlenül, hanem épp tökéletes akusztikájáért választották a szabadtéri játékok színhelyéül. S épp ezt rontja el a tribünerdő, ami a játékok után is lehetetlenné teszi, hogy Közép-Európa egyik legszebb tere érvényesüljön. Mennyivel stílusosabb lenne, ha a közönség egyszerű lócákon ülve, magasított színpadról hallgatná az előadást, természetes délutáni és alkonyati világításban, ahogy a középkori misztériumjátékokat volt szokás előadni tér és dóm zavartalan keretében.

 

Jegyzet

Nehézkedés és kegyelem

1948-ban Nehézkedés és kegyelem címmel páratlan könyvecske látott napvilágot. Szerzője, Simone Weil, akkor már öt éve halott volt. A könyv anyagát Gustave Thibon Simone Weil magánfeljegyzéseiből válogatta össze, ízelítőül szánva a mintegy tíz kötetre terjedő hagyatékból.

Ki volt ez a harmincnégy esztendős lány, aki elhagyva tanári katedráját, marósként dolgozott, s lényegében éhen halt Londonban? T. S. Eliot megrendültségében R. P. Perrin-t idézi válaszul: „Simone Weil zsenijénél csak szentsége volt nagyobb.” (Zsenijénél, mely még Franz Kafka és Jean-Paul Sartre hatását is fölülmúlta a francia értelmiség körében.)

A könyvecske ismertetése reménytelen föladat. Gazdagsága, tömörsége és műfaja: megannyi áthághatatlan akadály. Hosszas fontolgatás után a könyv egy-egy gondolatának közvetlen tolmácsolása és szóhasználatának rövid bemutatása tűnt még a legalkalmasabbnak arra, hogy némi képet nyerhessünk Simone Weil végtelennel érintkező világáról. S még annyit: a könyv bár fejezetekre oszlik, az egyes címek alatt nem összefüggő tanulmányok állnak, hanem - már csak az eleve szemelvényes válogatás miatt is - egymást gyakran egészen távolból keresztező gondolatok. Munkám kizárólag arra szorítkozott, hogy igyekeztem a legszükségesebb fejezetek leghozzáférhetőbb mondatait megtalálni.

 

*

 

A nehézkedésről és a kegyelemről. Simone Weil szerint lelki életünket az anyagi világéhoz hasonló mechanisztikus törvények mozgatják. „Lelki életünk minden természetes folyamata az anyag nehézkedéséhez hasonló törvényeknek enged. Egyedül a kegyelem ismer kivételt.”

A hatás és ellenhatás fizikai törvényének megfelelően természetes lelki életünkben is érvényesül az az elv, hogy jótettünkért jót várunk, s a rajtunk elkövetett rosszat se tudjuk válasz nélkül hagyni. Ez a lelki élet természetes folyamata. Aki lemond erről, vagy akit a külső körülmények megakadályoznak ebben, annak lelkében kínzó, természetellenes üresség támad. Elviselhetetlen állapot. Legtöbben bűnnel vagy bűnös képzelgéssel töltik ki. Egyedül akit a kegyelem segít, tudja elviselni türelemmel a „belső ürességet”, mely lényegében Isten várásának állapota. Idézzük Simone Weil néhány idegávó mondatát a belső üresség elfogadásáról szóló fejezetből:

„Aki nem él mindenkori hatalmával, abban tűrhetetlen üresség támad, ami ellene mond minden természeti törvénynek. Erre egyedül a kegyelem képesíthet.” „A kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet tölti meg.” „Szükségünk, ha valamit adunk, hogy megkapjuk az ellenértékét. Ha mégis lemondunk róla, az üresség szívóhatásához hasonló hiány támad bennünk. Ebbe az ürességbe árad a természetfölötti vigasztalás. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha valóban nem keresünk egyéb orvosságot.” „Aki csak percre megtapasztalja a belső ürességet, az vagy elbukik, vagy elnyeri a természetfölötti kegyelmet. Rettenetes kockázat, de meg kell történnie. Akár a tökéletes reménytelenség árán.”

A szeretetről szól a könyvecske legdúsabb fejezete. A variánsok elhagyásával hadd közvetítsem legalább néhány motívumát:

„A szeretet szegénységünk egyik tanújele. Isten lényegében egyedül önmagát szeretheti: mi meg örökké csak valami mást.”

„Szeretnünk egy idegent, megfordítva annyit tesz, hogy idegenként kell szeretnünk önmagunkat.”

„Isten iránti szeretetünk akkor tiszta, ha bajban és örömben egyként hálásak maradunk.”

„Aki boldog, az ha szeret, osztozni kíván annak boldogtalanságában, akit szeret.”

„Aki boldogtalan, az ha szeret, megelégszik puszta tudásával annak, hogy akit szeret, boldog, anélkül, hogy maga osztozna vagy akárcsak osztozni kívánna e boldogságban.”

„Mindaz, ami hitvány és közönséges bennünk, lázad a tisztaság ellen, s hogy mentse magát, igyekszik beszennyezni mindazt, ami tiszta. Bemocskolni itt annyit tesz, mint: hozzányúlni és megváltoztatni. Mivel a szép épp az, amit nem tudok és nem is akarhatok megváltoztatni. Erre tenni rá kezemet: a szép beszennyezését jelenti.”

„Tisztán csak az szerethet, aki elfogadja és szereti a távolságot, mely a szeretett lénytől elválasztja.”

A bűnről többek közt ezeket írja:

„A bűn monotóniája! Soha semmi új, semmi reális. Minden egyforma képzelgés benne.”

„Bizonyos »erények« a jó lealacsonyított formái, amiért is sokkalta nehezebb megbánni őket, mint a közönséges vétket.” - Ez a különbség a farizeus és a vámos vétke közt.

„A rossz nem a jót gyűlöli, mivel a jót gyűlölni lehetetlen, csupán a jó lefokozott mását. Az, ami kifejezetten ellentéte egy bűnnek, sose lehet valóban jó. Legtöbbször alig különbözik a bűntől. Például: a lopás a magántulajdon bálványozásától; a házasságtörő nő a »tisztes asszonytól«; a spórkassza a tékozlásról, a hazugság az »őszinteségtől«.” Majd:

„A bűn, kilépve belőlünk, mindent megfertőz körülöttünk. Ha ingerültek vagyunk, környezetünk is ingerültté válik. De még gyakrabban föntről lefele: a harag félelmet szül. Egyedül egy tökéletesen tiszta lényhez érve áll meg és alakul át a bűn fájdalommá.” Ez a tisztaság föladata, és az átváltozás csodája: Isten Bárányának üdvtörténeti szerepe a földön. „A gyarló lelkek ezzel szemben a legkisebb szenvedést is (például a betegséget) bűnné alakítják át.” S végezetül: „A sorscsapások nem szülik az emberi nyomorúságot, csupán leleplezik.”

