A „kis” szócska nagyságáról

Az Evangélium gyakran él a szavak helycseréjének eszközével, hogy ezzel mélységeket tárjon elénk. Elegendő csak a híres helycserére gondolnunk, az elsők és az utolsók sorsára az ünnepi asztal körül. Valami ilyesmi történik manapság a „kis” szócskával is. Szinte látom fölemelkedni helyéről, az utolsó helyről, s a házigazda hívására megindulni előre, az előkelő vendégek ámuló sorfala közt, föl az asztalfőig.

Kezdjük Bartók Bélával a játékot. Bartók önálló kis darabot szánt neki: Mikrokozmosz és makrokozmosz címmel. (Az és szócska itt nyilvánvalóan legalábbis egyenlőségi jel értékű.)

De már jóval előbb az igazi zenekedvelők és zeneértők választott műfaja volt a dalok és a kamarazene. A modern lírában viszont elég egyre, Hölderlin töredékeire gondolnunk, a modern költészet eme arkangyali előfutáraira. Mindegyikük egy-egy villámcsapás. A pillanat műve, mely századokra előre világít.

A legszembetűnőbb azonban a „kis” szócska fölénye és szerepe a filmben, ebben a napjainkban születő művészetben. A nagy filmekre mai napig is a tapogatózás a legjellemzőbb, míg a „kisfilmek” közt máris akad néhány valóban megbabonázó teljesítmény.

De menjünk tovább e különös karrier nyomában. A technikában elég néhány varázsszót kiejtenünk: atom, elektronika – s a mikrokozmosz mintájára – mikrofilmek… Könyvtár a zsebben!

Van persze egy csúnya rokona is e szócskának, a „kicsinyes”, mely sok bajt, fölös félreértést, zavart támaszt körülötte. Sokan az aprólékos munkát e kicsinyes rokon miatt vetik meg. Pedig legtöbb esetben ez is tévedés. Szabó Lőrinc jut eszembe. Réme volt a korrektoroknak, nyomdászoknak. Nem tűrt meg egyetlen sajtóhibát, minden pont, minden kis vessző létfontosságú volt számára. Íráskor is és nyomtatásban is. Kicsinyesség? Ellenkezőleg. Csak aki valóban talált valamit, csak a nagy szenvedély képes ekkora „kicsinyességre”.

Alkotó kicsinyesség: a nagyság alapvető sajátja! Gondoljunk a „nagy” karmesterekre, a „részletekbe”, a mű mikrovilágába való behatolásukra. A nagy alkotók mindig is tudták: itt kell keresniük, itt a nagy erők lakóhelye, a remeklés keskeny kapuja. E keskeny ösvény a nagy művek országútja.

És még tovább? „Kis lak áll a nagy Duna mentében” – írja már Petőfi Sándor, s már az első sor után tudjuk: egyedül ez a fontos, ez a kis lak, egyedül itt pihenhet meg a szív, nyújtózhat ki a lélek.

És még tovább, és még beljebb? Nemrég írtam e szócska modern lánglelkéről, Lisieux-i Kis Terézről. Szerepe a szentség történetében hasonló Baudelaire-éhoz a modern művészetben. S ahogy az Evangélium a nagy alapot, a szeretetet fölmagasztalta, úgy fordította ki Teréz a „kis” szóval sarkaiból a világot. Kis-útjával a lelki koncentráció új fokát, a lelki élet sűrűbb fókuszát teremtette meg, zseniálisan lerövidítve a centrum felé vezető utat.

S e széles és talán játékos összefüggésében nézve, megkockáztathatjuk talán a véleményt, hogy mintha egy fokkal korunk is többet tudna az evangéliumi kisdedekről. Igen, épp e sokat szidott kor, melynek akkora hajlama van az „infantilisra”. A holt ágak azonban mindig is arról szólnak, hogy közelben a folyam, s így az „infantilis” szócska is arra a másikra mutat, a valódira, amint az épp fölemelkedik az asztalvégről, s az előkelők ámulatától kísérve megindul a gazda jobbja felé…

Íme a „kis” szócska nagysága és dicsérete.

 

Jegyzet