Majd az örömről és fájdalomról: „A kereszténység nagysága, hogy a szenvedésre nem keres természetfeletti orvosságot. Ellenkezőleg. A szenvedés természetfeletti gyakorlására törekszik.” „Az idő és egyedül az idő gyakorol erőszakot. Megkötöz és odavisz, ahová nem akarsz menni.” S ellenpontként: „Az idő sebet ejt: rajta át jut be az örökkévalóság.” „Egyedül az öröm fedi fel a valóság mibenlétét. Ismernünk kell az örömöt, hogy fölismerjük a szenvedésben rejlő realitást. Nagyon kell szeretnünk az életet, hogy a halált még inkább megszerethessük.”

Ezzel elérkeztünk a könyv talán legszebb fejezetéhez: A keresztről.

„A kereszt. A bűn fája élő fa volt, az élet fája halott gerenda. Fa, aminek se levele, se gyümölcse, ami egyedül meredekével ajándékozott meg bennünket.” A kereszt „meredek eseményével”. Mert: „Minden levél és minden gyümölcs erőpazarlás, ha az ember csak emelkedni akar.”

„Hogy fölmérhessük a távolságot Isten és magunk közt. Istennek megfeszített rabszolgaként kellett meghalnia. Mi ugyanis a távolságot igazában csak lefelé érzékeljük. Sokkal egyszerűbben képzeljük bele magunkat a teremtő Isten, mint a megfeszített Krisztus helyébe.”

„Krisztus irántunk való szeretete azonos Istentől való távolságunk mértékével.”

„Isten kereszthalála abban a tényben gyökeredzik, hogy mi magunk tér és idő kényszerének alávetett véges lényként gondolkodunk.”

„Mi azok vagyunk, akik a legmesszebb állnak Istentől, határán annak, ahonnét már egyáltalán nem lehet visszatalálni hozzá! Hogy egy lehessen velünk, Istennek meg kellett szakadnia. Mi vagyunk Isten kereszthalála. Minket szeretni, Isten számára ez a szenvedés. Hogyan is szerethetné szenvedés nélkül a jó a rosszat, amikor még a rossz is szenved a jót szeretve. Isten és ember kölcsönös szeretete kölcsönös szenvedés.”

 

*

 

Simone Weil stilisztának, költőnek és gondolkodónak egyaránt kitűnő. Ami bennem azonban a legértékesebb, az felette van mindezeknek. Művét az életszentség, a valóság formálta páratlanul súlyossá és kristályosan áttetszővé. Befejezésül álljon itt egy följegyzés, mely méltán lehetne önarcképe.

„Vér a havon. A bűn és az ártatlanság képe. Hogy a bűn maga is megtisztuljon, az csakis egy ártatlan szenvedés árán lehetséges. Aki ártatlanul szenved, a megváltás fényét árasztja a rosszra. Élő képmása az ártatlan Istennek.” És valósággal kiáltva: „Boldog ártatlanság! Véghetetlenül drága holmi, de nagyon is törékeny, bizonytalan és mulandó. Almafavirág… Ártatlannak lenni annyi, mint magunkra venni a világ súlyát. És eldobni minden ellensúlyt.”

 

*

 

Simone Weil nem a nyilvánosság számára írt. Lehetetlen őt be nem fogadnunk.

 

(Gépirat)

Jegyzet

A figyelem megszenteléséről

„Az imádság lelke a figyelem.” Ezzel az egyszerű mondattal kezdi Simone Weil megragadóan szép tanulmányát a figyelem megszenteléséről. Majd az imáról rögtön áttérve a tanulásra: „A tanulásnak természetesen megvan a maga saját haszna; ez azonban csak másodrendű haszon.” Viszont minden gyakorlat, amit figyelmünk kiművelésére fordítunk, minden esetben elsőrendű fontosságú.

Imádságnál és tanulásnál más-más módon, de mindig a lélek, a szellem éber és tiszta figyelme a döntő. „Ha valóban odaadó figyelemmel igyekszünk megoldani egy geometriai problémát, és egy óra múltával is ugyanott tartunk, egy másik, titokzatos dimenzióban mégis percről percre előbbre haladtunk. Anélkül hogy észlelnénk, hogy tudomásul vennénk, a látszatra hiábavaló törekvés percről percre nagyobb világosságot támasztott bennünk. Gyümölcsét azonban csak később, az imádságban nyerjük el. Természetesen erőfeszítésünk a tanulmányok terén is meghozza egyszer a maga gyümölcsét, mint ráadást, aminek esetleg épp semmi köze a matematikához.” De hogy az imában elnyerjük figyelmünk jutalmát, afelől „legkisebb kételyünk se lehet”.

Ha esztendők igyekezete látszatra semmi eredménnyel nem jár, egy váratlan napon – s talán egészen más forrásból – hirtelen mégis világosság támad bennünk. „A hiábavaló igyekezet, mellyel az arsi plébános hosszú és gyötrelmes esztendőkön át küszködött a latinnal, egy napon gazdag termést hozott számára, s épp a fölismerés világosságát, mellyel gyónóinak szavai, sőt hallgatása mögé látva, lelkük gyökeréig hatolt.”

Ez az érem egyik oldala. A másik – s tulajdonképpen ez is az igazi figyelem műve – a munkánkkal való őszinte, tárgyilagos és alázatos viszonyunk. Hibáink, olykor talán ostobaságunk józan felismerése és elemzése az alázat legkitűnőbb iskolája. „Igen, bizonyos értelemben ostobaságunk látványa még bűneink beismerésénél is fontosabb. A bűn tudatosításához könnyen egyfajta kérkedés is párosul. Ha ellenben pillantásunkat egy elrontott iskolai dolgozatra szegezzük, akkor ellenállhatatlan súllyal kell tudomásul vennünk, hogy nagyon is közepes lények vagyunk. És ennél nincs kívánatosabb tanulság számunkra.”

„Ha e két feltételt maradéktalanul teljesítjük” – tehát figyelmesek és alázatosak vagyunk, s a kis tanulmány először itt üt szíven –, „úgy a tanulás kétségtelenül éppoly jó út az életszentséghez, mint bármely másik út.”

De milyen is magának a figyelemnek a természete?

„Legtöbbször a figyelmet holmi izommunkával tévesztik össze. Ha azt mondjuk: »Most pedig ide figyeljetek!«, láthatjuk hogy a gyerekek homlokukat ráncolják, visszafojtják lélegzetüket, megfeszítik izmaikat. Ha két perc múlva számon kérjük tőlük, mire is figyeltek, szót se tudnak felelni. Egyáltalán semmire se ügyeltek: semmire se figyeltek, csupán izmaikat tornáztatták.”

A testi munkával szemben a „megfeszített akarat” itt nem sokat számít. „Csupán a vágyódás táplálhatja figyelmünket, aminek viszont kedv és öröm kell hogy kísérője legyen. Értelmünk ereje is egyedül az örömben növekedhet és hozhat gyümölcsöt.” A tanulásnak az öröm a levegője és lélegzetvétele.

„Húsz perc odaadó figyelem minden fáradság nélkül – többet ér, mint háromórás homlokráncoló, nekikeseredett szorgalom, mely a kötelességteljesítés önelégült érzésével jelenti ki: »most aztán alaposan dolgoztam«.”

De a könnyed, örömteli és odaadó figyelem, ha csak húszperces is, valójában mégis sokkalta nehezebb. „Van valami a lelkünkben, ami a valódi figyelemnek sokkalta inkább ellene szegül, mint testünk a fáradságnak. Ez a valami sokkalta közelebb van a rosszhoz, mint maga a testünk. Ezért valahányszor valóban figyelmesek vagyunk, egyúttal valami rosszat is megsemmisítettünk magunkban.”

Odaadással tele figyelem: ez az egyedüli valóságos figyelem. De ebben benne van az is, hogy a valódi figyelem telve várakozással, hogy semmiféle türelmetlenség nincs benne. Fölméri a problémát, de sose akar elébe vágni a megoldásnak. Kívánjuk megoldani a feladatot, minden ízében tudatosítjuk magunkban és – várunk. Fülelünk a megoldásra. Akár a szolga, aki „mialatt ura ünnepségbe ment, otthon virraszt és a kopogtatásra les, hogy azonnal ajtót nyithasson. Akkor az úr e szolgáját asztalhoz ülteti majd, és maga fogja neki az ételt fölhordani”.

De a figyelem nemcsak az istenszeretetnek lényeges magatartása. A felebaráti szeretet is ugyanebből az anyagból való. A bajba jutottnak semmire sincs nagyobb szüksége a világon, mint „olyan felebarátra, ki képes neki szentelni figyelmét. Ez a képesség, odafigyelni egy elesettre, nagyon ritka és nagyon nehéz valami; csaknem csoda; sőt valóságos csoda. Csaknem mindenki, aki azt hiszi, hogy képes rá, tévedésben él. Az érzelmek melege, a szív készsége, a részvét – mindez még nem elég.” Ide az kell, de az elengedhetetlenül, hogy bizonyos pillantásunk legyen az elesettek számára.

„Ez a pillantás mindenekfelett figyelmes pillantás, amiért is a lélek tökéletesen kiüríti önmagát, hogy azt a másik lényt, akit szemlél, úgy, ahogy van, teljes valóságában magába fogadhassa. S az ilyen pillantásra egyedül az képes, akinek valódi a figyelme.”

Följegyzését a valódi figyelem szerepéről, sorsáról és küldetéséről Simone Weil a földbe rejtett kincs hasonlatával zárja. „Érdemes érte mindenünket áruba bocsátanunk, semmit se tartva meg magunknak, hogy szert tehessünk rá.”

 

Jegyzet

Nagyvárosi legenda

A kisfiú, aki ennek a legendának a hőse, nem több ötévesnél. Öt év nem sok idő, s gyakorlatban azt jelenti, hogy a kisfiú alig élt még. A város, melynek lakosa, tetszés szerint sok száz város bármelyike lehet: Párizs, London, Berlin vagy Koppenhága. Nagy város, annyi bizonyos. Valóságos kőerdő. Ezer tornya, tetője, kéménye, kupolája kifogyhatatlanul mintázza az eget. Széles útjain több sorban futnak az autók, az emeletes autóbuszok, ezek a csendesen guruló, engedelmes nyájak. Kék, zöld, sárga, piros! – mindenünnen színek és színek lepik el a kisfiút, ahogy megindul, bámész szemekkel halad előre a forgatagban. De nem is kell mennie, akár meg is állhat: akár egy varázslatban, maga a város jön-megy körülötte, testetlenül és mégis hatalmasan.

Csupa hívás ez a nyári délelőtt. A kisfiú talán meg is állna és visszafordulna még idejében, még mielőtt eltévedne, de akkor meg egy szép, hosszú, fekete rácskerítéshez ért, s nem tudja többé levenni a szemét róla. A kerítés meg, mintha csak kézen fogva vezetné, viszi-viszi ellenállhatatlanul előre az ismeretlenbe! A rács mögött csodálatos kert zöldell, tűzpiros merev virágokkal az utak két oldalán; a fekete rácsközökben kétszeresen ragyog a nap, vakít a kék ég. Aztán megint egy sor hatalmas ház, gyönyörű sárga réztáblákkal a kapuk alatt. Itt, az árnyékos házak tövében már valóban megállna, de most meg a túlsó oldalról közelítenek feléje idáig még sose látott szépségű boltocskák, ismeretlen játékokkal tele kirakatok.

Menni kell hát tovább! A kis vándor az ámulattól fáradtan, álmodó szemekkel lépked előre a forgatagban, egyre messzebb kerülve otthonuktól, ahol ismerik és nevén szólítják őt.

Utoljára tágas rakpartra ér, s hirtelen kitágul felette az ég. A folyam felől szellő fújdogál, s szelíden lebegteti a sokszínű zászlócskákat, miket hosszú drótra fűzve a víz fölé húzott ki valaki. A túlsó parton jámbor hegy magasodik, hatalmas sziklákkal és árnyékfoltokkal az oldalán. Ide, erre a hegyre kellene följutnia. Ott, ott olyan boldog és hatalmas lenne, mint még soha idáig! Lüktet a szíve, miközben átkel a merész, tornyos vashídon. De amikor a korlát alatt a mélybe néz, hirtelen megijed, olyan sebes és mély, feneketlenül mély a lába alatt a folyam sodrása. Egyszeriben fölébred, visszafordul s a szíve megtelik irtóztató rémülettel. Egyszerre, egyetlen pillanatban éli át az utat, mit félálomban tett meg idáig. Eltévedt! Soha többé nem jut haza innét!

 

*

 

Késő délután van, holtfáradt, mikor az első, régről ismerős házat fölfedezi. Ezt a házat, ezt a pillanatot soha többé nem fogja elfelejteni, amíg él, emlékezni fog rá.

Pedig nincs benne semmi különös. Az ég sárgán és nyugodtan ragyog a szürke palatető felett, de mintha maga az ég is, a ragyogás is kissé poros és fáradt volna. A tető alatt kacskaringós oromdísz, sárga meg piros, meg fakókék porcelánból: gyümölcsöstál, két oldalán két pávaszépségű madárral.

A háznak három emelete van, s három sor ablaka. Az ablakokon félig leeresztve a redőny, de még így is érezni, hogy szinte pihegnek a melegtől, a forró naptól, mely mostanáig szembe sütötte, szabadon verte a homlokzatot. Középen a nyitott erkélyajtó is befüggönyözve áll, s a vasrácsos kis kőerkélyen teremtett lelket se látni.

Igen, ez a ház megint ismerős végre! A kisfiúnak megállnak a könnyei, s oly elragadtatással nézi ezt a napsütötte csöndes házat, mintha az örökkévalóság partján állna.

Hazatalált.

 

*

 

Azt már azonban nem tudja, hogy a ház öreg gazdája épp halálán van a lefüggönyözött erkélyajtó mögötti szobában.

Ide, az elsötétített falak közé nem süt be a nyári ragyogás; félhomály van, csönd és különös üresség.

Pedig szép és gazdag a szoba. A falakat selymes tapéta fedi, és sok-sok kép és tükör, szomorúan csillogó ezüstkeret. A sarokban méltóságteljes falióra ketyeg, s egy asztalkán finom kis aranyóra; egyszerre két óra is ellenőrzi egymást és a múló időt.

De az idő csak kicsúszik kezükből, párnájára hanyatló gazdájuk keze közül. Öreg szíve még rebben néhányat, s végképp megáll az örökkévalóságba áttűnő nyári délutánban.

 

*

 

A kisfiú lent az aszfalton még mindig a házat bámulja. Ő se tud semmit a halottról, s a halott se tud semmit őróla. „Tiszta véletlen”, hogy épp most talált a kisfiú is haza, állt meg a ház előtt, mely épp ebben a pillanatban vált gazdátlanná.

Áll a kisfiú, s a halott szív, s az öreg ház is áll az időtlen napsütésben. Ugyan ki ismeri, ki tartja az ilyen pillanatokat számon? E néma, különös őrségváltás pillanatait?

Mert valami ilyesmi történik itten. S ha senki se tudja, akkor is megtörténik.

Persze a járókelők mit se sejtenek belőle. S ha most bárki idevalósi polgárt megkérdezne valaki, ugyan kié ez a szép emeletes sarokház, gondolkodás nélkül felelné a halott gazda nevét. Pedig a ház most egyedül a kisfiúé: azé a szelíd, ámuló, boldog pillantásé, mely alig érintve a falakat a két pávaszépségű madárra tapad.

 

A tékozló szív

François Mauriac Thérèse Desqueyroux című regényének filmváltozata. A forgatókönyvet maga Mauriac írta Claude Mauriac társaságában. A film azonban mégse váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Pedig az operatőr kitűnő munkát végzett, s Emmanuele Riva alakítása is hű és tökéletes. A ház, a vidék: valóban a regény Argelouse-a, erdőivel, mocsaraival, elemi erejével és nyomasztó magányával. S a film Thérèse-e is valóban Mauriac hősnője, „fekete angyala”, kit az író oly megrendült szívvel szeretett. S mégis, a filmből hiányzik a regénynek talán legmélyebb eleme, a regényíró végig tartózkodó, de annál mélyebb hite.

Nem a hűséggel van a baj (a film szinte túlzottan is tapad a regényhez), nem a szószerintiséggel, hanem inkább a műfajjal. A film lehetőségei, úgy látszik, merőben különböznek az irodalométól. Példaképp hadd idézek egy jelenetet, mit a regény nélkül nem is lehet megérteni.

Úrnapi körmenet. Thérèse, aki szabadgondolkodó családban nőtt fel, az ablak mögül les ki az utcára. A monstrancia körül néhány gyerek, s szinte egyetlen férfi, Thérèse férje. S a kép mögött halljuk Thérèse hangját: – Ekkor gyűlöltem meg őt igazán. Az emberek megbújtak a házakban, hogy ne kelljen letérdelniök vagy kalapot emelniök.

A regényben ugyanez a rész: „A városka rövid időre kiürült, mintha vadállatot vezettek volna végig az utcán, és nem egy bárányt… Az emberek eltűntek, hogy ne kelljen kalapot emelniök, vagy térdet hajtaniok… Thérèse megleste a plébánost, aki félig csukott szemekkel ment elöl, két kezében tartva azt a különös valamit. Ajkai mozogtak: kihez beszélt oly szenvedő arccal? S közvetlenül mögötte Bernard »híven teljesítve kötelességét«.”

Tévedés ne essék: Mauriac hite egyetlenegyszer se jelenik meg közvetlenül ebben a sötétben kínlódó, tapogatózó regényben, s ha fölbukkan, akkor is csak közvetve, a fentebb idézett formában. Viszont a filmből épp ez a tartózkodva jelen levő hit és költészet veszett el. Persze Mauriac zsenialitása épp abban rejlett, hogy maradéktalanul beöltözött hőseibe, „megtestesült” bennük, másképp hogyan is járhatta volna végig velük éjszakájukat? Épp művészete és hite tette lehetővé számára ezt az alászállást, ameddig a kisebb hit és kisebb tehetség már nem merészkedik, s nem állhatja meg, hogy valami mentő szót közbe ne vessen. Ez rendjén van. Egészen másvalami azonban az a „könyörtelen költészet”, amivel szeretve-tartózkodva, negatív formaként, de annál forróbban, hűségesebben tapad hőseire zseniális figyelme. Ezt a költészetet elhagyni, ez már bizony súlyos veszteség. Az úrnapi körmenet enélkül tarthatatlan epizód marad, s nem az elhagyatottságnak az az (egyelőre) fonákul felismert képe, ami mintegy előre vetíti Thérèse elhagyatottságát, gyilkos tettének elkövetése után. Vajon valaha is meg fogja érteni Thérèse ennek a báránynak a magányát?

Enélkül a különösen, jellegzetesen mauriaci „kérdőjel-költészet” nélkül, sajnos, a mű jobbik része marad ki a filmből. Időnként így is magukkal ragadnak a képsorok, egy-egy mondat, Riva egyszerre gazdag s kifosztott arca, de a remekmű döbbenetéig nem jutunk el.

 

Jegyzet

A tizedik

„Se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad.”

Istennek ez az ószövetségi tiltása minimalista törvénynek tűnik Jézus radikális hívása mellett: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid vagyon, és oszd el a szegényeknek, és kincsed leszen a mennyekben, és jer, és kövess engem.” Jézusnak e mondata oly tökéletesen új viszonyulást követel mindenhez, hogy szinte felér egy új teremtéssel. Aki eleget tud tenni ennek a hívásnak: új földön találja magát, új égbolttal a feje felett. Új kozmoszban, új törvények között.

Hogy függ hát össze e két mondat, az ószövetségi és újszövetségi? Az egyes dolgokhoz és a teremtéshez való birtokviszonyunkban.

Hogy a teremtés a szeretet műve, azt leginkább az ajándékozás jelentéséből érthetjük meg. Mert mit is jelképez tulajdonképp az ajándék annak részéről, aki adja? A valódi ajándék lényegében önmagunk egy darabja, s önmagunkból való „darabka lemondásunkat” szimbolizálja annak javára, akit megajándékozunk vele. Viszont mivel fogadhatja el méltóképp a valódi ajándékot valaki? Azzal, ha elfogadva, rögtön ő maga is lemond róla, ami annyit jelent: hogy nem az ajándékért hálás, hanem az önzetlen szeretetre ő maga is önzetlen és ingyenes szeretettel felel. Az ajándéknak ez az önzetlen és ingyenes adása-fogadása egyetlen igazi módja az ajándékozásnak, s lényegében a szeretet gesztusa, amiben a fogható ajándék csupán jelképe, szimbóluma a cselekvő szeretetnek. Enélkül nincs is ajándékozás, s ha igen, jobb lett volna meg se történnie.

E példa bevilágít Isten teremtésének és benne a mi életünknek evangéliumi lényegébe. A teremtést mint Isten szerelmének jelképét kell fogadnunk, s mint a valódi megajándékozottnak: a lemondás önzetlen szeretetével kell igyekeznünk válaszolni rá. Aki viszont e hívásnak megfelel: máris részesül abban az új földben és égben, amiről a Jelenések könyve beszél, s melynek minden egyes kockája ebből az anyagból, Isten és ember kölcsönös szeretetéből épül majd.

A birtoklásnak ez az új törvénye előbb teljes lemondást követel, de ezzel egy időben, magasabb szinten s már itt a földön is, teljes birtoklást jelent. Le kell mondanunk a görcsösen szorongatott részről, hogy ölünkbe hulljon az egész. Jézus a világnak szeretetből való birtoklását követeli tőlünk, ami azonos a teljes birtoklással. „Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet.” Ez nem paradoxon, hanem az egyedüli realitás. Egyedül az önzetlen szeretet kezében valóság a valóság, mint a szeretet fogható jele, legyen szó bármiről, testi munkáról vagy akár egy költeményről.

Az életnek ilyen önzetlen birtoklásával lényegében a teremtés lényege, maga az isteni szeretet realizálódik. A tizedik parancsolattól idáig végtelen hosszú az út. Az egyik puszta tiltás, a másik tündöklő pozitívum. Minél inkább előre halad valaki a tökéletesedés útján, figyelme annál inkább tevődik át az Evangélium fogalmazta szavakra.

Vajon hol tartunk ezen a hosszú-hosszú úton? Melyik önámító formulánánál? Melyik szofizmánál? Melyik kibúvónál, farizeuskodó öncsalásnál? Pedig ez az a keskeny út, amiről a Biblia beszél. Az egyetlen út. És ezt a keskeny utat senki se teheti meg kerülő úton, átvágva a szomszédos széles mezőkön. Azok a mezők máshová vezetnek.

 

Szeretet és gyűlölet

A szeretet egyetemes. A keresztény szeretet ismeri ugyan a hierarchiát, a fokozatosságot, de nem ismeri a kivételt, s lényegében a szeretet hierarchiája is minden fokozaton épp nem a szeretet adagolását, hanem növekedését, tökéletesítését szolgálja. Ha tehát megköveteli is a hierarchiát, végül épp ezzel a határok egybemosását, föloldását teszi lehetővé a legönzetlenebb szeretet, Isten szeretetének mindent megolvasztó fényében.

De a szeretet egyetemessége fordítva is érvényes, s annyit jelent, hogy mindenkiben és mindenben igyekeznünk kell az „egészet” megpillantanunk, az egyetemeset fölismernünk és szeretnünk. Hiszen szeretni talán nem is jelent egyebet, mint a részletben fölismerni az egészet, a mindenség megrendítő jelenlétét, a teljesség jelenlétét, amit nem lehet nem szeretni, aminek valósága elől lehetetlen kitérni.

Ami a nevelés kérdését illeti, nyilvánvaló, hogy itt egyedül a szeretetre való nevelésről lehet szó, hiszen gyűlölni is – hogy ezt a szót használjuk – csak annak van joga, aki helyesen és valóban szeret. Ez következik a dolgok természetéből, abból, hogy a szeretet tárgya mindenkor pozitív. Amennyire értelmes tehát az egyetemes szeretetre való törekvés, annyira értelmetlen lenne az egyetemes gyűlöletre való nevelés, amiből az is világosan kitűnik, hogy szeretet s gyűlölet nem azonos rangú, még egymással nem is szembe állítható, egyszintű fogalmak. Egyenértékű kezelésük a legmegfontoltabb fönntartásokkal is: zűrzavart, lappangó nihilizmust, életgyűlöletet eredményez.

Szeretet, valóság, élet: egymásba kapcsolódó, egymás ellen kijátszhatatlan realitások. Bűnre hajló természetünk azonban valamennyiünket könnyen a gyűlölet, a nihil, az életellenes képzelgések lejtőjére sodorhat. Kegyelemre és örökös erőfeszítésre van szükségünk, hogy a szeretet lényegét megismerjük, iskoláját kijárjuk. Ki minél igazabban szeret, annál pontosabb képet kap a gyűlölet értelméről és szerepéről is. De fordítva: aki a gyűlölet útján indul el, soha nem fog a szeretet természetéről egy árva betűt megsejteni.

A világ nem azonos Istennel, csupán teremtménye Istennek, ezért jelenhetett meg benne a bűn, a szeretet hiánya, ez a sötét és nyomasztó árnyék. A keresztény „gyűlölet” tehát a bűnt és a hiányt gyűlöli, s ebben az értelemben a keresztény „gyűlölet” maga is – szeretetet jelent, méghozzá lángoló szeretetet, s nem is jelenthet mást. Egyedül ez a „gyűlölet” lehet igazságos.

Ezért vallja az Evangélium, hogy az egyetlen törvény a szeretet, amiben minden törvény benne foglaltatik. Ez azonban épp nem elmosását jelenti a problémának. Van-e súlyosabb annál, mint amikor valakinek az élő szeretet néz a szeme közé? És van-e tisztítóbb és nevelőbb a szeretet pillantásánál?

 

Az első öt titokról

Az örvendetes olvasónak mind az öt „titka” a megtestesülés köré csoportosul. Akit te, Szent Szűz… Jézus neve még egyszer sem szerepel, mégis mind az öt titok róla szól, az öt „Akit” és a Szent Szűz személyének foglalatában. Mária életében az alázatnak e tartózkodó szépsége a legszembetűnőbb. Mint az igazán nemes foglalat se takar el semmit a beléje helyezett gyémántból, élő monstranciaként keretezi Mária élete Jézusét.

AKIT TE, SZENT SZŰZ, A SZENTLÉLEKTŐL FOGANTÁL. Mária ölébe fogadja Jézust, mint ahogy még egyszer ölébe veszi majd a kereszt alatt. Jézus megtestesülése nemcsak a megváltásnak, de a világ teremtésének is centrális ténye: ugyanannak a szeretetnek a gesztusa. „Csak abban hiszek, amit megérintek – vallja Mauriac –, csak abban, amit látok, ami megtestesül bennem, ezért hiszek Krisztusban. Minden olyan törekvés, mely csökkenteni próbálja a benne megnyilatkozó emberit, ellenemre van, s innét ered, hogy a győztes és királyi Messiás-képnél szívem inkább vonzódik ahhoz a meggyötört és alázatos emberhez, akit Rembrandt képén felismernek az emmauszi férfiak, amikor megtöri a kenyeret, s aki nem más, mint a mi sebekkel borított testvérünk, a mi Istenünk.” A teremtő Isten csak a megtestesüléssel lett egészen a mienk.

AKIT TE, SZENT SZŰZ, ERZSÉBETET LÁTOGATVÁN HORDOZTÁL. Hordoztad, mint majd egykor ő a keresztet. Örvendetes és fájdalmas a megváltás folyamatában mindig egyet jelent, s örömöt és fájdalmat egyként engedelmesen viselni csak tökéletes ártatlanság képes. Ahogy itt történt: az ártatlan Istent egy tökéletesen ártatlan ember hordozta a szíve alatt. Csak ő hordhatta ki e terhet. Egyedül ő lehetett boldog e teher alatt.

AKIT TE, SZENT SZŰZ, A VILÁGRA SZÜLTÉL. Tudjuk, a három királyok térdre hullottak a kisded előtt. S azóta, kétezer év óta tart e hullám, e térdhajtás. Enélkül – s ismét Mauriacot kell idéznem – én magam se ereszkedtem volna soha térdre.

Mert a megtestesült Isten is maga a térdre ereszkedett Isten. A megtestesült Istennel csak alázatban találkozunk. A mindenségnek az alázat a legfőbb morális formája.

AKIT TE, SZENT SZŰZ, A TEMPLOMBAN BEMUTATTÁL. Mária e cselekedete nem hagyományos cselekedet, hanem a töretlen folyamatosság gesztusa. A Fiú bemutatása az Atyának: az áldozat felajánlása – mely a keresztfán fejeződik be. A mítoszban Zeusz ledöntötte Kronoszt, de a valódi Fiú egyedül a szeretett Fiú lehet a szerető Atya oltárán. És Mária is, ha csak egyetlen árnyék van rajta, nem mutatja be Jézusát a templomban; riadtan rejti el Atyjától, kitérve az isteni szeretet feneketlen következményei elől.

AKIT TE, SZENT SZŰZ, A TEMPLOMBAN MEGTALÁLTÁL. Ismerjük Mária aggodalmát, ami nélkül nem is volna valódi ember talán. De ez a „rebbenése” elárulja őt. S e „rebbenés” bőségesen árulkodik arról is, mit szenvedhetett némán a kereszt alatt. Szeplőtelensége épphogy nem mentette ki őt az emberi természet kényszeréből, sőt ezerszeresen fölfokozta azt benne, ahogy az ártatlan gyermekek is sokszoros érzékenységgel reagálnak a világra, s ahogy Jézus isteni ártatlansága is maga volt a végtelenül nyitott, kiszolgáltatott emberi érzékenység a világ felé.

Jézus magára vállalt minden emberit, egyedül azt utasította vissza, ami küldetése útjában állt. Ezért akasztja meg Mária aggodalmát is, aki a gyermek Jézust elveszti, s megtalálja a templomban. Mária még örvendezik azon, hogy megtalálja Jézusát, de hirtelen elhallgat. Jézus szokatlan szava mintha valami másra készítené elő nagyon is emberi szívét?

 

Jegyzet

A középső öt titokról

A fájdalmas olvasó valamennyi titka Jézus testi szenvedéséről szól: ahogy később Tamás apostol öt ujja érintette a föltámadt Krisztus sebét. Ez a mi bizonyságunk arról, hogy valóban ember volt, és valóban Isten, a mi Istenünk, a mi „sebektől borított testvérünk”.

AKI ÉRETTÜNK VÉRREL VEREJTÉKEZETT. Miattunk és érettünk. Az ártatlan Isten végső sorsa nem lehetett köztünk más, mint a tökéletes elhagyatottság. Az Olajfák hegye: Isten éjszakája. Hogy milyen lehetett ez az éjszaka, arról senki teremtmény nem tudhat. Az angyal se, aki leszállt hozzá, a tanítványok se, akiket fölrázott.

AKIT ÉRETTÜNK MEGOSTOROZTAK. A jelenet Isten és ember viszonyának gyötrelmes szimbóluma. Valami tökéletesen fordított történik itt Isten és közöttünk. Ennyire súlyos és fonák realitás lenne a bűn? Hogy a Fiúnak vérző bárányként kellett kínlódnia? Az elhagyatott Isten után a kiszolgáltatott Isten mindennél mélyebb bepillantást enged Isten erejének és szeretetének természetébe.

AKIT ÉRETTÜNK TÖVISSEL KORONÁZTAK. Félő, hogy megszoktuk e látványt. Azonban nem is az érzelem itt a fontos. Hiszen a fehér ostya, a kenyér színe mögé rejtőzve maga Jézus se érzelmi fontosságát hangsúlyozza szenvedésének. Egyszerűen tudnunk kell, kitörölhetetlenül, akaratunk és cselekvéseink mélyén tudnunk kell róla, hogy megtörtént. Mint ahogy velünk is megtörténik majd, ha előbb nem, agóniánkban. A fájdalom végletes megjelenésekor az érzelmek megszűnnek, s nincs semmi más, csak a fájdalom. E senki földje is azon helyek között szerepel, melyeket Isten a velünk való találkozás helyéül választott.

Mi akkor „királlyá koronáztuk” őt. S valóban királyunkká koronáztuk.

AKI ÉRETTÜNK A KERESZTET HORDOZTA. Még mindig nem a vég. Az élő fa már meghalt, hogy kereszt lehessen a vállán. Most neki kell a kereszthez hasonulnia, vérző és törött „tárggyá” válnia, mitől még a részvét is visszaretten. Ez az igazság. Jézus szenvedése nem patetikus szenvedés volt a világszínház csúcsán, hanem a kopár kín maga a világ elhagyott zugában (ahogy a szenvedés helye mindig a legfélreesőbb hely: egy kórházi ágy, egy vizes párna). Nyomora csak ezzel válhatott a „legértelmesebb” emberi nyomorúságok értelmévé és titkává.

AKIT ÉRETTÜNK KERESZTRE FESZÍTETTEK. A kereszttel „megtörtént”, aminek meg kellett történnie. E titoknak egyedül halálunkkal érhetünk közelébe.

Életében Jézus egy volt velünk, mégis minden gesztusával kivált közülünk. Utolsó kiáltása azonban semmiben se különbözött bárki halálától. Minden emberi torokból így szakad ki az utolsó formátlan levegő. A százados ekkor rendül meg először szívében. „Ez valóban a mi vérrel borított testvérünk volt. A mi Istenünk.”

 

Jegyzet

A dicsőséges olvasó

A befejező öt titok úgy tűnik, mintha tőlünk a legmesszebb állana. A megtestesülésben Isten közénk jött; a nagy találkozás végkifejletében meg mintha elhagyna minket… Igaz ez?

AKI HALOTTAIBÓL FÖLTÁMADOTT. Halálunkat halta, „elvesztette életét”, hogy megnyerje számunkra az örök életet. Jézus nem elhagyott bennünket, hanem épp ellenkezőleg: halálával előkészítette számunkra az örök találkozót. Ezentúl mindig velünk lesz. Emmauszban, Róma határában, halálunkban és halálunkon túl. A halál hidegét emberi melegével járja át. Agóniánk bármily mélységekbe vezet is, előttünk járt, az ő nyomaival találkozunk, történjék bármi is velünk.

AKI A MENNYEKBE FÖLMENT. Kivételes megdicsőülésével is lényegében valamennyiünk útját készítette elő. Távozása épp nem elidegenülést jelent, hanem a test megszentelését: emberségünk, emberi voltunk örök lehetőségének kibontását. A végítélet Jézusa mennybemenetelével mintha az ítéletben megdicsőült emberiség sorsát is magára öltötte volna, nemcsak az egyes ember, hanem az egész emberi történelem inkarnációjaként…

AKI NEKÜNK A SZENTLELKET ELKÜLDÖTTE. Az öt titok közül kétségtelenül ez tűnik a „legelvontabbnak”. Pedig épp nem az. A megtestesülés csodája után a Szentlélek eljövetele és működése a keresztény élet természetének lényegébe világít bele. A keresztény valóság elsősorban lelki valóság, a keresztény cselekvés elsősorban lelki cselekedet. Az inkarnáció megtörténte után a harmadik isteni személy eljövetele az embert Isten legmélyebb teljességébe avatja be. A teremtés és a megtestesülés után az öröklét polgárjogát a Szentlélek ereje ruházta ránk.

Az ő jelenléte a legtündöklőbb és a legláthatatlanabb. Az ő elárulása mégis a legsúlyosabb árulás, mivel a lélek legbensőbb cselekedetéből fakad.

A múltban először az Atya nevét ismertük meg. Jelenünk mintha a Fiú nevéhez fűződne. S a Szentléleké mintha a jövőn át érkezne hozzánk.

Az időből ő vezet át bennünket az öröklétbe.

AKI TÉGED, SZENT SZŰZ, A MENNYBE FÖLVETT. Jézus mennybemenetele mintha megtestesülésének tükörképe volna. De nem kevésbé Mária mennybevétele. Amilyen lehetséges és amennyire titokzatos volt a megtestesülés, éppoly titokzatos, de éppoly mélyen igaz volt Jézus és Mária távozása a földről. Mert nem a test idegen Istentől és a mennyországtól, hanem a bűn, és egyedül a bűn.

AKI TÉGED, SZENT SZŰZ, A MENNYEKBEN MEGKORONÁZOTT. Jézus e cselekedete az öröklét küszöbén már-már elvész szemünk elől a megdicsőülés ragyogásában. Az angyali üdvözlet fényessége után ez ugyanaz a fény, mely Isten közvetlen közelségének a jele. Se szemünk, se értelmünk e küszöbön nem juthat tovább. De ezt még láthatjuk, Mária koronáját, mely lehet, hogy Jézus töviskoszorújával azonos. Csakhogy ami itt tövis volt, az a mennyekben az ártatlanság megdicsőülését szimbolizálja.

Ahogy az első titokban, Mária most, az utolsóban is térden áll. Alázatosan, ahogy valaha az alázat Istenét fogadta magába.

 

*

 

Igen, mindazok, akik elfogadják Istent, Isten is magáénak fogadja azokat.

 

Jegyzet

A város és a délibáb

Rónay György új kötete, A város és a délibáb nemcsak új kötet, de egy-két régi vers beépítésével válogatott kötet is. Az új mellett hangsúlyozottan érvényesül benne mindaz, amit a költő költészete piros fonalaként tart számon. Kép és önarckép egyszerre, s költő és kritikus számára kínálkozó alkalom összegezésre és számadásra.

Rónay „tiszta költő”, azaz mindig a költészet tiszta eszközeivel közelít ihletéhez és olvasóihoz, tartásában azonban élesen fölismerhető a tanító, a közvetítő, a mester mindig tartózkodó, de mindig határozott gesztusa. Ez teszi formaművésszé: a közvetítés gondja és pátosza, ami formaművészetének sajátos „dombormű” jelleget kölcsönöz. Enélkül a „szemléltető szépség” nélkül számára nincs vers, és valóban, költészete mindig tiszta és végleges felületet mutat az olvasó felé. A remeklés épp ezért nála mindig beljebb, a forma alatti, ellenőrizhetetlenebb rétegekben dől el, mikor a forma alatt a vers hirtelen megolvad. Ellentéteként az „orfikus” költőnek, kinek a verse akkor sikerül, mikor a formátlan és forró magma hirtelen verssé, kifejezéssé merevül a fölismerés hűvösebb szférájában. Rónaynál – paradox módon – a vers akkor igazán meggyőző, közvetítő pátosza akkor igazán mesteri, mikor a közvetítés lázában megfeledkezik küldetéséről. Amikor a „dombormű” forró és párás lesz.

Van Kierkegaard-nak egy gyönyörű tanulmánya Ábrahámról. Ebben írja, hogy egyedül a szent merészel egyedül maradni Istenével, a hős és a tanító, bármily magányos is, igazával mindig a kollektivitáshoz, az etikus szinthez fellebbez. És a költő? A költő nyilván a kettő közt áll: kettősségében van küldetése szépsége és sajátos tragikuma.

Rónay például soha nem tudja elveszteni mesteri, formaművész tartását. Olykor kísérletet tesz, hogy megszökjön „hűvös” küldetése elől, de azt hiszem, ez a direkt szökés tévedés. A megváltás számára, amikor kettőzött szenvedéllyel vállalja, amit amúgy is sorsul kapott: „a hidegséget”, a tökélyt, a közvetítő szerepet. „Hidegsége” ilyenkor tűzbe csap át, tökélye ismeretlenbe ér, tanítása mögül átsüt a megtalált igazság. A költő – csodálatos metamorfózissal – mesterből szemünk láttára alakul, alakulhat át gyermekké. És ez a metamorfózis: a leghitelesebb, legművészibb útja – s talán egyetlen önmegváltó lehetősége, szabadsága ennek a remekelve-tapogatózó költészetnek.

 

Jegyzet

Szörnyetegek

A filmnek már a címe is ironikus, azért lehet oly nyílt és túlzó. Szereplői nem nagy bűnöket követnek el, hanem többnyire csak „visszásságokat”, de e „semmiségek” annál viszolyogtatóbbak.

Azokról a „semmiségekről” van szó, melyek legtöbbször átcsúsznak a cenzúrán, a lelkiismeret szűrőin, azokról az alattomos bűnökről, melyek ravaszul félrevezetik az általánosságokban ellustult egyént és társadalmat.

Éles leleplezésekben gyönyörködünk, s ha e leleplezést és önleleplezést nem is érezhetjük a keresztény lelkiismeret gyümölcsének, e film bátorsága, latinos éle kitűnő leckét ad önismeretünknek. Nevetünk, de nem igazán. S elhagyva a nézőteret, annyit bizonyára nyerünk, hogy legalább egy fokkal gyanúsabbá válunk önmagunk számára.

 

*

 

A történetsor talán legkíméletlenebb epizódja egy hiú papot szerepeltet, amint a fodrásznál fölkészül televíziós szereplésére. A kép éles, mégsem bántó. Mert kinek a bemutatásával lehetne markánsabban villámfénybe állítani a hiúság balga ördögét, mint épp egy piperkőc pap figurájában? Eltompult szemünk ugyanazt az ördögöt észre sem venné egy tollászkodó asszony portréjában. De így: ezerszeres erővel mi magunk ülünk szégyenszemre a tükör előtt. A leleplezés sikerült: tulajdon hiúságunkat pillantottuk meg reflektorfényben. S ezzel a felületesen antiklerikálisnak is nevezhető portré épp nem az, hanem a hamis szenteskedők riasztó példájával valóban hathatósan figyelmeztet a bűnökben mindig otthonosan meghúzódó vakságra, torz módon ott terpeszkedő ellentmondásosságra.

 

*

 

A század irodalmában Montherlant iróniája volt ilyen „gyógyító kés”. De mint az övé, a Szörnyetegek szerzőjének latinosabb, olaszosabb és könnyedebb kése bár szintén pontos, a gyógyításhoz ez se elég. Az egyén életében a komédiával rokon műfajok sose tudják a döntő szót kimondani. Annál intenzívebb azonban társadalmi szerepük. A tragédia az enyém, a komédia a miénk. A jó komédiában azonban ott lappang a lehetőség: az én lépésem a végső komoly tanulságig.

Hogy mi a Szörnyetegek tanulsága? Az egyik: hogy rólam is szólhatott volna legalább egy epizódja. A másik: hogy csak hálával lehetünk, amiért tér és idő irgalmából tetteink nem kerülnek egymás mellé, mert akkor – félő – örökre meghasonlanánk önmagunkkal és a többiekkel…

 

Jegyzet